Instagram

Az influenszerbuborék fogságában

by Wolf Petra | 2019. 12. 03. | 0 | Kivetítő,Slider |

Gyakran ragadok le a kommentszekciónál, s ilyenkor arra jutok, divattá vált az influenszereket utálni. Már a kifejezés is egyfajta szitokszóvá nőtte ki magát, néhol az ingyenélés szinonimájává. Ezért van az, hogy az „influenszerek” szívesebben hívják tartalomgyártónak, youtubernek, vloggernek, de jóformán bármi egyébnek magukat. Még az is fikázza őket, akinek fogalma sincs az egészről. Pedig néhány éve egészen menő volt vlogokat nézni, egyedi tartalmat látni az unásig forgatott sorozatok mellett.

Azért kezdtem el különféle vloggereket követni, mert egyszerűen szórakoztattak, minden egyes hibájukkal együtt. Nem volt profi a világítás vagy a hang? Attól még lekötött az, amit az illető mondott vagy ahogyan mondta. Nem (mindig) csak a felszínt láttatták, sokszor azonosulni tudtam témáikkal. Egy tévés show-műsor esetében erre nem volt lehetőségem. Ők valamelyest rámutattak, hogy mi minden hiányzott a már meglévő médiapiac platformjairól: őszinteség, tabudöntögetés és a kendőzetlen valóság feltárása. Azt gondoltam, az új arcok felbukkanása által sokszínűbbé válnak a fogyasztható tartalmak. Mára már én is szórakozom a gondolaton. Szóval, mivel a jövőbe látás nem az erősségem, azt nem láttam jönni, hogy manapság már bárkiből lehet influenszer.

Ilyet amúgy bárki tud, beleértve engem is

Végül is csak a privát szférádról kell lemondanod, tehát:

az életed mostantól a mélyen tisztelt publikum előtt zajlik

rendszeresen tartalmat kell gyártanod a követőidnek

amit kedve szerint bárki kritizálhat (és elküldhet indokolatlanul a p*csába, ebben a szakmában elég gyakran előfordul).

Körülbelül ez a közös halmaz, személytől függetlenül, lehet szó amatőr kisiskolásról, de akár profi közszereplőről is. Tudniillik nem minden influenszernek az a célja, hogy híressé váljon, hanem egyszerűen magányos, ezért valahová tartozni szeretne. Belemondja a kamerába a véleményét és közösséget gyűjt maga köré, ez pedig sokakat idegesít.

Rákérdeztem hát ismerőseimnél, vajon mi zavarja őket a leginkább a tartalomgyártókban. A válasz őszintén nem lepett meg, sokan úgy vélik, hogy nincsen valós meló videóik mögött. (Ezzel általánosságban véve nem értek egyet.) Következőképp fogalmaztak: „s*gget villant, erre özönlenek a feliratkozók, annyira gratulálok!” Mások azt nehezményezik, hogy nincs értékelhető tudás a csacsogás mögött. „Irányítsák a naivakat, engem nem fognak.”

Vannak, akik teljes egészében a műfajt utálják

Nem kizárólag a trash-tartalmak hoznak ki sokakat a sodrukból, teljesen mindegy, mennyire színvonalasan van megszerkesztve az adott tartalom, van, aki hidegrázást kap attól, ha meglát valakit egy drága cuccal szerepelni, ami alatt feltűnik a #szponzorált tartalom címke. Közvetett módon mégis hozzájárul az illető anyagi juttatásához, mivel ahhoz, hogy valaki influenszerré váljon, elég, ha számokban mérhető eredményt tud elérni. Függetlenül attól, hogy szeretetből vagy utálatból követik/nézik. A sokak által fikázott tartalmak pedig nagyon gyorsan terjednek, bizonyára mindenkinek van egy guilty pleasure oldala, amit imád böngészni, akár szánalomból is.

Miért nézi, ha gyűlöli?

