Dőlj hátra kényelmesen és képzeld magad elé: egyetemistaként egy átlagos „ki kell mozdulni” este áldozatául esel a kedvenc lokálodban Kolozsváron – ott, ahol nyüzsögnek a szomjas sorstársak és már annyian vagytok, hogy nem lehet helyet kapni, ahol nyugodtan elfogyaszthatnád, amit kikértél. Nyilván nem egyedül mentél kocsmázni, így veled van egy bátrabb cimbora is, aki nem akarja, hogy kezében megmelegedjen a sör, ezért magával rángat az első asztalhoz, amelyiknél számára ismerős arcok ülnek. Néhány „Szia, örvendek” névelmondogatós kötelező kör után megkérdik tőled, hogy „Na és mit tanulsz?” Először úgy teszel, mintha nem hallottad volna, de miután megbizonyosodsz róla, hogy ez neked szólt, mély levegőt veszel, és egymás után mondogatod a varázsszavakat: „Levéltártan szakos hallgató vagyok”. Készülj fel, hogy el kell majd még ismételned legalább kétszer, ugyanis a „Tessék?”; „Mondd még egyszer!” féle reakciók kísérik majd a kijelentésed.

Nem esel kétségbe, hiszen tudod, hogy nem ez az első és nem is az utolsó alkalom, hogy ilyen helyzetbe kerülsz, sőt az igazat megvallva, ott valahol legbelül szeretsz is felvágni azzal, hogy te ilyen misztikus szaknak vagy a hallgatója – hogy olyan tudományágat választottál, amiről jobb esetben hallott az ember ezt-azt, de több esetben abszolút semmit. Bemelegíted a torkod, tisztában vagy vele, hogy ez most kicsit hosszú lesz, de ha tényleg érdekli őket, hát legyen. A kísérődnek már lassan a fülén loccsan ki az, amit mondani fogsz, ezért helyeslőn bólogatsz, amikor jelzi: „Figyu, kint leszek”. Kezdődhet a sztorizás.

„Az olyan, mint a könyvtáros, csak leveleket tárol?” – érkezik a jó öreg, szeretett kérdés. „Nem, a kettő nem ugyanaz. Van némi ráció a kérdésedben, vannak hasonlóságok, de a levéltár teljesen más, mint a könyvtár.” És amint kimondod a levéltár szót, valami kellemes és megmagyarázhatatlan melegség árasztja el a tested („Talán ez a szerelem?” – fontoskodik az elméd, de gyorsan elhessegeted ezt a klisét és a tárgyra térsz. Hahóóóó, hiszen neked el kell magyaráznod, hogy mit is tanulsz pontosan…), iszol egy kortyot és folytatod. A levéltáros feladata az írásos dokumentumok megőrzése, rendszerezése, kutatása. Ezek lehetnek régi iratok, oklevelek, királyi könyvek, úrbéri tabellák, vagy akár aktuálisabb intézményi, vállalati, személyes iratanyagok, adatok is.

„Jó, jó, de mit is tanulsz te ahhoz, hogy elhelyezkedhess a szakmádban?” – érkezik a következő kérdés. Elsőként azt magyarázom el, hogy hároméves az alapképzés, és hogy én igazából történelmet tanulok a töris, művészettöris, régész, olykor könyvtáros, kulturális turizmusos, valamint nemzetközi kapcsolatos évfolyamtársaimmal – viszont… és még be sem fejezted a mondatot, máris itt a soron levő kérdés: „De ez akkor csak töri, mi tartozik a szakmai képzéshez?” Ahogy az előbb is elkezdtem, van egy jó adag levéltárral kapcsolatos tantárgyam, például: levéltárképző intézmények története, levéltáros alapfogalmak, levéltári jog, levéltári fondok nyilvántartása, rendezése stb., amelyeknek a segítségével elsajátíthatom a szükséges elméleti tudást és ezeket majd gyakorlatba ültethetem. Itt olyasmikre gondolok, hogy mit jelent egy levéltári fond vagy gyűjtemény; milyen kritériumok alapján rendszerezed az iratokat; hogyan tárolod azokat (polcok, savmentes dobozok stb.), pontosan milyen körülmények között (hőmérséklet, páratartalom, fény).

Azt elfelejtettem említeni, hogy néhány tantárgyat bizony szükséges román nyelven tanulnunk, de ezek között vannak igazán izgalmasak is! Na meg a borzasztóan unalmasakból is van egynéhány, de hát ez mindenhol így van.

A másik nagy apropója a szaknak, hogy kevesen tudnak róla, így rendkívül kevesen vagyunk. „Mit jelent az a kevés?” – erre is már számítottál, mégis minden alkalommal megijeszt, hogy akkor most mondd el az igazat, vagy jobb lenne egy kicsit szépíteni a történeten. Végül úgy döntesz, hogy igazmondó juhászként megmondod mennyi is az annyi. A mi esetünkben az annyi öt embert jelent, abból kettőnek ez már a második szakja az egyetemen, így jó pár tantárgyat nem kell felvenniük, szóval igazából hárman vagyunk. Hogy is van ez?

