El tudjuk képzelni, milyen érzés úgy felébredni, hogy fogalmunk sincs arról, hol vagyunk, mi történt velünk, egyáltalán kik vagyunk? A brit sci-fi antológia eljátszott a gondolattal és könyörtelenül az arcunkba is tolja.

A White Bear (S2E2) című epizód főhősnője, Victoria arra ébred székhez kötözve, hogy nemhogy környezetéről, de saját nevéről, identitásáról sincs fogalma. Menekülőre fogja, útját viszontagságok és megpróbáltatások tarkítják, mindeközben számos ember tisztes távolságból telefonjával filmezi őt azért, mert valamilyen televíziójel „megfertőzte” őket és most már csak erre képesek. Legalábbis Victoria így tudja. A rész végén azonban kiderül, hogy az egész megjátszott, gondosan megrendezett művelet, a főhősnőt vőlegényével együtt gyermekrablás és gyilkosság vádjával bűnösnek találták, s miután a vőlegény önkezűleg véget vetett az életének, társát a White Bear Justice Park munkatársainak kezeire bízták, hogy elnyerje méltó büntetését.

Médiahasználati, illetve közvetítés szempontjából kettősség vonul végig a teljes epizódon: egyrészt embertelen és felfoghatatlan, hogy egy magáról semmit nem tudó, nem ismerő ember vergődését, kétségbeesettségét és kiszolgáltatottságát többtucatnyi másik árgus szemmel figyeli és videóra is veszi, majd a végén szembesítenek azzal, hogy ez tulajdonképpen egy műsor. Másrészt azonban, amikor a néző megtudja, hogy a vergődő, kétségbeesett, kiszolgáltatott nő gyerekgyilkos, már nem haragszik annyira a filmező emberekre, a közönségben nevetőkre, a kordonok mögött kiabálókra és a White Bear munkatársaira sem.

A Black Mirror sorozat fogyasztása kis mennyiségben, vízben feloldva, kortyonként javallott, mert megterhel és kifacsarja az ember lelkét, ugyanakkor a zsenialitása is ebben rejlik: science fiction formában képes egy borzasztó disztópiát láttatni, amely disztópia nem is áll olyan nagyon messze a valóságtól. Erre a részre ez különösen jellemző. Miután az ember lánya túlteszi magát a történet és a vizuális elemek okozta kezdeti sokkon, megfigyelheti a média és az audiovizuális közvetítés hatását és manipulatív erejét. Az epizód során a főhőssel elhitetik, hogy az emberek, akik őt folyamatosan követik a telefonjukkal, azért ilyenek, mert valamilyen jel, frekvencia megfertőzte őket és most már csak így képesek létezni, ellenben vannak, akik ennek a „fertőzésnek” nem estek áldozatául. Nyilván, utóbb kiderül, hogy ez nem igaz és az egész színjáték, de ez az aspektus okvetlenül felveti a kérdést: vajon tényleg eljuthat ide a médiahasználat? Vajon tényleg képes lesz annyira beszippantani bennünket, hogy a szemünk láttára zajló fizikai és mentális kínzást szenvtelenül videóra vesszük? Másfelől ott a manipuláció: egyetlen ismeretlen, televízióban sugárzott szimbólummal és egy fényképpel valótlan valóságot adtak a főszereplőnek a gondosan kitervelt kínzás részeként.

Továbbmenve, a média manipulatív erejének másik vetülete az emberek, akik ebben részt vesznek. A „vendégek” számára közvetített valóság tulajdonképpen az, hogy ők most részt vesznek az igazságszolgáltatásban. Jemima tragikus halála egyként sokkolt mindenkit, s mint ilyen, az emberek igazságot követelnek és büntetést az elkövetőknek. Azáltal, hogy elmennek a White Bear Justice Parkba és eljátsszák, amit tőlük kérnek, azt sugallják nekik, hogy végül is ők szolgáltattak igazságot egy kislány meggyilkolásának ügyében. Ebben az a nagyon hátborzongató, hogy bár – még – nem ezt a világot éljük, a médiafogyasztó társadalomnak most is megvan az a rétege, amelyet ijesztően egyszerűen rá lehetne venni egy ilyen „játékra” s az emberek valószínűleg partnerek is lennének benne anélkül, hogy kétszer is meggondolnák, mire adják a fejüket.

(kép forrása: Screen Spy)