internet

A digitális alvilág: Deep Web, Dark Web

by Mátyás Orsolya | 2020. 08. 27. | 0 | Egyéb,Mifolyikitt,Slider |

1990-et írunk, a kazetták és a Brick Game fénykorában járunk...

A médiát illetően a tévé és a rádió uralkodik, mígnem egy igen jelentős áttörés történik: elterjed a globális
számítógépes hálózat, a korai internet felturbózott, továbbgondolt változata. A WWW (World-Wide Web)
forradalmasítja a nethasználatot: egyszerűbbé teszi a tájékozódást és a böngészést az adatrengetegben. Létrehoz egy teljesen új társadalmat is, annak pedig egy sajátos nyelvezetet, az internetes zsargont. A robbanásszerű felhasználói szabadság, ami kialakul, megkérdőjelezhetetlen, de ezzel jár ugyanakkor a törvényszegések, a nem kívánt tartalmak,az extrém vulgaritás térnyerése, elszaporodása. Sokan szemétdombként ítélik meg azt, ami a hasznos tartalmak mellett ott van még a világhálón. Na de mi az, ami néhány kattintásnyira van tőlünk, és amitől borsódzik az ember háta? A realisták tudják, hogy vannak olyan bizarr emberek, akik nem tudják megítélni tetteik helyességét, és ezért képesek mocskossá tenni a Földet. A legnagyobb gond, hogy az ilyenek nem elzárt szigeten, nem másik bolygón, hanem köztünk élnek és csak ritkán felismerhetők. Az internet pedig számottevő előnyt kínált nekik, hiszen vele olyan, az anonimitásukat is megőrző, biztos teret kaptak, ahol piszkos ügyeket intézhetnek. Ők (többek között) annak a bizonyos szemétdombnak az alkotói is, a Deep Web lakói.

Na de mi is az a Deep Web, és hogyan lehet hozzáférni?

A tiszta web, más néven Surface Web, amit a legtöbb ember ismer és naponta használ, kb. 4%-át teszi ki a
tulajdonképpeni internetnek, illetve nagyjából 0,03 százaléka a ténylegesen létező adatmennyiségnek. Ide tartozik a Google, a Yahoo, a közösségi oldalak és olyan webhelyek, amelyek könnyen elérhetők keresési lekérdezéssel, bármely keresőmotor segítségével. A 96% további két szegmensből áll: ezek a Deep Web és a Dark Web, avagy mély és sötét web. Az internet azon részeinek, amelyek szándékosan rejtve maradnak, legfontosabb kritériuma, hogy hagyományos eszközökkel nem lehet elérni őket, és valahogy a tudományos kutatások célkeresztjébe sem kerülnek túl gyakran. Az 90-es évek elején az amerikai haditengerészet kifejlesztett egy TOR (The Onion Router) nevű böngészőt, aminek elsődleges funkciója az volt, hogy elrejtsen internetes lábnyomokat: védelmezze az USA kormányzati kommunikációját, hiszen teljesen privát és biztonságos keresést tett lehetővé. A névválasztás nem véletlen: az onion, mint hagyma azért találó megnevezés, mert minden router, amin az adat átáramlik, lebont róla egy titkosítási réteget, éppen úgy, ahogy a hagymát hámozzuk. 2004-ben azonban ez a program elérhetővé vált mindenki számára, és sokan kihasználták a névtelenségben rejlő potenciált. A kereső jelenleg nonprofit szervezetként népszerűsíti az adatvédelmet. Bárki letöltheti, sőt fejlesztheti is. Az embereknek arra kell, hogy elérjék vele a Deep Webet, az internet mélyebb bugyraiba való belépéshez ugyanis a TOR kínálja a legbiztonságosabb protokollt. A hasonló célért hasznosított I2P (Invisible Internet Project) és a Freenet programokon csekélyebb a forgalom. A Deep Web kb. 400-500-szor nagyobb lehet a Surface Webnél, az emberek kb. 40 százaléka használja a mindennapokban. Ez nem is csoda, hiszen ez a része az internetnek temérdek mennyiségű információ tárháza. Vannak itt adathálózatok, pénzügyi infók, orvosi jelentések, kormányzati weblapok, netbankok stb. Az emberek főként azért használják adattárolásra és információátadásra ezt a teret, mert titkos. Míg hazánkban teljesen természetes a szólásszabadság, a kevésbé demokratikus államokban (lásd: Kína) erőteljes cenzúra működik az interneten is (a kínaiak Chinese Great Firewallként említik). Az anonimitás viszont bátorítja, ösztönzi az embert, hogy akaratának megfelelően cselekedjen, még akkor is, ha épp törvényellenes tettre készül. De nem csupán magánszemélyek, szervezetek, cégek, alapítványok is kihasználják a titkosított zónát. Több ismert folyóirat (New Yorker, Guardian, Washington Post) is üzemeltet rejtett szolgáltatást, ahol az újságírók és állampolgárok egyaránt kiszivárogtatnak információkat. Érdekesség, hogy a Facebook is működtet rejtett oldalt, hogy teljes anonimitást biztosíthasson az erre vágyóknak. A Deep Web legalját Dark Webnek, azaz sötét webnek nevezzük, ami a 96%-ból kb. 6 százalékot tesz ki. Az internetnek ez a legeldugottabb része a laikus számára csaknem észlelhetetlen. A Kaliforniai Egyetemen készült elemzés szerint megközelítőleg 7,5 petabyte-ot (1 petabyte = 1000 terabyte) foglalnak el az olyan oldalak, amelyek titkos IP (Internet Protocol)-címen futnak, ezért többnyire lehetetlen kideríteni, hogy honnan és ki működteti őket. Mivel ennyire bizalmasak, van itt kábítószer- és fegyverkereskedelem, pornográfia, bérgyilkosok, kiberbűnözés stb.

