Bakó Tihamér másodéves egyetemista, sikeres zongorista, aki kiskora óta tudja, hogy zenével szeretne foglalkozni. A kezdetekről beszélgettünk, a gyermekként meghozott választásokról, fellépésekről, a zene világának szépségeiről és nehézségeiről. Tihamér arra biztat mindenkit, ne engedjék el az álmaikat, mert az életben nincs lehetetlen.

– Honnan ered a zene iránti szenvedélyed?

– Már apró koromban nagyon szerettem ritmusokra táncolni, énekelni. Édesapámmal rengeteget hallgattuk együtt a mulatós zenéket. Nagyon sokat táncoltam ezekre, és volt egy szék, amelyet zongorának képzeltem, ezen játszottam teljes beleéléssel, mintha csak zongorista lennék. Ilyenkor édesapám táncolt, úgy viselkedett, mintha ő lenne a közönség. Nem sokkal ezután kaptam egy játékmikrofont, így a széken való zongorázás mellett énekeltem is, tőlem volt hangos az egész lakás.​

Ha megyek zongoraórára, járhatok focizni

– Mikor kezdtél el gyakorolni, komolyabban venni a zenét?

– Édesapám sokat szórakozott a munkatársaival, köztük zenészek is voltak. Egyik ilyen barátját, Kacsó Sándort megkérték a szüleim, hogy tanítson meg zongorázni. Nem akartam zongoraórákra járni, akkor focizni szerettem, ezért a szüleim kitalálták, hogy ha elmegyek zongorázni, járhatok focizni is. Nagyon szerették volna, hogy megpróbáljak valami hangszeren játszani. Sándorral téli hónapokban kezdtük el a gyakorlást, egy kis zeneelmélettel indítottunk, ezután karácsonyi énekeket tanultam meg játszani. Általában Sándor felhagyta a leckét, valamint a dalt, amit meg kellett tanulnom, és ha jól teljesítettem, mindig egy tábla csokoládéval jutalmazott. Nyolcévesen ennél nagyobb motiváció nem kellett.

– A nyolcadik osztályt már Udvarhelyen kezdted a zeneiskolában. Honnan jött az ötlet, hogy utolsó évedet más iskolában kezdd?

– Sándor javaslatára tízévesen kezdtem a vásárhelyi Népművészeti Iskolába járni (az általános iskola mellett – szerk. megj.). Ott tanulhattam zeneelméletet, zenetörténelmet, klasszikus zenét hetedikes koromig, utána át akartam menni a zeneművészeti iskolába. A jelentkezést sajnos lekéstem, de ismertük az igazgatót, dr. Orosz Pál Józsefet, az ő segítségével megpróbálhattam felvételizni határidő után is. Felvettek, így a nyolcadik osztályt már Udvarhelyen kezdtem. Aztán kilencedikben sikerült harmadiknak bejutnom. Tizenegyedikben éreztem azt, hogy tényleg szeretem a zenét, és ezzel akarok foglalkozni. Az elején csak az motivált, hogy kapok egy tábla csokit, vagy elmehetek focizni, utána már az, hogy hallottam a tanáraimtól, nem vagyok képes rá, nem vagyok elég jó. Mindig azt mondtam, hogy én tudom, mire vagyok képes, tudom, mit akarok, és ez ugyancsak hajtóerővel bírt, meg akartam mutatni mindenkinek, hogy mit tudok. Mindent megtettem azért, hogy minél jobban megismerjem a zene világát.

– Ma már Kolozsváron jársz zeneakadémiára.

– Pedagógia-zongora főszakon vagyok, emellett zenepedán távoktatáson. Sokkal komolyabb darabokat tanulok itt. A líceumban azt hittem, hogy tovább már nem fejlődhetek, itt viszont szembesülnöm kellett azzal, hogy még rengeteget kell tanulnom. Sokat gyakorolok, folyton hordozom a szintetizátoromat is, mivel sok felkérést kapok, komolyabb eseményekre is. Nemrég elkezdtem saját darabokat komponálni, amiket telefonra veszek fel, hogy majd le tudjam írni pappírra. Szeretnék maradandó darabokat komponálni, és ebben az egyetem sokat segít

Nem félek új lappal indítani

– Ha nem zenével, akkor mivel foglalkoznál?

– Ha nagyon átgondolom azt, hogy mennyi mindent kipróbáltam életemben, akkor azt tudnám mondani, hogy a tánccal foglalkoznék legszívesebben. Soha nem tudhatod az életben, hogy mi vár rád, de nem félek attól, hogy mi lesz belőlem a jövőben. Nem félek új lappal indítani, de ha muszáj lenne választanom, akkor a tánc vagy esetleg a színjátszás lenne az.

