Manapság már természetes látvány, hogy csupán a szemük látszik ki az embereknek, hiszen – a járványügyi szabályozás értelmében – már köztereken is kötelező a maszk viselése. És tudom, tudom kedves Coelho, hogy a szem a lélek tükre, de én szeretem látni az emberek mosolyát is. A mosolyokat, amelyekkel olyan rég találkozhattam. Érdekel, hogy mi történik embertársaimmal, kíváncsi vagyok a hangulatokra. Jellemezze azt akár egy szorosan összehúzott, bosszús „Erdély nem Románia” ajak vagy egy „most kaptam fizetést”-től csillogó vigyor. Az mit sem változott, hogy az emberek csak úgy elviharzanak egymás mellett az utcán. Most sem figyelnek
eléggé azokra, akik mellett elhaladnak. Eddig az volt a legjobb kifogás, hogy mindenki megy a saját dolgára, ami persze mindig épp akkor a legfontosabb és a legtöbb figyelmet igénylő bevetés. Mára már a koronavírus a legjobb okunk. Kikerüljük az embereket, nem segítünk a másiknak, nem állunk meg valakivel beszélgetni, nem adunk néhány lejt a szegényeknek, nehogy érintkezni kéne valakivel. Még csak nem is mosolygunk, hiszen minek azt? Úgysem látszik… Mindenki elvan a maga dolgával, miközben a legnagyobb szeparatizálódás folyamatát éljük. Igyekszünk minimalizálni a testi kontaktust. Elmaradnak kézfogások, puszik, ölelések. De néha még üdvözlések is, mert jól elvagyunk egymagunkban is. De emberek! A testi jólét mellett a lelki jólétről sem kéne megfeledkezni! Mi maradtunk, csupán a körülmények változtak. Igenis fel kell hívni a nagymamát, végig kell
hallgatni az uborkaszezon alatt egetrengetőn megemelkedett árakat, a barátok „nyavalygását”, hogy jaj, ismét otthonról kell tanulni, miközben már a 3. zoomos órán szemükre kerül az álom, de még édesapa problémáira is türelemmel kell figyelni, főleg akkor, ha az elromlott autóról folyik a beszéd. Egyszerűen csak figyelni kell a környezetünkben levőkre és nem megfeledkezni arról, hogy minden apró gesztus számít. „A pandémia tökéletes melegágyat nyújtott a virtuális térbe ragadáshoz. Hiszen mit is kezdhetnénk azzal a rengeteg szabadidővel? Az internet különböző bugyrait felfedezve egyre mélyebbre és mélyebbre áshatjuk magunkat a posztreális világba. Természetesen ezt a tevékenységet fordíthatjuk mind előnyünkre, mind hátrányunkra. Beszélgethetünk barátainkkal, önfejlesztő filmeket nézhetünk, cikkeket olvashatunk. A legfontosabb, hogy egyensúlyt teremtsünk a virtuális, illetve a valós világ peremén, amellyel nemcsak saját magunkat mentjük meg az elvesztődéstől a legújabb koronavilágban, de a körülöttünk lévő embertársainknak is példát mutathatunk.