Mostanában sokat foglalkoztat, hogy a mai gyerekek rengeteg időt töltenek egy fénylő képernyő bámulásával ahelyett, hogy valami értékesebbel foglalkoznának.

Az okostelefon olyan, mint egy kisebb számítógép. Pontosabb meghatározása nem létezik, mivel a vélemények megoszlanak arról, hogy mit nevezünk „okos” tulajdonságnak. Míg egyesek az ímélt, az SMS-t, internetet és hasonló dolgokat kötik az okostelefonhoz, mások azt nevezik annak, aminek „teljes értékű operációs rendszere platformot nyújt az alkalmazásfejlesztők számára”.

Régen más világ volt, most más világ van. Gyerekként én is másképp viselkedtem, mint a mostani gyerekek és másképpen, mint a szüleim, akik szintén másképpen élték a gyermekkorukat, mint az ő szüleik, de ez a generációs változás, „szakadék” általános érvényű. Ezt a fajta különbséget nevezhetjük fejlődésnek is, de mindenképpen összefügg a társadalom, a technológia fejlődésével is. Az utcán járkáló fiatalok nagy részének okostelefon van a kezében vagy a zsebében, de most konkrétan nézzük a legfiatalabbakat, hiszen a mai gyerekek beleszületnek az okoskütyük világába – ezt szerethetjük vagy gyűlölhetjük, egyetlen dolgot nem tehetünk: hogy nem veszünk róla tudomást.

Rengeteg tanulmány íródott arról, befolyásolja-e a gyerekek agyát, fejlődését az okostelefon, korai életkorban történő (mérsékelt vagy mértéktelen) használata milyen mentális elváltozásokat okoz. A kutatások különböznek egymástól, különbözőek az alanyok és a kutatási módszerek, eltérőek tehát az eredmények is, és nem született egyértelmű válasz arra, hogy az okoskütyük használata negatív vagy pozitív hatással van-e a gyerekekre. Elsőre könnyen eshetünk abba a hibába, hogy a mai gyerekek minden rosszaságát a képernyőidőre fogjuk, de ha mégoly temérdek káros hatását is mutatják a túlzott netezésnek, a kutatások arra is figyelmeztetnek: a kütyüzésnek pozitív hozadékai is vannak.

Az ABCD (Adolescent Brain Cognitive Development) kutatói agykéreg megvékonyodást észleltek azoknál a gyerekeknek, akik naponta több mint hét órát (!) töltenek képernyő előtt. A projektet irányító Gaya Dowling ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta: „Nem tudjuk, hogy ez jó-e vagy rossz – csak azt tudjuk, hogy van. Ez az üzenet elsikkadt a kutatásunkról szóló hírekben: látjuk ezeket az összefüggéseket, de még nem tudjuk, mit jelentenek.” Az Index azt írja, hogy nem az számít, mennyit ül valaki a varázslatos kijelző előtt, hanem az, hogy mit néz: képernyőidőnek nevezzük azt is, ha a gyerek „a barátaival csetel, a nagyszülővel videotelefonál, egy készségfejlesztő appot próbálgat a szülei társaságában, idegen zaklatóknak küld gyanútlanul fotókat, aktívan videojátékozik, passzívan videókat néz, irigykedve nézegeti Facebookon a tökéletes életű barátai bejegyzéseit, youtube-os oktatóvideókkal képezi magát, és így tovább”. A felsoroltakról szinte azonnal meg tudjuk mondani, melyik hasznos, melyik veszélyes. Felnőttként képesek vagyunk erre a disztingválásra, ám a gyerekek még híján vannak az ehhez szükséges tudásnak, tapasztalatnak, így sokkal sebezhetőbbek, kiszolgáltatottabbak.

