November 19-én, szombaton ünnepeltük a férfiak nemzetközi napját. Ezt az alkalmat világszerte sok helyen megragadták, hogy felhívják a figyelmet arra, nem az autóbalesetek, a rák vagy éppen szívbetegségek okozzák a legtöbb halálesetet a férfitársadalomban, hanem egy csendes járvány szedi áldozatait: az öngyilkosság.

 Utoljára 2012-ben készítettek öngyilkossággal kapcsolatos felméréseket, és már az ekkor kapott eredményekből is jól látszik, a férfiak jóval nagyobb arányban vetnek véget saját életüknek, mint a nők. Az Egészségügyi Világszervet (WHO) felmérései alapján világviszonylatban 1,8-szor nagyobb a férfiak körében az öngyilkosságok száma, mint a nőkében. Európában 100 ezer főre jut hat nő és 23 férfi öngyilkos. Romániában a négy évvel ezelőtt bejegyzett 2495 öngyilkosság áldozata az esetek 85%-ában volt férfi, 15%-ában nő.

Mivel magyarázhatóak ezek a szemmel láthatóan nagy különbségek? Vajon csak a nemük, a DNS-ük miatt hajlamosabbak a férfiak az öngyilkosságra vagy egyéb hiba csúszott a szerkezet(ük)be? A válasz a legtöbb esetben nagyon egyszerű: társadalmi elvárások. A férfiak erősek, rendíthetetlenek, semmi sem törheti meg őket, nem sírnak, nem mutatják ki, ha bármi is bántja őket. Ellenkező esetben lányosak, gyengék, nem felelnek meg a pasikról kialakított képnek, a legradikálisabb felfogás szerint pedig melegek, homoszexuálisak. Ezek ugyanakkor nem csak a nők által felállított követelmények, hiszen már gyerekkorban az apák úgy nevelik a fiaikat, ahogy természetesen őket is nevelték: „Elestél? Kelj fel és fuss tovább, ne mutasd ki, hogy fáj! Te nagyfiú vagy már a síráshoz!”

Azt mondjuk, a férfiak későn érő típusok, de nem lehet, hogy éppen azért azok, mert kiskorukban nem élhették meg úgy az érzelmeiket, mint esetleg mi nők, lányok? Mi alapján gondoljuk azt, hogy egy srác nem annyira vonzó, kevesebb, „ne adj’ isten” elveszti a férfiasságát, ha érzékeny, kimutatja, megéli az érzelmeit, beszél a problémáiról, beismeri, elmondja, hogy neki is vannak mélypontjai? Ki állította fel azt a sztereotípiát, amely miatt ma világszerte a férfiak csendben emésztik fel maguk, esnek depresszióba a külvilág tudta nélkül, szenvednek mentális problémákkal anélkül, hogy segítséget kapnának, s majd ha már túlcsordult a pohár, azt érzik, hogy egyetlen lehetőségük az maradt, ha elveszik saját életüket? Melyik kor határozta meg azt, hogy a férfiak érzéketlen lények, akik csak dolgoznak, amíg a nők otthon főzik a vacsorát? S milyen modern 21. századot élünk mi, ha még mindig ez a helyzet?

A brit The Guardian napilap nemrég néhány történetet közölt olyan férfiakról, akik megpróbáltak véget vetni az életüknek mentális problémáik és az ebből fakadó társadalmi elő­ítéletek miatt. Ant Meads, akinél gyerekkorában diagnosztizáltak kényszerbetegséget, a következőket mesélte: „18 éves voltam, amikor egy betonudvaron találtam állást, ahol különböző kézzel végzett munkáink voltak és néhány nagyon kemény fickóval dolgoztam együtt” – mesélte Meads, aki betegsége miatt akárhányszor a koszos kezére pillantott, undorítónak találta azt, ezért egy idő után kesztyűt kezdett hordani. – „Minden egyes nap kicsúfoltak miatta, hercegnőnek neveztek. Ekkor szembesültem azzal először, hogy nem felelek meg annak az elvárásnak, amit a férfiakkal szemben állítottak.” Miután a kényszerbetegsége annyira rosszra fordult, hogy már a házat sem volt képes elhagyni, Meads úgy érezte, „cserben hagytam önmagam, a családomat és a társadalmat, mert nem voltam képes azt megtenni, amit a többi férfi.” Amikor először beszélt az édesapjával depressziójáról, ő csak annyit mondott „tedd túl magad rajta”, s ha ez nem lett volna elég, nem sokkal később az őt megvizsgáló orvos is hasonlóan azt tanácsolta, hogy lépjen tovább. „Szörnyű, hogy ez a férfiakról kialakult kép, ez az általános felfogás oda vezet, hogy sokan amiatt lesznek öngyilkosok, mert nem felelnek meg annak” – mondta Meads, aki csak egyetlen példa abból a rengetegből, akiket megbélyegzett a környezete, mert „cserben hagyta” a társadalmi követelményeket.

November 19. a férfiak napja, azonban nem csak azoké, akiktől azt várják el, hogy erősek, kemények, érzelem nélküliek legyenek, hanem a gyengéké, az érzékenyeké, a romantikusaké, a művészetkedvelőké, a sokat beszélőké és mindeniké, mérgező elvárásoktól függetlenül. Ünnepeljük őket minden nap!