December közepén fura érzés tölti el az embert, ami további különös gondolatokat szül. Ezek közé kerül a halogatásnak semmiképp sem nevezhető szándék is, amelynek végkicsengése mindig a kockás pulóver és a kelleténél sötétebb árnyalatú mézeskalács. Hogy miért van ez így? Azért, mert semmit sem érdemes elhamarkodni.

Ennek margójára az átlagember november végén megrázza magát, és gyorsan mással kezd foglalkozni, mint az ünnepre való készülődés. Na azért egy-két lágyan ringó karácsonyi ballada belefér már az ősz utolsó széllökéseibe. Ilyenkor elkezdi várni is az ünnepet, kalácsostól, mennyből az angyalostól, Kevinestől, mindenestől. De ez a csoda csak másfél napig szokott tartani. Aztán jöhet még majd fél hónapnyi boldog tudatlanság.

Közeledve ahhoz a bizonyos nagy naphoz rendszerint a bevett hagyományok mentén stresszeli szét magát a jó polgár. Ügyelve azért arra, hogy nehogy valamit időben végezzen el, kizárólag – az előző évhez képest – pár nap késéssel. Fogadkozik minden évben ugyan, hogy majd jövőre egész másképp fog történni minden, ezen nem szabad meglepődni. A szokásokat tartani kell.

Az utolsó tanítási hét környékén már az egyetemistának is kezd feltűnni, hogy valahol a távolban száncsengők szólnak. Az benne van a pakliban viszont, hogy csak a körmükre égett gyertya miatt képzelődnek. Egyszer azért biztosan elönti őket is az ünnepi hangulat. Például akkor, amikor a fagyasztóból kikerül az utolsó ebéd, a tavalyi töltött káposzta.

A legfontosabb minden mellett mégis az, hogy az estére mindenki hazaérjen, a húslevesnek pedig legyen ideje rendesen megfőni. Mindenkinek kedveskedni illik valamivel, és jól foghat még egy karácsonyos asztalterítő is, hátha a tavalyit kiégette a forró bejgli. Na meg persze, ha úgy alakul, egy portalanítás is becsúszhat szenteste előtt, ugye tisztaságban szokás fogadni az esetlegesen gólyalábon érkező vendégeket. Mert abból mindig akad egy-kettő.