Önök még nem is hallottak erről a betegségről? Persze, hogy nem. Nem szokták diagnosztizálni. Ezt csak érezni lehet. Pláne, ha szándékosan érzékeltetik a Fontosemberek. Mind ismerjük őket. Nem az összeset, de jól ismerjük a fajtájukat. Leggyakoribb előfordulási helyük a bürokrácia berkeiben fekszik, javarészt magas fokra másztak a társadalmi ranglétrán. De vigyázat! Nem minden fontos ember Fontosember! Nem szabad pusztán a titulus alapján ítélkeznünk.

A Fontosember lehet férfi, nő, fiatal, idős, magas, alacsony, szőke, barna, fekete… Ránézésre nem mondjuk meg, az-e az illető. Ha viszont elég közel merészkedünk hozzá, kisugárzását nyomásként érzékeljük a mellkasunkban, jelenléte, a vele való kommunikáció fejfájást, néha kisebbrendűség-érzetet kelt.

Nem igazán tudjuk, mit csinál a Fontosember. És azt a mit hogyan csinálja. És mikor van minderre ideje. Annyit tudunk, hogy sosem elérhető és mindig sikeres. És sosem volt kezdő, esendő, mindig tisztában volt azzal, hogy a hivatalos dokumentumon mit hová kell írni, egy bizonyos panasszal kihez kell fordulni. Már az anyaméhben kidolgozta egyedi, lendületes és megmásíthatatlan kézírását, megtervezte névjegykártyáját. Vezérnek született, mi több, vezérigazgatónak. És ebben szentül hisz a Fontosember.

A Fontosember minden közösséget, ahová betoppan, úgy észlel mint kis naprendszert, amelynek a közepén ő áll, saját bájának, sármjának, intelligenciájának gravitációjával. Ez a felállás pedig általában működik is. Akik nem érzik magukat Fontosembernek, maradnak Neptunok, Szaturnuszok, Marsok, Vénuszok, és hiába viselik római istenek neveit, sosem lehetnek Fontosemberek.

Porszem csak akkor kerül a gépezetbe, amikor betoppan egy Fontosabbember. És higgyék el, mindig van fontosabb. Ilyenkor Fontosemberünk meghunyászkodik, nyájas lesz, sokszor úgy tűnik, behódol, de tetteinek célja van. Hogy még fontosabbá váljon az új és hatalmasabb, erősebb egyén által.

Ha emberünk ezt eléri, még annyira sem köszön a takarítónak. Szemetelni mer, hiszen mindenkinek megvan a saját feladata: a takarító például felszedi mások mocskát. Ha akarta volna, ő is lehetett volna Fontosember, ez személyes döntés. A magasabb szinten emberünk lekezeli az időseket, az ő idejükből – ami már úgyis lejárt – kitelik a várakozás. Lekezeli a fiatalokat is, azok ezzel a mentalitással úgysem viszik semmire. A Fontosabbember nem veszi fel a telefont, nem válaszol az e-mailekre, nem udvarias azokkal, akikkel belátása szerint nem érdeke jóban lenni.

A Fontosembernek (és a Fontosabbembernek) nem létezik más naprendszer. Ők a Nap, a csillag, a fény, elvárják, hogy mindenki így tekintsen rájuk. Ők nem érzékelik a megannyi naprendszert. Önmagukat helyettesíthetetlennek tartják. Velük szemben a fontos ember emberszámba veszi a takarítót, pincért, sofőrt, nemcsak az igazgatót, politikust, tulajdonost. Az igazán fontos ember tudja, hogy volt ő is fiatal, de egyszer öreg lesz. Nem gondolkodik gigantikus távlatokban, hiszen a Földön élünk; ritkán haladja meg magasságunk a két métert, nem is lehet minket bolygókhoz és csillagokhoz hasonlítani. Az igazán fontos ember tudja, hogy mások is számítanak, és egyéb szak- vagy életterületen ugyan, de mások is ugyanolyan fontosak, mint ő.

Egyesek szerint a Fontosember-szindróma az élettől kapott hatalmas pofonokkal orvosolható. Bár nem hiszek ebben. Remélem, hogy a tudomány kieszel valami gyógymódot.