Tények-fények

Jamie Bartlett brit újságíró Ted-előadáson mesélt a tapasztalatairól, amiket egy kutatás alatt szerzett a dark neten, az anonimok lakta, cenzúramentes világban, az internet legizgalmasabb részében. Elmondása szerint azért olyan különleges hely ez, mert itt a társadalom peremén élők, a törvényen kívüliek a nagykutyák: ők a legkreatívabbak, mert erre kényszerülnek. Amiért hatásos: az embereknek hihetetlen ismerős, vevőközpontú oldal, nincsenek reklámok, felugró képek, de van nagy felbontású kép a termékekről, termékleírás, ár, sőt az áru jelentésének lehetősége is adott. Aztán maradt a rendelés, a bitcoinnal történő ellenszolgáltatás és pár napon belül a kiszállítás, ami a legtöbb esetben meg is történik.

Illegális-e mindez?

A Deep és Dark Web elérése önmagában nem bűncselekmény. A TOR használata sem tiltott, ha legális tevékenységekhez használják, például számos aktivista, jogvédő szervezet és újságíró is igénybe veszi kutatás, biztonságos adattárolás céljából, mert kreatív, biztonságos és nehezen cenzúrázható tér. Ha a sötét webet drogok, lőfegyverek vásárlására, esetleg bérgyilkosok szerződtetésére használja valaki, az illegális. A kulcs itt a józan ésszel való gondolkodás: ha valami törvénytelen az internet sötét részén kívül, akkor az törvénytelen a digitális alvilágban is.

Büntetik-e az illegális tevékenységeketa Dark Weben?

Az adásvételnek nem volt mindig boldog kimenetele az internet sötétjében, az FBI többéves nyomozás után, 2013-ban lekapcsolta a Silk Road (Selyemút) nevű első illegális online piacteret, ahol a felhasználók némi bitcoinért cserébe a legkemé­nyebb kábítószereket szerezhették be. Az oldal alapítóját, a Dread Pirate Roberts (DPR) néven ismert Ross Ulbrichtet életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a szinte 1,2 milliárdos forgalom lebonyolításáért, és a 79,8 millió dolláros jutalékáért, amit 2011 és 2013 között zsebelt be. Ma egy bizonyos Change.org petíció folyik Ross szabadon bocsátásáért, édesanyja szerint: „(…) ő nem technológiai bűnöző volt, csak nagyon érdekelte a bitcoin (…), egy eszköznek tekintette azt, ami monetáris szabadságot ad az emberiségnek.” És igaz, ami igaz, nem egy ember lett gazdaggá a bitcoin által, mondhatnánk, Ross segítségével, lásd: a bitcoin-milliárdos Tim Drapert. Természetesen az is büntetést von maga után, ha egy felhasználó illegális tartalmat, szolgáltatást jelenít meg a Dark Weben, viszont az adatok titkosítása miatt túlnyomórészt elérhetetlen, felismerhetetlen az illető, aki ezt meglépi. Sokaknak úgy tűnhet, hogy a hatóságok teljesen lemondtak ennek a szegmensnek a felszámolásával, és sajnos némi igazság van is benne. Hiszen a Dark Web olyannyira gyorsan, hatékonyan működik és fejlődik, akárcsak az ellene folytatott harc, így sokan az életüket is feltehetnék arra, hogy megszüntetik az internetes alvilágot, de törekvésük nagy valószínűséggel kudarcba fulladna.

