Dőljetek hátra, és képzeljétek el a pápát, amint épp LMFAO I’m sexy and I know it című számára ölti meztelen testére a fehér alsóneműt, majd a pápai palástot. Aztán képzeljétek el, hogy Paolo Sorrentino szent emberét, a katolikus egyház fejét Jude Law alakítja a Young Pope (Az ifjú pápa) című, 10 részes sorozatban. Dögös, cigizik, amerikai, egy önkényeskedő barom, tehát a pápai kultusz alakját egyedi merészséggel dönti fel. S mindezt tökéletesen semmitmondó arccal és olyan sötét profizmussal viszi végig, hogy az embernek többször is végigfut a hideg minden porcikáján. … És nem, nem holmi egyházellenes, ateista propagandafilmről van szó, hanem Európa egyik legünnepeltebb Oscar-díjas rendezőjének első tévésorozatáról.

Sorrentino kis túlzással ugyan, de eddig kétféle mozit készített: életrajzi műveket (Il divo – A megfoghatatlan, A készülő Loro) és fiktív biográfiákat (Helyben vagyunk, A nagy szépség, Ifjúság). Az ifjú pápa is a fiktív életrajzi alkotások közé sorakozik fel, hiszen főhőse nem más, mint a mindössze 47 éves pápa, Lenny Belardo, akit a bíborosok XIII. Piuszként ültettek az egyház élére. Gondolták ugyanis, hogy a túl fiatal és amerikaiként kissé kívülállónak számító Lenny, kiszámíthatatlan tulajdonságai miatt könnyen irányítható lesz. Ehelyett főhősünk egy radikális antihős, aki kvázi háborút indított a melegek (miközben nagyon jól tudta, hogy bíborosai között is akad egynéhány) és az abortusz ellen, egyszóval az a figura, aki a középkorig tudná süllyeszteni az így is válságba került egyházat. Rock­sztárok módjára (lásd az intrót) bezárkózik, nem engedi magát lefotózni, kerüli a nyilvánosságot. A szent beszédet is sok nehézség árán tartja meg, hiszen igazából nincs mit a hívőknek mondania. Még saját hitét is megkérdőjelezi, amit a nézők előtt nyíltan felvállal. Az egyházat tervei szerint úgy próbálja újra a középpontba helyezni, hogy kivárja, és ezáltal súlyossá teszi az emberek kíváncsiságát. Mindezt úgy, hogy a néző kénytelen végigelemezni saját hitéletét. A történetet tovább bonyolítja – s lesz ettől egyre izgalmasabb, hogy a főhős környezetével való konfliktusa elhalványul a benne élő gyerekkori trauma mellett. Hippi szülei ugyanis magára hagyták egy árvaházban, így került az egyház kegyeibe. Emiatt állandóan kétségek között él, s mindezt áthárítja a katolikus hívekre, azzal vádolva őket, hogy letértek Isten útjáról. A szülők állandó motívumként szerepelnek a történetben, általuk teljesedik ki az igaz pápa Lennyben, ráadásul ő maga is „szülővé” válik, amikor Isten segítségét kéri, hogy egy számára kedves ifjú párnak gyereke születhessen. Ez később meg is történik.

„Akik közelről ismernek, azok szentnek tartanak”.

A legzseniálisabb része a filmnek tehát, hogy ez a torz karakter az epizódok előrehaladásával olyan folyamaton megy keresztül, amelynek során megbizonyosodhatunk Isten létezésében.

Az olasz rendező mindig is értett hozzá, hogy elsőként elavultnak és unalmasnak tűnő figurákból menő hősöket varázsoljon, lásd A nagy szépség öregedő újságíróját vagy az Ifjúság idős karmesterét. De ne feledkezzünk meg Diane Keaton zseniális anyai karakteréről, aki Mary nővér szerepében végig támogatja a botladozó pápát. Ő volt ugyanis, aki az árvaházban felnevelte a kis különc gyereket. Vagy ott van még az ambiciózus, minden hájjal megkent Voiello bíboros, akit Silvio Orlando olasz színész testesít meg – angol akcentusa egyszerre vicces és vérfagyasztó. Igazi politikus, aki a Vatikán legmocskosabb dolgaiért felelős, és aki nevetséges Maradona-rajongó is. Sorrentino életében amúgy is fájóan fontos szerepe volt a focinak: a rendező a Corriere della Serának árulta el, hogy az isteni Maradonának köszönheti közvetve az életét. Gyerekkorában mindig azért imádkozott apjánál, hadd nézhesse meg élőben az akkor Nápolyban légióskodó sztárt. Pont azon a hétvégén kapott végre hosszas győzködés után engedélyt apjától kimenőre, amikor szülei szén-monoxid-mérgezésben meghaltak nyaralójukban.

Sorrentino Az ifjú pápába szinte minden filmjéből átmentett valamit. A titokzatosság, a sejtetett vagy a felszín alatt érlelt vonzalom és konfliktus A szerelem következményeit idézi. A Vatikán épületeinek, belső tereinek pedig úgy udvarol a kamera, mintha csak a Rómának (is) címzett szerelmeslevelet, A nagy szépséget néznénk. Egyszerűbben: látványban a Fargo mívességét, sztoriban a House of Cards bonyolult politikai játszmáit ültették a Vatikán díszletei közé. Igen, a történet néhol igen vontatott, lassú tempójú, és nem az amerikai nézővadász sebességet hajszolja. A karakterek és a történet mondanivalója így lassan és sokkolóan bontakozik ki.

Nem is beszéltem a képekről, a festői snittekről, a széles látószögű képkockákról. A zenehasználat pedig egyszerűen zseniális. A történet néhol könnyed technón hullámzik, vagy áttér könyörtelen popslágerekbe, máskor pedig Mozart szonátái csendülnek fel. Aztán az idős apáca, Mary nővér pizsijéről – rajta a „Szűz vagyok, de ez egy régi póló” felirattal – se feledkezzünk meg.