Majd meglátjátok, hogy az egyetemi tanárok milyen lazák lesznek. Nem fogjátok ismerni egymást különösebben, esetleg utolsó évben kötik össze a neveteket az arcotokkal, mivel annyi diák van a kezük alatt. Abszolút nem fogja érdekelni őket, hogy te pontosan ki vagy, honnan jöttél, mit csinálsz, vagy mit szeretnél csinálni. Arról is magasra tesznek, hogy jársz-e kurzusokra, sajnos szemináriumokra muszáj, de azokból csak egy van egy héten… A vizsgán jelenj meg, és kész! Máskülönben tényleg csak a tanáraitok lesznek ők, semmi több.

Farkas Kriszta

Ismerősen hangoznak ezek a mondatok valamennyiünk számára. Nekem is volt szerencsém hallani az előbb említett kijelentéseket nagy testvérektől, szomszédoktól, középiskolai tanároktól, szülőktől (azoktól is, akik jártak egyetemre, azoktól is, akik nem), nagyszülőktől, ettől, attól, amattól. Meg tudom érteni őket. Sok a nagy létszámú szak, ez így igaz. Néhány egyetemen a klausztrofóbiás diákok meg sem tudnak maradni. Ilyen intézményben az is csoda, ha a tanár egyből megtalálja azt a csoportot, amelynek órát kell tartania. De mindig vannak kivételek.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki már az első órán megjegyzi a diákok nevét. Lehet, hogy össze fogja cserélni a neveket néhányszor, Kingát Kativá kereszteli, Gábort Áronná, de a kiindulópont jó. Második találkozáskor már azt próbálja megjegyezni, hogy ki honnan jött, ki mit csinál szabadidejében, mitől fél, mit szeretne fejleszteni.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki minden diákot a szárnyai alá vesz. Nem számít, hogy valakit annyira nem érdekel a tantárgy, vagy éppenséggel le van maradva a többiektől. Olyan módszereket fog kidolgozni következő órára, hogy az is felkapja a padról a fejét, aki rendszeresen ott szokta kialudni magát a tanórán. Néha összejön, néha nem, de megpróbálják.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki nem fél megnyílni a diákjai előtt. Közli a kurzus elején, hogy nem aludt eleget, összeveszett a macskájával, főnökével, nincs a legjobb passzban. Majd addig csevegnek erről-arról közösen, hogy mindenki ellazul, de csak annyira, hogy jobban szívja mindenki magába a tananyagot.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki mindig megkérdezni a diákoktól, hogy vannak, és az is látszik rajta, hogy érdeklődése őszinte.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki óra után elmegy a hallgatókkal kávézni, mert úgy érzi, hogy nem tudtak mindent megbeszélni. Legyen az tananyaggal, szakmával vagy csak simán az élettel kapcsolatos.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki segíti a diákokat elhelyezkedni a szakmában, nemcsak azzal, hogy kijavítja a hibáikat egy-egy cikkben. Ha álláshirdetést lát, be

küldi az évfolyam Facebook-csoportjába, szól egy-két jó szót valakiről a szerkesztőségben, többször is hangsúlyozza, hogy az elején nehéz lesz, de hamar meg lehet szokni.

Ha tovább sorolnám, lehet, hogy kifogyna a tinta a nyomdából, de tényleg sokféle egyetemi tanár létezik. Mindenki döntse el magának, hogy mi számít rossznak, mi számít jónak, de egy valami biztos: az újságírás szakos hallgatók a legszerencsésebbek. Ők nem azzal a klisével találkoztak az egyetemen, hogy a professzorok csak professzorok. Tanáraink egyben kollégák, bajtársak, lelki támaszok, humoristák, ezermesterek, már-már barátok.