Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-’45 között

„Azt ígérték csak 2-3 órára viszik el, de soha többé nem láttuk őket. (…) Aki szerencsés volt, az hazajött. A legtöbben viszont ott haltak meg.”  Így kezdődik és végződik több ezer magyar hadifogoly embert megpróbáló története. Ebből 685 kolozsvári.  A túlélők bár többször elmesélik apró részleteiben az orosz hadifogságot, nem létezik olyan képzelőerő, amely képes lenne átélni, és így megérteni.

A magyar népet egyaránt érintő dráma 70 éves évfordulójának alkalmából szervezett konferenciát Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944 -’45 között címmel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Kara. A három napos rendezvénysorozatnak az egyetem kolozsvári kara adott otthont, amelyet október 16. és 19. között tartottak. A Málenkij Robot emlékév keretében megrendezett előadássorozatot dr. Murándin János Kristóf, egyetemi adjunktus és kari kancellár nyitotta meg köszöntőbeszédével, amelyet a Málenkij Robot emléktárgyaiból és a témában készült festményekből tartott kiállítás követte. A képek, a hazahozott tárgyak az elhallgatott deportálás nyomasztó nehézségét tárták a nézők elé. A 70 évnyi hallgatás után, ma már nem kötelezhet senki a valóság tudatos agyonhallgatására – mesélték szinte a képek is.

A képzőművészeti kiállítást kerekasztal beszélgetés követte, amelyre két túlélő és egy hadifogoly húga is meghívást kapott. Emellett a már elhunyt, szintén túlélő Csetri Elekkel készült interjú alatt is sok sajátos emlék jutott el a közönséghez. Józsi és Laci bácsi a fájó emlékekről beszéltek, de ők ma úgy fogják fel, mint más egy lábtörést. Ma meglátják benne a viccesebb részeket, elfogadják, hogy a szibériai hadifogság életük részévé vált. A kolozsvári Mille József 1944. október 12-én esett fogságba, 21 évesen:

 „Azt merem mondani, hogy szerencsém volt, mert azokat engedték haza, akik nagyon betegek voltak. Levetkőztettek, és ha már nem volt hús rajtunk, akkor mehettünk haza (…) Ha az embernek volt egy kicsi kézügyessége, még valamit el tudott érni a táborban. Nekem akkor volt lehetőségem kamatoztatni ezt az adottságot, amikor kórházba kerültem. Az ápolónők csajkáját díszítettem ki egy szeggel, és ez nekik nagyon tetszett. Ez is közrejátszott abban, hogy ma itt vagyok. (…) Aki ottan beesett a gödörbe, ott is maradt. (…) Sajnos ez megtörtént valóság, nem mese. (…) Amikor megláttam Apahidát, akkor mertem csak kijelenteni, hogy itthon vagyok, ami olyan érzés volt, mint újjászületni.”

Józsi bácsi már 91 éves, és a tudunk szépet alkotni az iszonyatban is életfilozófiának köszönhetően ma is köztünk van.

Ironikus, hogy ami az embernek gond és probléma, az a világ másik felén egy ember életét mentheti meg. Laci bácsit Kolozsvár Széchenyi terén fogták el (Piața Mihai Viteazul):

szovjet_deport

„Miután igazoltattak a téren, a lakásunkkal szembeni fogdába vittek, és bezsúfoltak egy 25 emberrel teli 2 személyes cellába. A cella ablaka pont a házunkra nézett. Ahogy teltek az órák és nem történt semmi, egyre inkább azon gondolkodtam, hogy milyen jó lett volna, ha otthon tátom a számat, és nem pedig a téren. De miután megláttam édesapámat is az éjszaka útnak indított tömegben, rájöttem, hogy mindenképp itt végeztem volna. (…) Sokan az utat sem élték túl. 80 ember egy olyan vagonban, amelybe maximum 40 ember fért volna be. Az útközben megszökött vagy meghalt emberek pótlására az útba eső településekből szedtek össze csellengőket. (…) A táborban bármi megölhetett: a folyamatos betegség, a végkimerültség, az alultápláltság, a véget nem érő hideg, egy ballábbal felkelt őr. Engem majdnem egy kelés vitt el, ami a jobb lábamat támadta meg. Mivel nem tudtam cipőt húzni, munkára is alkalmatlan voltam. A telet pokróccal a lábamon vészeltem át. (…) Augusztusban jött a hír, hogy a betegeket haza engedik. Így kerültem haza 1945. augusztus 20.-án.”

Mátyás Ilona, aki hozzátartozóként volt jelen a konferencián, egy külső szempontból világította meg számunkra az akkor történteket:

„Azt mondták csak két órára viszik el őket. Néhány óráig naivan vártuk is az édesapákat, a testvéreket, a nagytatákat, a szomszédokat. Aztán édesanyámmal átmentünk a szomszédokhoz, és kérdeztünk mindenkit, hogy jöttek-e haza a férfiak, de sajnos nem jött hír felőlük. (…) Késő este kapott édesanyám egy cédulát. Édesapám küldte. „Soha többé nem látjuk egymást, sajnálom.” – hangzott el életem legrosszabb mondatja. Nem is láttuk. A nagybátyám fia csodával határos módon túlélte a fogságot, így tőle tudtuk meg, hogy szegény édesapám 1945 tavaszán halt meg vérhasban. A halotti bizonyítványába a tanúknak hazudniuk kellett, mert tilos volt kimondani, hogy deportált vagy elhurcolt. (…) 8 évesen lettem egy félárva sorsára ítélve a kommunizmus mindent elnyomó világában.”

A négy napos rendezvénysorozat ilyen és ehhez hasonló történeket tartogatott az odalátogatók számára, átadva mindent, amit a konferencia adni akart: csöndes visszaemlékezést, hangos szóval.

A fényképeket: Hankó Renáta-Dalma készítette.