Isten áldd meg a magyart! Annyiszor énekeltük, szavaltuk, hallottuk már Kölcsey Himnuszának kezdőmondatát, hogy bizony eljutott a Jóistenhez a kérelem. Meg is áldotta a magyar népet mindennel. Az erdélyi magyarokat főleg: a sok minden más mellett jó nagy adag olyan tapasztalattal, ami csupán abból adódik, hogy az ember ajkát magyar szó hagyja el.

Fene se kellett nekem tanítsa, kicsi korom óta bennem van az, hogy ha valaki kötekedik, kiállok magamért. Elméletben nagyon szépen él bennem a kép, hogy kihúzott háttal, tiszteletet parancsoló hangon kikérem magamnak, ha valaki rosszindulatú vagy igazságtalan velem szemben. Ez valahogy gyakorlatban nem egészen így zajlik, főleg, ha a román ellenőr az arcomba mászik és azzal a csúnya szóval fenyegetőzik, hogy „amenda”.

Kolozsváron megfigyelésem szerint az ellenőrökben és az elsőéves egyetemistákban van egy közös tulajdonság: a buzgóság. A hallgatót egyik buliból hívják a másikba, és pont arra nincs kedve, hogy tanuljon. Buzgó ő, csak nem feltétlenül akkor és abban, amikor és amiben kellene. Az ellenőrökkel teljesen más a helyzet. Ők a munkájukban buzgók. Amikor éppen dolgoznak, azt vettem észre, hogy a kedvenc részükre összpontosítanak – milyen kis lelkesek! – a büntetésre. Ilyenkor azt figyeltem meg, hogy különböző kategóriákba lehet sorolni az embereket: vannak azok, akik lehajtott fejjel tűrik a megaláztatást és odaadják a kért összeget, vannak viszont azok, akik nem engednek a saját igazukból. Ide kicsit többféle ember sorolható be. Itt is van olyan, aki végül megadja magát, van olyan, aki könyörgésbe vált, de van olyan, aki cirkuszt csapva száll le a buszról tovább bizonygatni ártatlanságát. Ellenőrből is sokféle van. Egy közös vonás viszont mindegyikükben fellelhető: provokatívak. Ha az ember egy pillanat erejéig is meginog, elbizonytalanodik, az ellenőr úgy csap le rá, mint hiéna a zsákmányára. Ha a pillanatnyi megingáshoz társul egy kis magyaros akcentus vagy helytelenül megfogalmazott mondat, az ember nemcsak azt a néhány lejét hagyja ott, hanem az önbecsülésének jókora darabját is. Éppen ez történt velem is.

Vonatállomásra sietve, minden másodpercben rápillantva az órámra, hogy nehogy lekéssem a vonatot, kiléptem a bentlakás kapuján az utcára. Amikor már majdnem ott voltam a buszmegállóban, begurult az 5-ös troli. Ennyi kellett. Ilyenkor dönt úgy a táska pántja, hogy szétjön, a nadrág, hogy elkezd lefolyni a derékról – függetlenül attól, hogy rá van-e szorítva az öv –, a cipőfűző kibomlik, az átjáró pirosra vált. Mindemellett, ha már nincs meg a bérlet – mert az is épp most keveredik el valahova –, legalább üzenetben kéne venni egy jegyet. Jelen esetben még felszállás előtt én ezt meg is tettem. És jól is tettem, csak éppen hiábavaló volt. Ez a néhány pillanatnyi szaladgálás kellően megalapozta a jókedvem ahhoz, hogy amikor odaért a kedves ellenőr bácsi, már ideges lettem. Belenézve a szemébe, mintha csak ékesen kanyargó betűkkel oda lettek volna írva, szinte láttam a gondolatait: „megvan a mai zsákmány”. Az elején kis édesded hangon kérte a jegyet/bérletet. Miután azt a választ kapta, hogy sms-t küldtem, a kis félmosoly megjelent az ajkában s a telefonomat átvéve, oda sem pillantva, azzal vádolt, hogy akkor küldtem, amikor megláttam őt. Időt sem hagyva arra, hogy esetleg megszólaljak, feltette a kérdést, hogy hol szálltam fel. Nyomás alatt álló kis naiv romániai magyarként, aki töri a román nyelvet, nem jutott hirtelen eszembe az a szó románul, hogy templom, és annyi jött ki a számon, hogy izé. Ezzel az ellenőr arcán látszott az elterülő elégedettség, s belémfojtva a szót, háromszor megismételve még az izé kifejezést, megkért, hogy legyek szíves leszállni a buszról, készítsem elő a személyi igazolványom és a pénztárcám.

Vannak emberek, akik különféle extrém sportokat űznek ahhoz, hogy átjárja az adrenalin a testüket. Nekem elég egy vita a rosszindulatú ellenőrrel és már nem is kell bungee jumping, ejtőernyő, motorverseny, se semmilyen hasonló dolog. Két mondatban elmondtam az ellenőrnek, hogy nem hibáztam, van jegyem, személyit rendőr nélkül nem kérhet, és tőlem biza egy vak garast nem fog kapni, utána pedig minden szavát ignorálva kinéztem az ablakon és ráharapva a nyelvemre próbáltam elfojtani a feltörni készülő sírást. Abban a pillanatban a bennem áradó adrenalinszint megközelítette azt, amit hullámvasúton érez az ember.

Az ilyen jellegű dolgokból sok mindent tanulhat az ember. Én mindenesetre megtanultam, hogy bár büntetést nem is, de nagy adag rossz érzést kaptam és mindezt nem azért, mert ne lett volna jegyem. Csupán azért, mert egy magyar szó kicsúszott a számon, s nem voltam elég magabiztos. És amíg sokan azt hinnék, hogy a barnább bőr vagy a különböző világnézetek miatt nézi le leginkább egyik ember a másikat, a listát kiegészíteném azzal is, hogy Kolozsváron egy fél magyar szóért hasonló bánásmódban részesülhet bárki. Akkor legalábbis mindenképp, ha ehhez hasonlóan kedves, úriemberhez méltó viselkedésmódot tanúsító ellenőrrel fut össze. Persze kivételek mindig vannak és lesznek.