A Spycloud nemrégiben kiadott egy tanulmányt, a kutatási anyagban az áll, hogy napjainkban a legtöbb visszaélés azoktól a kívülről teljesen átlagosnak tűnő, ám igazából hamis vállalkozásokból származik, amelyek vásárlásnak feltüntetett tranzakciókkal csalnak el hatalmas összegeket a felhasználóktól. A feketepiacok jönnek-mennek, eltűnnek, előbukkannak, ezért szinte lehetetlen egységes képet alkotni arról, hogy éppen melyik aktív. Mivel ezeket a feketepiacokat épp az emberi kíváncsiság, a fogyasztói igények, vagyis maga az ember táplálja, egyre inkább virágzanak, semmint a csőd felé tekintenének. A hatóságok természetesen nem adják fel a harcot, de pontosan tudják: ezt sem most, sem később teljesen nem lehet leállítani, megszüntetni. Az egyetlen fogódzó, hogy a Dark Web oldalait is emberek irányítják, márpedig az ember előbb-utóbb hibázik. És ha egy kiberbűnöző téved, akkor digitális bizonyítékot hagy maga után, és összekapcsolhatóvá válik az általa létrehozott oldalakkal, kétkezi munkájának gyümölcsével. Ted-előadásában Jamie Bartlett is úgy vélekedik, hogy lassan a mindennapjaink részévé válik az internet sötét oldala, és nem azért, mert mindannyian egyre inkább hajlamosakká válnánk az illegális cselekedetekre, hanem amiatt, mert minél többet használjuk az internetet, annál inkább szükségét érezzük a magánéletünk, személyes adataink védelmének. Napjainkban már a Facebooknak is van oldala a Dark Weben, zenészek osztanak meg ott albumokat, így a Dark Web lassan megszűnik a dílerek és besúgók búvóhelyének lenni.

Az influenszerbuborék fogságában

by Wolf Petra | 2019. 12. 03. | 0 | Kivetítő,Slider |

Gyakran ragadok le a kommentszekciónál, s ilyenkor arra jutok, divattá vált az influenszereket utálni. Már a kifejezés is egyfajta szitokszóvá nőtte ki magát, néhol az ingyenélés szinonimájává. Ezért van az, hogy az „influenszerek” szívesebben hívják tartalomgyártónak, youtubernek, vloggernek, de jóformán bármi egyébnek magukat. Még az is fikázza őket, akinek fogalma sincs az egészről. Pedig néhány éve egészen menő volt vlogokat nézni, egyedi tartalmat látni az unásig forgatott sorozatok mellett.

Azért kezdtem el különféle vloggereket követni, mert egyszerűen szórakoztattak, minden egyes hibájukkal együtt. Nem volt profi a világítás vagy a hang? Attól még lekötött az, amit az illető mondott vagy ahogyan mondta. Nem (mindig) csak a felszínt láttatták, sokszor azonosulni tudtam témáikkal. Egy tévés show-műsor esetében erre nem volt lehetőségem. Ők valamelyest rámutattak, hogy mi minden hiányzott a már meglévő médiapiac platformjairól: őszinteség, tabudöntögetés és a kendőzetlen valóság feltárása. Azt gondoltam, az új arcok felbukkanása által sokszínűbbé válnak a fogyasztható tartalmak. Mára már én is szórakozom a gondolaton. Szóval, mivel a jövőbe látás nem az erősségem, azt nem láttam jönni, hogy manapság már bárkiből lehet influenszer.

Ilyet amúgy bárki tud, beleértve engem is

Végül is csak a privát szférádról kell lemondanod, tehát:

az életed mostantól a mélyen tisztelt publikum előtt zajlik

rendszeresen tartalmat kell gyártanod a követőidnek

amit kedve szerint bárki kritizálhat (és elküldhet indokolatlanul a p*csába, ebben a szakmában elég gyakran előfordul).

