Rövid, mégis tartalmas, egyszerűnek tűnik, mégis a lelkemig hatolt. Ennél találóbb mondatot ki sem tudnék találni, ha Tormási Vyktória Rólunk szólt című történetére gondolok. Az alig kétszáz oldalas regény szinte azonnal belopta magát a szívembe, amit később sikerült alaposan összetörni, végül egyberagasztani.

Akik ismernek, azok számára nem hat a meglepetés erejével, ha azt mondom, Vyki engem a táncos résszel vett meg magának kilóra. Imádok táncolni, érezni a zene ritmusát, együtt lüktetni a dallammal, és nagyon meglepődtem, mennyire könnyed és élvezetes volt a regénynek az a része, ahol a főszereplők táncolnak. Kevés író tudja igazán átadni a zene, a mozdulatok, az érintések fontosságát, a Rólunk szóltban viszont teljes mértékben el tudtam engedni magam, együtt léptem Annával, éreztem azt, amit ő, és ez olyan nagyon jó volt.

Mindkét főszereplőt sikerült megkedvelnem, holott Ádámnak és Annának is volt egy-egy olyan lépése, amivel egyáltalán nem értettem egyet. Úgy érzem, Anna összetört lelkű, mégis erős karakter. Összetört a múltjában történt események miatt, de erős, mert nem adta fel. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt? – viszont zárkózott, nem mindig látja a dolgok szép oldalát, és már szinte teljesen lemondott arról, hogy egy férfi képes lenne nőként ránézni, vagy már annyira elszokott az ellenkező nem közeledésétől, hogy elfelejtette, hogyan kell bánni a szép szóval, az utalással és a csábos mosollyal. Ádám karaktere tökéletesen passzol a sármos, de szerény zenészhez, nagyjából olyan a jelleme, mint a kisebb hazai előadóknak, akik még nem szálltak fel a csillagokig, hogy onnan nézzenek le a szegény buta emberekre. Ugyanakkor – és nem tudom, más észrevette-e – szinte végig éreztem benne a dühöt. Eleinte nem értettem, miért, hogy csak úgy általában a világra haragszik, mint minden meg nem értett művész – auch, kinek nem inge… –, vagy konkrét oka van, csak még nem akarja elárulni nekem.

Nagyon tetszett még a kettejük közötti szópárbaj az elején, külön örültem, hogy nem kimondottan klisés jeleneteket olvastam, hanem érdekes fordulatokkal, meglepő mozzanatokkal találkozhattam. És hab a tortán: tetszett az újságíró szobatárs is, akiben teljes mértékben magamra ismertem.

Ez a könyv igazi hullámvasút volt számomra, amit a való életben sem szeretek. A felfelé ívelés szinte tökéletes volt, a szereplőkkel, a cselekménnyel együtt szárnyaltam, aztán puff le a mélybe, amitől még a szívem is belesajdult. Ennyire jól csavarja a szálakat az írónő. De őszintén? Egyáltalán nem bánom. Elegem van a tökéletes boldogan éltünkből, s abból is, hogy mindenki imádja egymást és cukorszirup folyik még az égből is. Ez a történet úgy tökéletes, ahogy van. Nem is azért, mert – sajnos – életszerű, és minden esély megvan arra, hogy egy nőnek ez legyen a veszte, hanem azért is, mert „benne volt a levegőben”, hogy Anna és Ádám története nem érhet szokványosan véget. Mondhatom azt is, hogy a Rólunk szólt kellett már a magyar szórakoztató irodalomba, kellett azért, hogy kicsit visszarántson a földre.

Ajánlom ezt a történetet mindazoknak, akik nem tipikus Hamupipőke-történetet akarnak olvasni, akiknek hozzám hasonlóan elegük van a rózsaszín felhőn lebegő befejezésből, esetleg szeretnének egy kiadósat sírni. Vyki könyve nem tökéletes, megvannak a maga hibái, tisztelem és becsülöm, amiért ezt felvállalja. Ez az első befejezett regénye, amit tíz évvel ezelőtt írt, ennek ellenére nagyon kevés olyan „vakvágánynak számító” baki van a történetben, ami dramaturgiailag nem állja meg a helyét. 2020-ban kiadott következő kötetével együtt joggal tarthat igényt a szélesebb olvasói rétegek figyelmére.