A leghangulatosabb magyarországi kisfesztiválokhoz hasonlóan lassan a Double Rise-nak is kialakul az összetéveszthetetlen hangulata, amelyet elsősorban a fesztiválhelyszín biztosít: a Székelykővel kelni és feküdni, pogózni a lábánál vagy képzeletben megváltani a világot egy hajnali ötórás beszélgetés során alatta nem mindennapi élmény. A távolabbról érkezők számára is ez teszi igazán vonzóvá a fesztivált. Ami a Bánkitón és Orfűn a tó, az itt a Székelykő. Ha nincs térerő vagy internet, hát nem is kell – a jelerősítés helyett, akár szándékosan lehetne erre építkezni.
Egy kicsit későn, de húsz évesen végre én is eljutottam életem első fesztiváljára. Választásom pedig a szintén gyerekcipőben járó VIBE-ra esett. Újoncként, természetesen otthon hagytam a talán legfontosabb kelléket, a gumicsizmát. Már első nap, az első percekben bebizonyosodott, hogy a mentazöld teniszem már soha sem lesz a régi, hiszen bokáig vízben álltunk sorba a karszalagokért. De az eső csak a földet, a türelmet és a táskákat mosta el, a jó kedvet nem. Mindenki mosolygósan próbálta minél hamarabb összerakni a sátrakat, nem törődve azzal, hogy szakadt az ég a nyakunkba. A többi száz ember mosolygós arca pedig az én fejemből is kitörölte azt a gondolatot, hogy hazamenjek. Aztán persze, amire a sátor készen állt, a nap is előbújt a felhők komorsága közül. Kezdődhetett tehát a buli, a szórakozás, amire rengeteg lehetőséget nyújtott a fesztivál.
Az elsődleges okom, amiért elutaztam eme Sár-tengerbe, az volt, hogy újra meghallgathassam kedvenc együttesemet. Bár nem olyan régen voltam Margaret Island koncerten, most is ugyan olyan fantasztikus volt élőben hallgatni azokat a dalokat, amelyeket olyan szívesen énekelek a zuhany alatt (vagy csak random a barátom fülébe). Sok minden okozhat boldogságot az életemben, de ahhoz foghatót, amikor teletorokból énekelhetem az ismerős sorokat pár méter távolságra az énekesnőtől, talán semmi sem okoz.
Noha én csak ezért az egy koncertért vágytam annyira Vásárhelyre, a továbbiakban sem unatkoztam. Nem számítottam rá, de Kis Grófo „táncoltatott” meg a legintenzívebben. Egyik ismerősömet idézve: „hogy tud valaki eközben mozdulatlanul állni?” Én sem tudtam. Pár perc alatt levezettem minden feszültséget, ami az utóbbi hónapokban rám ragadt, és szívtam magamba a fesztivál által kínált vibrálást. Első éjszaka aztán azzal a gondolattam feküdtem le a beázott sátorba, hogy már csak ezért az egy napért megérte eljönni.
A másnapot egy regenerálódással kezdtük a Weekend-en. A strandolók kilencven százalékának ott lógott csuklóján a Vibe-os karszalag, szóval itt sem lankadt a fesztiválhangulat. Délután már újult erővel tértünk vissza a színpad elé csápolni. Ez a délután és este pedig még bulisabbnak ígérkezett. Szakadó esőben énekeltük a 30y dalait, „Nyári gyerekek” voltunk a Maros-parton, vadak voltunk a Fruttikkal, végül pedig Borgore partyival tetőztük a második napot. A koncertek között pedig gyermek-lelkünk győzött, izgatottan próbáltuk ki a vidámpark legfélelmetesebb körhintáját.
Számomra itt fejeződött be idén a Vibe fesztivál. Szombaton az eső és a fáradtság tántorított el a további koncertektől, vasárnap pedig vissza kellett térnünk a szesszió szürkeségébe. De a kitartóbbak és szerencsésebbek az utolsó két napon sem unatkozhattak egy pillanatra sem.
A Vibe a szórakozáson kívül a tanításra is fordított figyelmet. A Vibe Koli nagyon érdekes előadásokkal, ismert előadókkal várta az érdeklődőket mindvégig. Hallhattunk előadásokat szelfizésről, divatról, szerelemről, politikáról, és még sok minden másról.
Hihetetlenül örülök, hogy részt vehettem ezen a fesztiválon, hogy itt élhettem át legelőször ezt az élményt. Rengeteg régi és új ismerősömmel találkoztam itt, kézdiektől váradiakig. Alig várom, hogy jövőre újra együtt vibrálhassunk.