– Számos koncertfelkérést kapsz.

– Az első fellépésem 9-10 évesen lehetett, Sándor elvitt magával egy zenésztalálkozóra. Ez komolyabb fellépés volt, azután egyre gyakoribbak lettek a felkérések. Ezt megelőzően zongorabemutatókon léptem fel otthon, Szovátán, valamint kisebb rendezvényeken. Miután Udvarhelyre kerültem, hétvégi koncerteken is felléptem néhányszor. Mindig sokan eljöttek, szülők, barátok és osztálytársak. Nagyon nagy lendületet adott, hogy olyanok is jöttek, akikről tudom, mennyire nem kedvelik a klasszikus zenét, én mégis képes voltam élményt nyújtani nekik. Ezeken kívül nemrég volt egy nagyobb koncertem Debrecenben. Életem egyik legnagyobb élménye volt, a Főnix csarnokban tartották, telt házzal. Kolozsváron összebarátkoztam egy fiúval, Attilával, aki segített a beilleszkedésben. Nagyon hálás vagyok neki és az anyukájának, hiszen annyi szeretetet kaptam, amire soha nem is számítottam. Az édesanyjának volt egy munkahelyi előléptetése, amit egy nagyobb debreceni eseményen közöltek, ott szerettünk volna neki meglepetést szerezni. Ezt nem a hírnévért csináltam, hanem azért, mert meg akartam hálálni ennek a családnak a sok szeretetet, amit adtak. Attila trombitán játszott, én zongorán kísértem. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű annyi ember előtt játszani, több mint hétezren hallgatták és nézték végig a fellépésünket. Legtisztább szívvel és örömmel csináltam, maradandót akartam adni mindenkinek. A teremben minden fényt lekapcsoltak, csak mi ketten voltunk megvilágítva. Elmondani nem lehet, mit éreztem, amikor felléptem a színpadra, és láttam azt a rengeteg embert. Tudtam, hogy megint szívből zenélhetek, mindenki rám fog figyelni, de tudtam azt is, hogy úgy kell játszanom, hogy abban hála legyen. Fantasztikusra sikeredett, minden a helyén volt.

Koncert gipszelt kézzel

– Minden zenész életében történnek balesetek. Te hogyan birkóztál meg az ehhez hasonló szituációkkal?

– Történt egy baleset a szovátai napokon, egy héttel a fellépés előtt. Elrepedt a kezem, de ezt eleinte nem tudtam. Nagyon fájt, mégis gyakoroltam. Mivel nem enyhült a fájdalom, elmentünk kórházba, ahol begipszelték a kezem. Szörnyen elszomorodtam, mivel tudtam, hogy következő héten nem léphetek fel. Le kellett volna mondanom az előadást, de úgy döntöttem, így is megcsinálom, egy kézzel kezdtem el gyakorolni. A begipszelt kezemet is próbáltam hasznosítani, azzal is sikerült néhány hangot lejátszanom. Nagyon sokat gyakoroltam, mert tudtam, hogy ha ezt az előadást kihagyom, akkor vége mindennek. Ezzel magamnak akartam bizonyítani. Begipszelt kézzel sikerül végigcsinálnom, tehát nincs lehetetlen.

– Minden ember előnyére forgatja tehetségét. Te is próbálod felhasználni tudásodat más dolgok elérésében?

– Rengeteget mókázok társaságban, szeretek bolondozni, viccelődni. Szeretem mindig én megadni a kezdőhangot, ebben a zenével kapcsolatos tudásom sokat segít, mert ha látom, hogy egy társaság feszült, mindig elkezdek nótázni, és ezért az emberek hamar megszeretnek. Ilyenkor sok embert képes vagyok megnevettetni. A fiúk testvérükként kezelnek vagy legjobb barátjukként, a lányok közös képet szeretnének készíteni vagy beszélgetnének velem. Persze ez mindig jól jön, de igyekszem nem bolondítani az embereket. Arra is volt példa, hogy a zenével próbáltam lányokat becserkészni.

– Mit tanácsolnál azoknak, akik kezdőként elveszettnek érzik magukat?

– Döntsék el, hogy igenis jó lesz, ha vannak álmaik, amikért küzdenek, sikerülni is fognak. A döntések határoznak meg, nem a körülmények. Ne adjanak fel semmit akkor se, ha valaki azt mondja, nem jó, amit csinálnak. Az egész élet egy harc, de nem így kell felfogni. Az életben döntések vannak előttünk, viszont nem létezik rossz döntés. A győzelem nem elérhetetlen, azt is fontos tudni, hogy nem mindig az nyer, aki az első, hanem az, aki tudja, hogy mi van a lelkében.