Körülbelül ez a közös halmaz, személytől függetlenül, lehet szó amatőr kisiskolásról, de akár profi közszereplőről is. Tudniillik nem minden influenszernek az a célja, hogy híressé váljon, hanem egyszerűen magányos, ezért valahová tartozni szeretne. Belemondja a kamerába a véleményét és közösséget gyűjt maga köré, ez pedig sokakat idegesít.

Rákérdeztem hát ismerőseimnél, vajon mi zavarja őket a leginkább a tartalomgyártókban. A válasz őszintén nem lepett meg, sokan úgy vélik, hogy nincsen valós meló videóik mögött. (Ezzel általánosságban véve nem értek egyet.) Következőképp fogalmaztak: „s*gget villant, erre özönlenek a feliratkozók, annyira gratulálok!” Mások azt nehezményezik, hogy nincs értékelhető tudás a csacsogás mögött. „Irányítsák a naivakat, engem nem fognak.”

Vannak, akik teljes egészében a műfajt utálják

Nem kizárólag a trash-tartalmak hoznak ki sokakat a sodrukból, teljesen mindegy, mennyire színvonalasan van megszerkesztve az adott tartalom, van, aki hidegrázást kap attól, ha meglát valakit egy drága cuccal szerepelni, ami alatt feltűnik a #szponzorált tartalom címke. Közvetett módon mégis hozzájárul az illető anyagi juttatásához, mivel ahhoz, hogy valaki influenszerré váljon, elég, ha számokban mérhető eredményt tud elérni. Függetlenül attól, hogy szeretetből vagy utálatból követik/nézik. A sokak által fikázott tartalmak pedig nagyon gyorsan terjednek, bizonyára mindenkinek van egy guilty pleasure oldala, amit imád böngészni, akár szánalomból is.

Miért nézi, ha gyűlöli?

Engem nem az zavar, hogy rengeteg béna tartalom van a neten, mert ezek kikerülhetők. Az öncélú gyűlöletkeltéstől viszont könnyen kiborulok. Teljesen mindegy, hogy egy valódi baráti társaság vagy a tartalom alatt összeverbuvált virtuális közösség teszi, a youtuberek fikázása kollektíven zajlik. Erre a fogyasztói viselkedésre az angol két kifejezést különböztet meg: hate watching és a már említett guilty pleasure. Ezek lehetőséget nyújtanak arra, hogy az emberek frusztrációjukat az utálkozáson keresztül éljék ki. Guilty pleasure-ként olyan haszontalan műsorokat kísérünk figyelemmel, amit ciki nézni, mégis élvezetet okoz néha. Nem feltétlenül fontos a szereplővel való sorsközösség-vállalás, gyűlöletet sem vált ki belőled, mégis felkelti az érdeklődésed, aminek köszönhetően a képernyőre tapadsz.

Ezzel szemben a hate watching az, amikor rendszeres nézője vagy egy műsornak, hogy végignézd az általad szánalmasnak vélt szereplő bukdácsolását. Morálisan semmiképp sem tudsz azonosulni a produkcióval, sőt nevetségesnek tartod, mégis figyelemmel kíséred. Példaként szerintem a Győzike show vagy a Valóvilág abszolút helytállnak. Bár nagyon jó sorozatok is vannak a piacon, a fogyasztók ugyanúgy megnézik a bóvli tartalmakat is. Sőt, erre a tartalomgyártók még rá is játszanak, feltöltik, ahogy egymás videóit parodizálják.

A sok utálkozónak köszönhetően pedig ez az influenszerlufi egyhamar nem fog kipukkadni, mert ők maguk is nézik a tartalmaikat. Méghozzá egyre többen, akár bevallják, akár nem. Ha valamikor mégis túllendülünk ezen az időszakon, jön majd helyette más őrület. Aggodalomra semmi ok.

Az új isten

by Nagy Andrea | 2019. 01. 28. | 0 | Slider |

Az internet sötét, és tele van iszonyattal. Valahol a mélyén rejtőznek a laposföld-hívők, a chemtrailesek és azok, akik az életüket a sportcipők köré szervezik – félreértés ne essék, nem plázacicákról van szó. Ők a sneakerheadek, akik éjszakákat ülnek a bolt előtt, hogy megszerezhessenek egy párt a világmárka legújabb kollekciójából; akik folyamatosan újra és újra megdöntik az egy mondaton belül fölöslegesen használt angol szavak számának rekordját; akik nem is hordják a cipőket (szaknyelven stockolják és nem rockolják), legföljebb műanyagzacskóban; akiknek istenük a márka. Ha rákeresünk a sneakerculture kifejezésre, olyan cikkeket találhatunk az interneten, mint „A féllábú veterán, aki sneakerekkel gyógyítja a PTSD-jét” vagy „Miért kellene az iskolában tanítani a sneakerculture-t”.

