Gyerekként elképzeltem, hogy hatalmam  van az idő fölött, korok és idősíkok közt utaztam, mit sem törődve semmivel és senkivel. Édesanyám meg csak kacagott: „csak felnő egyszer ez a lány,egyszer talán be nő a feje lágya..”
Én meg csak behunytam a szemem és máris egy másik században képzeltem magam. Nem szabhatott nekem gátat még a fantázia sem. Elvesztem minden évszázadban, valami csodát találtam, ami ragaszkodva nyújtotta a kezét, hogy ragadjam meg és maradjak ott. Nem tettem. Mindig kacagva rohantam tovább, vártak rám új csodák.

Ahogy teltek az évek felnőttem, viszont anya szerint még mindig álmodozó kisgyerek vagyok, aki nem akar megállapodni.  Én már a jelenben éltem, de mégis vágytam rá, hogy újra szárnyaljon a képzeletem, mígnem egy délután érdes férfihang ütődött neki a dobhártyámnak, a rádióból szólt hozzám, millió szilánkokra törve a hallóidegeim. Belém hasított a felismerés, ezt a legszebb korszak szülte. A felvilágosodás kora után, talán a hetvenes- nyolcvanas évek a legjobban össze hozott húsz év, ami ma is sikerkorszak. Zene, divat, szellemiség, szinte lüktetve szaladt végig a vénáimon csúcssebességgel. Át akartam élni, ott akartam lenni. Hihetetlenül féltékeny voltam anyára, hisz ő akkor volt őrült fiatal, ő ott tombolt a metál születésénél az első sorban. Őt nem bámulták meg gúnyosan, ha egy bőrnadrágban és egy bakancsban szállt fel a buszra. Rá azt mondták divatos, szexi és laza. Kívántam ezt, ott akartam lenni egy KISS, vagy Europe koncert első soraiban és tombolni. Vagy épp fülig bele szeretni Michael Jackson mozdultaiba, Freddie Mercury hangjába, miközben ezrek éneklik vele : The show must go on..

Mi lett ma az emberiséggel, miért ilyen slampos mindenki? Az utcán végig nézve csak szalaggyártmányokat látok. Már nem divatos az egyéniség és a személyiség. Idegtépő mosógépzajt hallgatni és cigarettafüsttől bűzlő klubokba vonaglani tűhegyes sarkokon. Kitalált sztárokat majmolni, kiknek tehetsége egy napi médiahangot kelt, aztán eltűnnek a kokain és túladagolás népszerű halálában. Botrányos hősök képére nevelni a  gyerekeket. Olyan embereket emelni a csúcsra, akik szórakozásból döntenek milliók élete fölött. Imádni és elismerni a szennyet, a devianciát természetesnek venni. Naponta feltölteni öt nagyon jól sikerült fotót a közösségi oldalakra, megmutatni mindenkinek, hogy milyen boldogan élnek, hogy mindenki megirigyelné ezt a színvonalat.

Valóban ez a jó út ? Nem hiszek benne! Nem, ez nem élet, én ezt nem akarom, vissza akarok menni az időbe. Én nem ebben a korszakban akarok fiatal lenni.

Bőrnadrágot és bakancsot akarok hordani. Bakancsban akarok végig táncolni egy éjszakát ha úgy tartja kedvem.

Rod Stewart dalát énekelve akarom tudatni mindenkivel, hogy én szexinek érzem így is magam, nincs szűkségem divatcuccokra, hogy büszke lehessek magamra. Könyveket akarok venni százával, hogy asztán egy kandalló mellett, vagy egy teraszon bele merüljek egy idilli eufórikus szerepbe, amitől csak jobb lehetek. Közben Mozart-ot vagy Debussy-t akarok hallgatni. Úgy akarok szórakozni, hogy ne kelljen koktélokkal és hangulatfokozókkal tompítanom az agyamat, hogy levethessem a gátlásaimat. Úgy akarok másnap felkelni, hogy ne az elfogyasztott alkoholtól fájjon a fejem, vagy az alkalmi partner áporodott illatától csupán a hangos zenétől. Úgy akarok szerelmbe esni, hogy ne tudja más. Nem akarok róla többszáz fotót feltölteni, hogy azt higgyjék ő a legnemesebb trófeám. Nem akarok vadászni a népszerűségre. Én úgy akarok élni, hogy negyven évesen ne ütközzem bele a felismerésbe, hogy nem vagyok boldog, nem lelem helyem sehol. Hogy kiégtem. Hogy sem a családom, sem a munkám nem nyújt örömet. Hogy egy éhező gyerek látványa csak közömbösséget ébresszen bennem csupán.

Nem akarok ennek a modern vilának a rabszolgája lenni, ami csak az anyagiak körül forog,ahol csak a hitelkártya kimeríthetetlen keretével nyerhetek figyelmet. Én vissza akarok menni az időben, engem várnak a hetvenes -nyolvanas évek.