Focistadion melletti utcában lakom. Ennél jelképesebb nem is lehetne, hogy a labdarúgás és én, olyanok vagyunk, mint két párhuzamos, csak épp többször találkozunk a kelleténél.

Gyermekként még nem zavart, hogy betonvárnak ütközik a tekintetem, inkább a felhőfürkészés foglalkoztatott. Bajtársaimmal gyakran belógtunk a kerítésen tátongó, kisember méretű réseken. A piszokszínű beton és a néhol indaszerűen kiálló vasrudak már természetes díszletnek tűntek. Amikor ötévente élénkebb szürke árnyalatot kapott, hetekbe tellett, míg végre megszoktam új küllemét.

Egy napon, úgy tizedik életévem környékén, ráeszméltem, hogy amennyiben a jó öreg városi stadiont elintézné a mennykő, és így elláthatnék az orrom hegyén túlra, akkor elém tárulna a váradi hegynek titulált domb. Nem mellesleg a napfényes órákból is több jutna a szobanövényeimnek. No, ekkortájt kezdődött, hogy elhatárolódtam a csapatsportoktól. A betoncsészealj még önmagában nem hullajt műanyagot, maghéjat és labdát, de a látogatói igen. Hátam közepére kívántam mindent, ami a stadionokkal jár. Főként a hétvégi ébresztőként működő gólörömöt: sípot, dobot, üvöltést. Miután néhány osztálytársam megtudta, hogy a lelátó utolsó soraiból az én szobámba lehet vígan belátni, papírrepülő-leszállópályaként kezdte meg működését az ablakpárkány. Voltak ám irigyeim is, a focikedvelő barátnőim. Mondogatták, hogy nem lehet elképzelni szerencsésebb serdülőkort. Hiszen nem szükséges kitapétáznom a falakat plakátokkal félmeztelen ifjakról, elég kilépnem az erkélyre a megfelelő órában, és megleshetem az öltözők titkát. Én inkább valami mediterrán, azúrkék öblös ablaktapétára vágytam. Értetlenkedtem, hogy lehet a foci a „sportok királya”, de csöppet sem akartam megérteni és elvből kerültem mindent, ami vele kapcsolatos. Az EB számomra annyit jelentett, ez baromság, a VB pedig valami baljóst…

A családomban nem volt mindenkinek ősi ellensége ez a monstrum, sőt. Ott voltak dédszüleim, akik valódi hasznot húztak belőle. Akkor is árultak szotyit és tökmagot, amikor a ház és a stadion közötti tízméteres távot már csak járókerettel tudták megtenni. Úgy vélték, a guruló járószekér csak segíti az üzletet, könnyebb a portéka szállítása. Rózsa dédi egyik kapunál a jól megpakolt hokedlivel, Jenő a másiknál, a meccsek végén pedig még órákig tudtak tereferélni az emberekkel. Édesanyám sem panaszkodott, mindig arról mesélt, hogy a meccsek után összegyűjtött üvegeket pénzre tudták váltani és megvolt a heti zsebpénz. Jól szemlélteti ez a generációs különbségeket, nemde? Van, aki meglátja a helyzet adta lehetőségeket, és van, aki nagy ívben megkerüli a problémának vélt stadiont, menekülve otthonról a meccs-napokon.

Ha sport, akkor számomra az „ameddig bírom szusszal” futás és saját testsúly határainak feszegetése jön szóba. Olyan mozdulatok sora, amelyek a fecsegő tudatot elvezetik a csöndességig. Már régóta a ligetbe vagy más, a város legtávolabbi zöld területére jártam, amikor jött a szembesülés: tényleg nem látsz a szemedtől? Hasadra süt a stadion melletti edzőpálya reflektorfénye és akkor sem veszed észre, hogy ott is kiválóan tudnád a teknős-mozdulatsorokat végrehajtani? Két lehetőséged is van. Állkapocs ellazul, majd szólásra nyílik a száj és az éjjeliőrnek szegezi a kérdést: bemerészkedhetek-e a pályára abban a húsz órában, amikor épp nincs edzés!? Második lehetőség: korai, esti órákban átmászol a kerítésen, ezzel is gyakorolva a húzódzkodást, garantáltan teljes testet átmozgat. Egyik hajnalban végre akkorát huppantam a kerítés füves túloldalára, hogy talán egyszerre az a fal is leomlott, amit előítéletekből a labdarúgás köré építettem. Akkor elhatároztam, legalább egyszer illene végigülnöm egy meccset itt a szomszédban. Addig-addig halasztottam, mígnem jött a hír, megszűnt a Bihar FC, nem lesz több felhajtás, és mintha számomra megszűnt volna a foci, mint ellenségkép. Azóta valamit megértettem a futballnagyhatalommal kapcsolatban. Olyan szimbólum, amire sok tényező ráépül: üzlet, jövedelmező reklámok, eltökélt szurkolótáborok. Lehet elbarikádozni magunkat előle és észre nem venni, vagy csak a felszínét látni, a drámákat, botrányokat, de attól még nemzeteken átívelő rítus marad, amely játékba bújtatja az eltérő társadalmi csoportok közötti versengést. Elhagyva a sérelmeket és örökös ellenállást, olyan szemszöget találtam, ahonnan a labdarúgás akár engem is érdekelhet. Nem csak a pályát nézve, hanem a közösségeket is figyelve, akik a játékot követik, értik és formálódnak általa. Tehát, amikor képtelenség átlátni a kerítésen, átugrani kell, így jobb kilátást keresve.

A városvezetés terve szerint a Bodola Gyula stadion hamarosan a földdel lesz egyenlő. A kezdeti üdvrivalgás után percekig magam elé révedtem, és miután elhessegettem a port, amit már a lebontás velejárójaként láttam magam előtt, elképedtem. Mi lesz, ha ezt a mérföldtömböt elhordják innen… Vajon mennyi időt vesz igénybe, hogy teljesen eltűnjék? De leginkább, vaj’ hány év, míg megkopik a berögződés: ott lakom a stadion tövében…