„Próbáltam összehúzni magam kicsire, elférni saját árnyékom helyén. Vigyázva fészkelődtem, mint egy csónakon.” Így ír Szvoren Edina. Aki csak ezt a mondatot olvassa, nem tudja, minek a lezárása ez. Nem tudja, mi történik A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak című novellában, mégis érzi, hogy valakit valami szörnyen nyomaszt. A Verseim, tizenhárom történetet tartalmazó novelláskötet mindegyik darabja ilyen. És mindegyik megtépázza az olvasót.

Szvoren Edina József Attila-díjas prózaíró neve egyre többeknek ismerős lehet. Amikor megismertem, idehaza csodálkozva néztek rám, amikor az írásairól meséltem, nem tudták, ki az, holott Magyarországon már Libri irodalmi díjas szerző volt. Bonszájgyerekek című novellájával ismertem meg, s ezzel kapott helyet kedvenc szerzőim listáján. Bármilyen nagyra is tartsam őt és a munkásságát, bármilyen különleges is legyen a látásmód, amit hősein keresztül az olvasó elé tár, figyelmeztetnem kell mindenkit: Szvoren Edina novellái nem alkalmasak mindennapi fogyasztásra. Ritkán, vízben feloldva, óvatosan kell fogyasztani.

A Verseim. Tizenhárom történet című kötet, amint a neve is mutatja, tizenhárom önálló, különböző történetet mesél el, mégis összeköti őket valami: a kegyetlenség, a húsba vágó realitás. Megmagyarázom: Szvoren Edina úgy teszi tönkre az olvasók lelkét, hogy azok észre sem veszik, mi történik velük. Minden novella úgy kezdődik, mint egy akármilyen hétköznapi történet, amit barátok, ismerősök elmesélnek egymásnak: vidéken nyaralunk, és búgnak a galambok, a gyerekkel az ablakban várjuk haza a párunkat, meleget ígértek, mégis fúj a szél. Átlagos történetek… lennének, ha nem Szvoren Edina állna mögöttük. Ahogy a gyanútlan olvasó beleveti magát a szövegekbe, bevonódik a cselekménybe, két-három oldal után azon kapja magát, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt rosszul érzi magát, fél, szorong, gombóc van a torkában. Ezeknek az érzéseknek a forrása a magas szintű emberismeretben és a tűpontos látásban keresendő.

A szerző úgy vezet minket az orrunknál fogva, hogy csak a történet végén vesszük észre, milyen súlyos tragédiát ismertünk meg. Mondok egy példát: a Hátunk mögött a surrogás című írás így kezdődik: „Elindultunk a városból, és húztuk”. A novella egy csapat gyerekről szól, ugyan mit húzhatnak maguk után? Játékot, szánkót, zsákot tele almával. Nem. Holttestet húznak magukkal. De ez így nincs leírva. Tizenkét oldalon keresztül egyszer sem olvassuk azt, hogy valaki meghalt, és viszik a testét. Utalások vannak és ettől hátborzongató az egész.

A fentebb említett A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak leszbikus párról és a kisfiukról szól. Ebben sem kapjuk meg direkte az információt, hogy itt két nő nevel gyermeket, az utalásokból mégis kiderül. Megmondom őszintén, ezt a novellát legalább négyszer olvastam újra. Most sem értem, mi a vége. Nem értem, mi a baj. Nem értem, mi az emberi tragédia oka, forrása, de azt igen, hogy megviselt. És itt fogható meg a szerző egyedisége: érteni sem kell a csattanót ahhoz, hogy megviseljenek a leírtak.

Az Áruházi blues közel 40 oldalon keresztül beszél arról, amit a cím is előrevetít: az áruházi dolgozók melankóliájáról. Ez is teljesen megszokott, mindennapi dolog. Ugyanakkor hányan – akár áruházi dolgozók, akár nem – mernék beismerni és hangosan kimondani, hogy milyen szexuális vágyak öntik el a gondolataikat, ha meglátják a főnöküket? Hányan beszélnek nyíltan arról, hogy egyszer csak elegük van az apjuk gondoskodásából?

Eleken lakik a tolvajisten lánya – egy házaspár a nő szüleihez megy látogatóba, segít tűzifát hordani. Semmi nem történik. Legalábbis semmi rendhagyó. Mégis kiderül az apró gesztusokból, egy-egy szempillantás pontos leírásából, hogy a fiatal nő nem boldog a házasságában, utál mindent és mindenkit és csak pihenni szeretne.

Ehhez ért Szvoren Edina: meghökkent, mert a lelkedbe lát. Olyan pillanatokat ragad ki a mindennapi emberi életekből, amelyek jelentéktelennek tűnhetnek, mégis azok hordozzák a legtöbb fájdalmat, a legtöbb szorongást. Ezekben ismerszik meg az ember igazán.

Kép forrása: Könyvesmagazin.hu