Engem nem az zavar, hogy rengeteg béna tartalom van a neten, mert ezek kikerülhetők. Az öncélú gyűlöletkeltéstől viszont könnyen kiborulok. Teljesen mindegy, hogy egy valódi baráti társaság vagy a tartalom alatt összeverbuvált virtuális közösség teszi, a youtuberek fikázása kollektíven zajlik. Erre a fogyasztói viselkedésre az angol két kifejezést különböztet meg: hate watching és a már említett guilty pleasure. Ezek lehetőséget nyújtanak arra, hogy az emberek frusztrációjukat az utálkozáson keresztül éljék ki. Guilty pleasure-ként olyan haszontalan műsorokat kísérünk figyelemmel, amit ciki nézni, mégis élvezetet okoz néha. Nem feltétlenül fontos a szereplővel való sorsközösség-vállalás, gyűlöletet sem vált ki belőled, mégis felkelti az érdeklődésed, aminek köszönhetően a képernyőre tapadsz.

Ezzel szemben a hate watching az, amikor rendszeres nézője vagy egy műsornak, hogy végignézd az általad szánalmasnak vélt szereplő bukdácsolását. Morálisan semmiképp sem tudsz azonosulni a produkcióval, sőt nevetségesnek tartod, mégis figyelemmel kíséred. Példaként szerintem a Győzike show vagy a Valóvilág abszolút helytállnak. Bár nagyon jó sorozatok is vannak a piacon, a fogyasztók ugyanúgy megnézik a bóvli tartalmakat is. Sőt, erre a tartalomgyártók még rá is játszanak, feltöltik, ahogy egymás videóit parodizálják.

A sok utálkozónak köszönhetően pedig ez az influenszerlufi egyhamar nem fog kipukkadni, mert ők maguk is nézik a tartalmaikat. Méghozzá egyre többen, akár bevallják, akár nem. Ha valamikor mégis túllendülünk ezen az időszakon, jön majd helyette más őrület. Aggodalomra semmi ok.

Bezzeg az én időmben

by Krasznai Csongor | 2018. 11. 26. | 0 | Bezzeg...,Slider |

Hányszor halljuk ezt nálunk idősebb emberektől, szülőktől, nagyszülőktől, ismerősöktől? Tény, hogy rengeteg dolog megváltozott körülöttünk, és ez nemcsak a technikára vonatkozik, hanem az emberek felfogására is, ami nyilvános életük fontosságának Facebookon, Instagramon való posztolása által nyilvánul meg leginkább. Minden nyaralás, szórakozás vagy éppen bánat pillanatát rögtön meg kell osztanunk a világgal, hogy mindenki láthassa, nekünk éppen milyen jó vagy milyen rossz. Van igazság abban, hogy régen más volt, hiszen ha valaki kicsit furcsább, butácskább volt a másiknál, csak egy kisebb kör tudott róla, de így már a világon szinte bárki megbizonyosodhat róla, hiszen láthatja, amit nyilvánosan közlünk. Régen fontosabb volt a való életben az, hogy személyesen is ápoljuk a barátságokat, egy barátságnak nem az volt a fokmérője, hogy hány instasztorit posztolunk a cimborával. Évről évre, napról napra teret veszít, ami egykor fontos volt. Szerencsésnek érzem magam, hogy egy kicsit részese lehettem annak a generációnak, amely még úgy nőtt fel, hogy nincs telefon, maximum kábeles „földi” változatban, és úgy kerestük meg egymást, hogy igenis elmentünk az illető házához, és ha nem volt ott, az egész környéket bejártuk, míg megtaláltuk – és közben történt velünk az élet, sava-borsa, iskolája. Ezek a pillanatok most már szinte senkinek nem adatnak meg, hála a technikának, az internetnek és az emberek eredendő lustaságának. Ha valaki azt mondta volna négy évvel ezelőtt, sosem hiszem el neki, hogy friss érettségi diplomával a kezemben kicsúszik a számon: bezzeg az én időmben! Őszintén elismerem, és önkritikát gyakorolva megértem azokat, akik „bezzegelnek”. Harminc, ötven, hetven év távlatából elképzelhetetlenül fájdalmas lehet látni, hogy szinte minden, ami számukra fontos volt egykor, feledésbe merül.

 

 fotó:  unsplash-logorawpixel