Gergő rég járt otthonban. Jó, ahol eddig élt, azt a nevelők gyermekotthonnak nevezték, de van különbség. Ez itt igazi otthon. Vannak benne szülők, és jelentősen kevesebb a gyermekek száma, mint abban a nagy épületben, ahol eddig élt. A ház hatalmas. Tágas előtér, fényes étkezde. De igazából nem érdekelte ezek közül semmi, csak a szoba, ami ezentúl csak az övé lesz. Lénárd bácsi már felvitte a csomagjait, már csak lakni kell benne, mondta.

A fiú izgatottan lépdelt gyámjai mellett, amíg az emeletre vezető lépcsőhöz értek. Hasában a pillangók zavarodottan repülő, fullánkos darazsakká változtak, és hirtelen megtorpant. A lépcső alatti polcokon játékok álltak. Nagy autók, puha állatok, és egy festmény. Egy űrhajó az éjszakában száguld a Hold felé. A fénycsóva alatt kecses, de nehezen olvasható felnőtt írás, a bal felső sarokban csupa nagybetű és szabálytalan vonalak: ELREPÜLÖK A HOLDRA. NOEL. Szóval Noel. Így hívták.

– Nyugodtan megnézheted – hangzott a lágy női hang valahonnan fényévek távolságából.

Gergőnek nem volt kedve megnézni. Ez a terület amúgy senki földje kellene hogy legyen, nemde? Hiszen csak üres tér, ahonnan ajtók nyílnak, és lépcső vezet a másik emeletre. Határozottan érezhető ám, hogy ez nem senki földje, ez valakié. Az erőteljes, sötétbarna szekrény átláthatatlan fekete lyukká formálódott. Talán Noel az űrhajójával együtt ebben a féregjáratban tűnt el. Gergő nem állt készen, hogy kövesse, mégis közelebb merészkedett a lakkozott sötétséghez. Ha udvariatlan, még a végén visszaviszik. Nem bírt sokáig a festményre nézni. Ugyanolyan volt, mint ez a valaki földje: egyszerre sötét és világos, szabályos és rendellenes, fiúsan kék és felnőttesen tiszta, olyan oltár, amihez az Úr legtisztább szolgái sem érhetnek, egyedül Isten. Gergő inkább leguggolt a kis zsiráfhoz, ami véleménye szerint a legtávolabb helyezkedett el az űrörvény vonzáskörzetétől. A plüss emlékeztette kedvenc mesekönyve borítójára. Azt nem hozhatta magával. Kezébe vette, visszasétált nevelőanyja mellé, és úgy szorította szegény zsiráf nyakát, hogy ujjai belefehéredtek. Tompán meredt maga elé. Úgy érezte, túl erősek a színek és a kontrasztok. A lépcső korlátját tartó faragott oszlopok némelyikét mintha szörny rágta volna meg, másokat az emeletről omló vízesés csiszolt simára, és mind olyan, de olyan magasak voltak, mint az a bizonyos paszuly, amin Jancsi felmászott.

Mintha víz alól hallotta volna, jött az újabb mondat: „Nézd meg a szobád!” Az izgatott gyámok Gergő hátára tették kezüket, és finoman előbbre tolták.

A fiú lassan mozgott, elsétált a lépcső aljáig, ott megtorpant. A bolyhos, kék szőnyeg úgy fut alá a lépcső tetejéről, mint vad vízesés. Elsodorná, ha rálépne? Talán könnyebb elindulni, ha inkább kapaszkodik szótlan, új barátjába, és a falat bámulja közben. A tapéta emlékeztette arra a játszószőnyegre, ami a gyermekotthonban volt, és a többiekkel autóversenyeztek rajta. De ez nem város, inkább valami nyaralóhely. Nagyjából akkora, mint a szőnyegváros, de a tapétanyaralóban jelentősen kevesebb felnőtt és gyermek lakik, az biztos. Hasonlóságokat és különbségeket kutatva közelebb lépett, ezáltal megtett három lépcsőfokot. Beleveszett a képbe néhány percre, tanulmányozta a rajzolt tájat, amíg úgy érezte, hogy a tengerpart csendes hullámai lenyugtatják a szilaj vízesést, amin éppen állt. Fújt egy nagyot, és határozottan elindult az emeletre. Az ajtón az ő neve volt olvasható. Itt már nem olyan kék minden.

Gergő érezte, annak ellenére, hogy már nem öt másik fiúval alszik keskeny, emeletes ágyas szobában, ezen a területen is osztoznia kell. Nemcsak a szobán, a felnőtteken is. Ezúttal olyan alakkal, akit nem lát, nem hall, csak a hiányát érzi, ami erősebbnek tűnik most bárki jelenléténél.