Vannak, akik kimondják, de sohasem nyíltan. Vannak, akik tudják, de nem értik és vannak, akik egész életükben szenvednek miatta. Vannak, akik emiatt építettek palotát, és vannak, akik ezért melegítik ráncos, átfagyott, kék ujjaikat egy kupac égő szemét felett. Vannak, akik nevetnek rajta és vannak, akik miatta tanultak meg könyörögni Istennek.

Hogy miről beszélek? A megfejtés egy évszázadok óta partra vetődött, féldöglött, levegő után kapkodó halacska Európa közepén: a meghasadt gerendákon és hajszálvékony, vértől ragacsos drótokon függő országunk. Bár minden bizonnyal túlzok, ha országnak nevezem ezt a csontra hízott nép hátán pöffeszkedő korrupt királyságot.
A legszomorúbb azonban az, hogy még mindig vannak olyan emberek, talán több százával is, akik nem értenek egyet ezzel a gondolattal. Háborognak, hogy én miért háborgok, szentségtörésnek tartják a szavaimat, pedig istenbizony, nem hazudok. A hazugság nekem nem kenyerem, bár lassan egyéb sem lesz az. Éhezek. Éhezünk… Ugyan! Én nem a mindennapiról beszélek, csak előkerül az valahogyan, megtanították nekünk szépen, hogyan kell bármi áron megszerezni. Ha kell, egy tízgyerekes, tüdőrákos apukáról is leperelem a gatyát, csak legyen még egy bankkártya a bőrtárcában a huszadik mellé! Nem, én nem ezt mondom, én olyan olyan madárlátta kenyérízről beszélek, amin még talán soha nem csámocsogott el egyetlen honpolgár sem, se többségi, se kisebbségi: a szabadságról. Szabad döntésről, szabad véleményről, amit még sohasem látott, se nem tapasztalt itt senki. És erről nem mi tehetünk. Nem a karikás-szemű, megpúposodott lakósságról, de olyan vezetőkről beszélek, akik a jónép csontos gerincén és bordáin lépkedve lépcsőt építettek egy nyilvános kommunista uralom tetejéig, amelybe ugyanúgy nem szólhat bele a szegény, sovány, oszloptartó munkás, diplomata, orvos, vagy tanító. Mindent a szemnek, semmit a kéznek, emberek! Kellett nekünk „demokrácia”, megkaptuk: a tó mélyére tekinthetünk, de soha nem szedhetjük ki az aljáról a minket megillető kincset. A szemünk előtt egyenként tépik ki gyökerestül Háromszék és Hargita minden szál fáját, se vele együtt az utolsó emberi reményt is, hogy egyszer valaha még ország legyen itt.
Nem azért követelünk autonómiát, mert igazságtalanul vesztettünk világháborút, vagy mert kiolthatatlan nacionalista vér galoppol az ereinkben, küzdelmünknek egyetlen igen egyszerű célja van: nem éhen halni, s szülőföldünket nem eladni. És ezzel a céllal lassan minden család saját autonómiát követelhetne, ha nem szeretné, hogy élete utolsó percében is a nyamvatt, párcentes diákhitelének újabb részletét fizesse be. Ez a harc nem csak a miénk, de mindenkié. Ez a harc nem létezik, ha autonómia-küzdelmet mímelő képviselők százaira bízzuk, akik egységes, valamit elmozdítható erő ellenére szomszédok egymást fenyegető táboraira szaggatnak szét. Egymás ellen acsarkodunk ritka rossz felállásban, miközben szépen kéz a kézben állva kellene szembe köpnünk a képmutató, élősködő, népírtó államot.
Tolvajok országa ez. S a legnagyobb szerencsétlensége még sem a rablók sokasága, hanem a vakoké, akik önszántukból helyezik a fejükre saját bitófájuk kötelét. Pedig csak ki kell lépni az ítélet árnyékából. Egyedül képtelenség. A tömeg azonban elijeszti a hóhérokat.