A késztetésemet, hogy minden számomra irigyelni való élményemet megosszam a nagyvilággal kezdte elfedni a vágyakozásom egy privát élet után, amely a mai világban már ritka árucikknek számít.

Üresen bámultam a kis dobozt, miközben próbáltam valami okosat kitalálni az első instagram képem alá. Arra gondoltam, ami akkor a legfontosabbnak számított: „Az egyetlen félelmem, hogy jelentéktelenné válok.” Honnan tudhattam, hogy ez a kis „caption” olyan lavinát indít, amely szinte minden második nap folytatódik az életem következő 4 évében?

A közösségi média mindig nagy szerepet játszott az életemben anélkül, hogy éreztem volna a negatív hatásait. Szerencsés vagyok, úgy neveltek, hogy tudjam az értékeim, amelyek voltak annyira szilárdak, hogy némi fürdő ruhás modell a Maldív-szigeteken nem vette el az önbizalmam. Mindig tudtam a szépet értékelni, anélkül, hogy a sajátom hiányát éreztem volna. Évekig posztoltam a véleményem, gyötrelmeim, felháborodásom vagy esetleg saját magam, hittem, hogy nélkülözhetetlen helyet foglalok el a követőim körében. De ezek a megnyilvánulásaim több jelentéssel bírtak, mint csupán az önkifejezésre való vágyam, folyamatos láthatóságban mértem az egyéni érdememet. A magánélet egy kis áldozat a közösségi média oltárán a biztos kedveltség és népszerűségért cserében.  A probléma akkor érte el a tetőfokát, amikor azt vettem észre, hogy a világot egy instagram kamerán keresztül látom. Nem értékeltem a jelent, hanem azt kerestem hogyan tudnám megörökíteni és „eladni” a pillanatot.

„A teljes élet titka az, hogy másokkal nem csak élünk, hanem kapcsolatban is állunk, mintha holnap nem lennének ott, mintha holnap nem lennénk ott” – mondta Anaïs Nin író. „Ez az érzés ritkasággá vált, és minden nap ritkábbá válik, a mai felgyorsult világban egy felületes ritmust értünk el, úgy gondoljuk, hogy több emberrel vagyunk kapcsolatban. Ez az illúzió becsaphat bennünket és azt érezhetjük, hogy mélyebb kapcsolatban vagyunk a mellettünk lélegző emberrel.”  Ezek a gondolatok mentén próbálom élni az életem, és a szorongást, hogy online legyek mindig és emlékezzenek rám, elnyomja a félelem, hogy emiatt nem élek meg minden körülöttem lévő pillanatot teljes szívvel és csak átsiklok az élet apró örömein egy felületes és nem létező valóság miatt.  Figyelem, hogyan halad az élet miként formálódik, és közben bámulom a környezetem apró kis csodáit, hozzáadva a saját „captionöm”.