Lassan pont egy éve annak a napnak, amikor minden egyetemistában tudatosult, hogy a normális életnek bizonytalan ideig szünetelnie kell. Tisztán emlékszem az egyik tanárom utolsó mondatára, amelyet személyesen hallottam tőle. Találkozunk a… hát remélem, hogy az életben még találkozunk” – köszönt el humorosan. Nagy valószínűséggel fogunk is, akkora baj azért nincsen, de valószínűleg sokan nem gondoltuk, hogy egy évig a laptopunk előtt görnyedve kell bámuljuk egymást vagy kikapcsolt kamera esetén egymás monogramját. Valószínűleg közülünk senki sem tudta könnyen elfogadni, hogy rengeteg olyan lehetőségtől estünk el, amelyek korábban még adottak voltak számunkra. Az idő múlását is másképp érzékeljük, mint előtte. Én magam úgy érzem, hogy jóval gyorsabban telik, mint korábban. A napok egymáshoz hasonlóak, új érdeklődési köröket találni pedig nehéz. Kreatív megoldásokkal próbáljuk pótolni a hiányzó eseményeket, több-kevesebb sikerrel. Lássuk be, a leglátványosabb virtuális túra sem nyújthat olyan élményt, mint az az utazás, amelyen fizikailag is részt veszünk. Az egyetlen működőképes megoldás továbbra is az elfogadás és a várakozás. Ha megnézzük a történelmet, könnyen ráébredhetünk, hogy nem a mostani a valaha volt legszörnyűbb időszak. Talán régen azt hittük, hogy a felgyorsult világba egyévnyi kihagyás nem fér bele. De bizony belefért, a jelek szerint pedig ennél több is bele fog. Keserű mosollyal olvashatjuk, hogy hamarosan megérkezhet a harmadik hullám, miközben a második végét sem érzékeljük. Napjaink egyre inkább hasonlíthatnak az időhurkos filmek főszereplői által megéltekhez, akik állandóan ugyanazt a napot ismételik meg, de mindig valamit másképp csinálnak. A helyzetünkön bosszankodni már rég felesleges. Vegyük inkább úgy, hogy minden egyes perccel közelebb kerülünk a végéhez. Az órával, a naptárral és szegényes teendőlistánkkal pedig addig sem érdemes foglalkozni.