Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de még a fénysugarait bontakoztató márciusban is költözhet tél az emberbe. Nem a csípős szélre és a kellemetlenül vastag árnyékokra gondolok, annál jóval hihetőbb oka van a bennem lapuló hideg fehérségnek. Jóval távolabbi, régen elfeledett pusztaságra váltottam jegyet, egy olyan földrészre, ahol csupán a trónon lévő időjárástól is elfeledjük, hogy mik is vagyunk. Állatok talán? Szél fújta pelyhek? Suttogó nesz? Vagy maga a minden, ami magába olvaszt? Csak kérdések vagyunk. A válaszokhoz pedig belső mélységeinkben lapuló nyomok vezethetnek el. Próbáljuk csak megkeresni a nyomokat.

A vörös szőnyegtől több száz kilométerrel keletre utazunk, a Missouri folyó széles völgyébe, egy napjainknál századokkal korábbi időbe. Idegenvezetőnk a négyszeres Oscar-díjas Alejandro González Iñárritu, aki semmitől sem zavartatva elidőz egy vadság-uralta fejezete előtt és mesél nekünk régi törzsekről, kapcsolatokról, hosszú évszakokról, emberekről, érzésekről, éles viszályokról. Fikarcnyi esélyt nem hagyva lök be minket a sötétség legérdesebb bugyraiba, néhány biztató szót suttogva a fülünkbe, miközben a derűs égbolt szempillantás töredéke alatt csap le táborunkra nyílvesszőivel. Valami efféle impulzusok hasítottak belém A visszatérő első öt percében.

Rögtön éreztem, hogy a hős ezúttal nem Leonardo DiCaprio (Hugh Glass), hanem mi magunk vagyunk, de csakis akkor, ha véres megpróbáltatásokkal teli útján képesek leszünk végigkísérni, vele együtt küzdeni az életben maradásért. Nem könnyű feladat. Mindenütt hangok, recsegés, csobogás, levegőt hasító nyilak, félelemmel fűtött, habzó lihegés, őrült rohanás az élet irányába. Hamar ráeszmélünk, hogy ezzel bizony nem vagyunk egyedül, velünk vannak a legerősebbek. A nagy nevek nem várattatnak magukra, még az első kényszermenekülés előtt felismerjük őket. A kaparó hang, a szigorú hanglejtés hamar rámordul a nyugtalankodó nézőre, a koszos rongyok alól kiformálódik Tom Hardy (John Fitzgerald), akiről sejtelmünk sincs, mennyire magának való is tud lenni, ha akar. Jólelkű, egyenes, bátor vezetőnk jelleméhez illő arcot kap Domhnall Gleeson (Andrew Henry) személyében, majd meglepnek Az útvesztő és a Narnia krónikái címekből ismert erős arcvonások, Will Poultert (Bridger) sikerül azonosítanunk.

Olyan világban élünk, ahol az értéket a szőrme, a bunda jelenti, ahol a család szentség, ahol az egyedüllét veszélyesebb lehet bármilyen fenevadnál. Miközben megmenekülünk a vérszomjas indián portyától, egyre többet tudunk meg főszereplőnk árnyas múltjáról, kegyelmet nem ismerő emlékeiről. Ezt ugyan feszültségbe, remegő hangulatba ágyazva fedezzük fel, mégis érzünk valami nagyon apró, széttiporhatatlan érzelmi köteléket apa és fiú között. A sejtelmes kedélyállapot egyik pillanatról a másikra bontja ki szirmait, lenyűgözve a képernyőre tapadó szempárokat. A meredek fordulópontot egy medvével vívott véres, mellbevágó, rendkívül élethű, valóságközeli harc hozza el, amikor valóban kalapot emelünk a képek mögött dolgozó csapatnak. Hiszen pusztán a hangeffektusok hatására szinte bőrünkön érezhetjük a hatalmas bestia mancsait, nyakunkba, hátunkba fúródó éles karmait.

A hanghatások, dübörgések zenei cenzúrát nem ismerő játéka teremti meg a film hitelességét, nem takarják drámai, heroikus dallamok a vadon kíméletlen próbatételeit. Valósággal eggyé válunk a testi és lelki sebekből vérző főhősünkkel, akinek jut még bőven a kellemetlen meglepetésekből. Szeme előtt gyilkolják meg fiát, ráadásul semmit sem tud tenni ellene sérülései, bénasága miatt. Kis híján eltemetik élve, magára hagyják az erdő kellős közepén élelem és víz nélkül. Kilátástalannak tűnik a helyzet. Ettől a pillanattól kezdve a mérhetetlen düh és bosszúvágy vezeti tovább útján, megértjük a címadás egyszerűségének miértjét, összekötjük az eseményekkel. Fontos szerep jut az emberi, erkölcsi értékeknek, amelyeket szembe állítja egymással a rendező, rádöbbentve a nézőt az emberségesség, az együttérzés, a kölcsönös segítség elengedhetetlenségére.

A szűnni nem akaró felfokozottság, az erős, váratlan fordulatok végig uralják az eseményeket, lassan a hőssel együtt őrületbe kergetve a nézőt is. Felerősödő, majd elhalkuló, élesen zsibongó hangok, a töretlen zihálás már-már lehetetlen fokig feszítik a toleranciaküszöböt. Megdöbbenve fészkelődve a kényelmes kanapén ezek a benyomások ismerősek lehetnek a 21 gramm, a Bábel vagy a Birdman címekről. A zord tájnak kelleme csak néhány másodpercig bújik ki a lepel alól. Az elviharzó bivalycsorda, a hű madárének, egy idegen, önzetlen indián mindegyre megpróbálják feléleszteni a reményt, sarkallnak a kitartásra, tudatosítva a pattogatott kukoricaszagú közönséget arról, hogy egy ilyen helyen, ilyen helyzetben ember és állat között bizony nincs különbség.

Megtört, vigasztalhatatlan vadászunkat szüntelen suttogó hangok, kínzó rémálmok, látomások gyötrik, mintha nem akarna elérkezni már a mindent – egyszer és mindenkorra – eldöntő leszámolás pillanata. A történet kimenetelét a végsőkig késleltetik a leküzdendő akadályok, nem várt, közbeékelt jelenetek, az elemi értéket azonban egy beigazolódó idézet nyújtja át: „A bosszú Isten kezében van, nem az enyémben.”

Az ellentétpárok és a jellemek fejlődése egyértelműsíthető minden karakter személyiségében, aláírva a briliáns castingot. Tom Hardy lassan nevezheti magát a változatosságnak, az ezerarcú törvénytelenségnek, gondoljunk csak A sötét lovag, a Legenda, a Bronson, a Fékezhetetlen frenetikus karaktereire. Talán nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy Iñárritu legfrissebb produkciója egy újabb mérföldkő Hardy Oscar-díj felé vezető útján.

Drága Leónkat rendesen megizzasztja a forgatókönyv, sárosan, testén mély sebekkel, család és hozzátartozók nélkül, megfázva, beleőrülve az igazságtalanságba, földön kúszva, sok mérföldnyi kínszenvedést átélve szorítja meg az aranyszobrocskát. És merem állítani, hogy erre a fondorlatos művészre, rendőrpoloskára, gyémántvadászra, elmekárosultra, álom tolvajra, rabszolgatartóra, new yorki milliomosra, kokós brókerre meleg őszinteséggel bólintott a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia, amikor meghozta a döntést.