Végre nem cseng 6.30-kor az órám. Végre elkezdhetem azt a sorozatot, amit hónapok óta tervezek megnézni. Végre elolvashatok új könyveket. Még edzéstervet is készíthetek. Hiszen most mindenre van idő. Mindenre, amit eddig hiányoltam az életemből. Mindenre, amire akkor vágytam, amikor ki akartam szakadni a nyüzsgő világból. Így a kényszerből otthon töltött idő már-már felüdülésnek számit… Egy ideig. Néhány nap után azonban elegem van az egészből. Elegem van a sorozatból. Nem köt már le a könyv sem. És később talán megbánom ezt a kijelentésemet, de jelenleg úgy érzem, szívesebben felkelnék 6.30-kor, és járnék egyetemre ahelyett, hogy itthon ülve várok a határidős feladatokra. Ki gondolta volna, hogy valaha is hiányozni fog az ébresztőórám hangja? De ami a legjobban hiányzik: a barátaim és az együtt töltött idő. Azok a programok, amelyek a hétköznapokban természetesnek, néha unalmasnak tűntek. És szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Mint a megbánás érzésével sem. Hiszen hányan mondtunk már le valamilyen találkát, hogy helyette inkább bekuckózzunk a meleg takaró alá? Most meg mit meg nem adnánk csak egy hétköznapi kávézásért a barátokkal?  Így most itt ülök a szobában, felidézve a jó emlékeket, visszasírva a jó időket, de még a kevésbé jókat is. Ennél szinte minden jobb volt. Igazán szomorú pedig akkor leszek, amikor eszembe jut, hogy az egyetemi éveimnek egyik napról a másikra lett vége. Pár hete még azt tervezgettem, hazajöjjek-e húsvét előtt, ha pedig igen, mikor vegyem meg a vonatjegyet. Aztán egyszer csak szóltak, hogy bezárt az egyetem. Két hétre? Egy hónapra? Ki tudja. Talán kimarad a ballagás, a vizsgák előtti együttes izgalom, a bankett. Minden, amivel egy harmadéves egyetemista lezárhatja ezeket az éveket. Nekünk hirtelen kellett lezárnunk. És hiába van ott az internet, hiába láthatjuk egymást virtuálisan, az emberi kapcsolatokat nem kapjuk vissza. Még egy ideig nem. És hiába igyekszem pozitívan tekinteni az egészre és arra gondolni, hogy elmúlik, az idő csak telik, és úgy érzem, kifutunk belőle.