Ugyanakkor nem minden gyerekre hatnak egyformán a különböző online tevékenységek. Befolyásoló tényező a családi állapot, az anyagi gondok és nem utolsósorban a gyerek mentális helyzete. Például egy egészséges gyerekre nem ugyanúgy hatnak a látott tartalmak, mint mondjuk egy depresszióban szenvedőre. Candice Odgers, az Irvine-i Kaliforniai Egyetem pszichológusa egy 2015-ös kutatásában azt vélte felfedezni, hogy az online megtapasztalás szoros kapcsolatban áll az offline tényezőkkel. „Azoknál a gyerekeknél a legvalószínűbbek az online töltött idővel kapcsolatos negatív asszociációk, akik már offline is problémákkal küzdenek. Valószínűtlen, hogy az online világ lenne az ok” – mondta a pszichológus.

Szakemberek megállapították, hogy a függőség kialakulása nagyban összefügg azzal, milyen életkorban kezdünk a világhálón szörfölni: minél fiatalabb korban „szokik rá” valaki az okoskütyük online világára, annál nagyobb a függőség kialakulásának kockázata. A londoni King’s College pszichiáterei szerint a fiatalok 23 százaléka az érintőképernyő rabja, komoly elvonási tüneteket élnek át, ha nem használhatják az eszközüket. Ezt a fajta viselkedést addikcióként diagnosztizálják.

Cáfolhatatlan: a technika fejlődésének köszönhetően egyre fiatalabban kezdenek el a gyerekek okostelefont használni. Az ELTE kutatása szerint a 2-3 éveseknek már a 40 százaléka használt ilyen eszközöket. „A szülő digitális nevelési stílusa szintén befolyásolja, hogy mennyit kütyüzik a gyereke. A pszichológiai kutatások alapján a szülők nevelési stílusa alapvetően négy típus valamelyikébe tartozik: tekintélyelvű, mérvadó, elkényeztető és elhanyagoló. Az Alfa Generáció Labor kutatói elsőként mutatták ki, hogy a szülők a gyerekek digitális tevékenységére is ugyanezen nevelési stílusok valamelyikével reagálnak. Az is kiderült, hogy az elkényeztető és mérvadó szülők gyerekei többet kütyüznek, míg a tekintélyelvűeké kevesebbet.” – írja a Magyar Nemzet.

Persze minden megelőzhető és minden megoldható, kellő odafigyeléssel, irányítással ezeket a függőségeket is orvosolni lehet. És ebben jut nagy szerep a szülőknek. Dióhéjban: fontos, hogy ne engedjenek ellenőrizetlenül szabad utat a gyerekeknek az okoskütyük világában, mert az interneten idejekorán juthatnak olyan információkhoz, tartalmakhoz, amelyeket nem értenek (nem is érthetnek) meg, sokat félreértelmeznek, és ez nagyban befolyásolhatja az online világon kívüli jellemfejlődésüket – igen gyakran nem pozitívan. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy az otthon melegéből csalókán biztonságosnak érzett virtuális térben ugyanúgy cukrosbácsik áldozataivá válhatnak, mint az utcán. A teljes kütyütilalom nem megoldás, egyrészt a tiltott gyümölcs édesebb, másrészt a kütyükhöz máshol is hozzájuthat, ugyanakkor a kütyüvilág olykor akár terápiás szerepet is betölthet: a világhálón egy szorongó gyerek építő kapcsolatokat alakíthat ki más gyerekekkel, jól érzi magát, és ez a magatartásforma beszivároghat a valós mindennapokba.

Az okoskészülékeket már ötödik végtagként használó mai egyetemistákból néhány éven belül szülő válhat, rájuk/ránk hárul tehát a felelősség: addig ki kell találnunk, hogyan tesszük majd gyermekeink életének részévé a technika mindennapossá vált vívmányait úgy, hogy közben azért legyen foci, társasjáték, kaland és nevetés is. Mert nem mindegy, hogy a homokvár a játszótéren közösen (is) vagy (csak) a szoba magányában bebarangolt Virtuáliában épül.

Hozzászólások