Mikor a felvilágosodáskor megöltük az istent, az emberi társadalomban betöltetlen űr támadt. Folyamatosan új és új isteneket állítunk, amelyek megfelelnek a korszellemnek, majd mikor elfáradtak, ledöntjük őket, helyüket még újabb istenek veszik át. A huszadik század istene a tőke és a fogyasztás. A kígyó már nem csak a farkába harap, de fel is falja önmagát. A posztmodern isten ehhez képest ugyanannyira jelentéstelen és tétnélküli, mint a kor, amelyben született. Amikor a fogalmakat kicsúfolták, megfosztották jelentésüktől a szavakat, minden jelenthet mindent vagy annak az ellentétét is, semminek sincs tétje, még az istennek sem. Így járunk, ha elinfláljuk az isteneinket: mindegyik csak feleannyit fog érni, mint az előző.
Látszatra épülő, sorozatgyártott műanyag csoda, isteni lényegét hordozza a logó. Éjszakákat várnak a boltok előtt a messiásra, akit megjósoltak és megérdemelnek: a szinte havonta érkező új kollekcióra, hogy mindenki hazavihessen egy-egy szálkát Jézus keresztfájából. Az Isten után a Megváltót is elinfláltuk.
Míg minden termék ára a megvásárlás után csökken, addig a különleges sportcipőké nő. A régi isten már megadta magát, nincs más hátra, nekünk is be kell hódolnunk.
Lelked a márka, tested a kollekció, az elme a cipő, ez sneakerbuddhizmus.

KOMMvergált arculatok

by Kincses Kriszta | 2018. 12. 10. | 0 | kommnapok |

„Minden, ami a netre került, ott is marad. Ez nem Las Vegas.”

A Kommunikációs Napok utolsó előadását Kádár Magor, kommunikációs szakember tartotta. Az előadásra a Magortól megszokott interaktivitás és humorosság volt jellemző. A résztvevők ugyanis minden feltett kérdésre adott helyes válaszért gyűjtötték a „hibákat”. A végén pedig a legtöbb hibát összegyűjtők ajándék pendriveokat kaptak.

Kádár Magor prezentációja alapján bemutatta, hogy a neten hogyan viselkedik a fiatalok többsége, ki mennyi időt tölt az interneten, a közönség meglepetésére az introvertált személyiségtípusba tartozók használják legtöbbet. Viszont nem a közösségi oldalakon, hanem inkább az online filmes, kulturális platformokon töltik szabadidejüket. Magor arra is kitért, hogy egy perc alatt mennyi minden történik az interneten (például többszázezer film indul el a Netflixen egy perc alatt, ő sem érti hogyan.)

„A közösségi profilod elég közlékeny”

– emelte ki. Bemutatta, hogyan tudjuk elemezni a világhálóra felkerült képeket, és mennyi információt tudhatunk meg egy személyről a fotói, és a közösségi oldalon létrehozott profilja alapján.

Fotó: Simon Hunor

további képek itt

 

„Barátod”, a Google

by Wolf Petra | 2018. 11. 20. | 0 | KultúrHaus,Slider |

Az okoseszközök fogalma alatt a telefonra, laptopra, illetve személyi számítógépre szoktunk gondolni. A kezdetekkor úgy véltem, mi használjuk a programokat, mostanra azonban kezd világossá válni, hogy a programok használnak minket. Mivel a Google az a felület, ahol a legtöbb időt töltöm, őt szándékozom elemezgetni. Nekifutásból a rajongója lettem, az első olyan rendszer volt, ahol minden kérdésre ott a válasz. Hirtelen tárult elém a legnagyobb tudásbázis, ami néhány keresőszó által ontja magából az információkat bármikor, bármilyen témában. Viszonylag hamar hozzászoktam, minden kérdésemmel mai napig hozzá fordulok, tanítgat, fejlesztget.

Teljes cikk