„Aztaaa, az jó kevés… akkor ti biztosan meguntátok már egymást” – erre a kijelentésre csak kedvesen mosolygok és jelzem, hogy amúgy egyáltalán nem untuk meg egymást, sőt talán ez a legnagyobb előnye is a szaknak, hogy mindenkit közel engedhetsz magadhoz, van idő és lehetőség kibontakozni, megszokni és megszeretni a másikat. Bárkivel fogadni mernék, hogy nincs még egy olyan szak, ahol ennyire összetartóak lennének az emberek. Nálunk kicsit az van, hogy amikor valamit készítesz vagy valamit tanulsz, akkor tudod, hogy nem csupán magadért teszed, hanem kissé a többiekért is, hiszen mi mindig segítünk egymáson. Nálunk nagyon könnyen körbeér az információ, és éppen ezért időben meg is tudjuk azt beszélni egymással. Mi egy „törzs” (közhelyeket használva: család) vagyunk, összetartozunk és ez nagyon jól érezhető egyetemen kívül is. Mit gondoltok, másképpen hogyan valósulhatna meg az, hogy az egész szakot áthívom házibulira és még el is férünk? Vagy hogyan lenne lehetséges az, hogy könnyen tudunk közös programokat szervezni a tanárainkkal és akár az összes levéltártan szakos hallgatóval?

Annak, hogy kevesen vagyunk, sajnos van egy árnyoldala is, mégpedig az, hogy állam bácsi nem támogat minket pénzzel. A tanulmányi ösztöndíjakat az alapján osztják le, hogy hányan vannak állami helyen, és hát mifelénk nem jön ki a létszám. Az egyetem próbál kiengesztelő megoldásokat találni, legutóbb például egyetlen ember kapott ösztöndíjat a három levéltáros évfolyamról. Ez persze jobb, mint a semmi, de azért igazságtalannak találjuk, hogy az a rengeteg befektetett energia, idő és munka nem térül meg – anyagiakban, legalábbis. Ezt a „kis” hiányosságot viszont feledteti velünk, hogy tényleg szeretjük azt, amit tanulunk. A levéltárak pedig – ezt egészen biztosan merem állítani mindegyikünk nevében – valódi kincsesbányák. Felfoghatatlan, hogy milyen lélegzetelállító ritkaságokat talál az ember valahányszor csak belép a levéltárba! A történelem szerelmeseinek életében jeles pillanat, ha mondjuk megtalálják Mátyás király adománylevelét, kora újkori peres dossziékat, Bethlen Gábor menlevelét, II. Rákóczi György elfogatóparancsát, esetleg Kossuth Lajos által adott kitüntetést, világháborús naplójegyzékeket vagy mondjuk fényképeket. Most csak néhányat említettem, de még hosszú oldalakon át sorolhatnám, hogy mennyi mindent rejtenek az aranybányák.

„Na jó-jó, de milyenek az órák?” Érdekesek! Ez tipikusan az az egyetem, ahol nap mint nap rengeteg információval gazdagodsz. Mondom én: itt a nyakatekertebbnél nyakatekertebb összeesküvés-elméletekre derül fény, itt a kőből gyémántot csiszolnak, itt nem tudsz úgy végezni, hogy az évek során ne gyarapodtál volna értékes tudással. Illetve elvileg nem, de mint tudjuk, mindig lesznek kivételek.

A tanárok minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy átlásd a történelmet, megértsd az ok-okozati összefüggéseket, valamint azért, hogy a legbarátságosabb környezetben motiváljanak arra, hogy saját érdekedben tedd azt, amit teszel. Illetve, ha ők nem is lennének elég motiválók, akkor a különböző (pl. külföldön tanulási) lehetőségek, gyakorlatok elég motiválón tudnak hatni, mert minden szempontból megéri kihasználni őket (!).

Nálunk mindenki ismer mindenkit, mindegy, milyen szakos vagy a karon belül. A tanárok is a bemutatkozástól kezdve arra törekednek, hogy megjegyezzenek. Az esetleges kérdéseiddel „friss csibeként” is bármikor hozzájuk fordulhatsz, nem fognak elzavarni, hanem éppen az ellenkezőjére törekszenek: bízz meg bennük, bármilyen ügyes-bajos kérdésed van, azt merd feltenni, ha személyesen nem is, de legalább e-mailben, Messengeren. Itt nemcsak egy név vagy, akinek a felidézése fejvakarással jár, hanem egy kolléga. A kölcsönös tisztelet és kedves barátság jellemzi a tanár-diák kapcsolatot. A diákok közötti viszonyról vagy viszonyulásról is elmondható, hogy a felsőbb évfolyamok előszeretettel egyengetnek az utadon, sokszor világmegváltó segítséget nyújtanak jegyzeteikkel, könyveikkel, dolgozataikkal és soha nem küldenek el, hogy boldogulj egyedül. Amennyiben az alapképzéses diákok nem tudnak segíteni, érdemes próbálkozni a doktoranduszoknál is, ugyanis nekik tényleg végtelen a türelmük (még akkor is, ha valami eszement nagy baromsággal traktálod őket, de azért ajánlott, hogy ne tedd fel kétszer ugyanazt a bohó kérdést) és segítenek, mondjuk könyvészetet találni a referátumodhoz, vagy ötletekkel, hogy szerkezetileg hogyan építsd fel a bemutatódat.

Meg is feledkeztem arról, hogy embereket untatok a szakomról való áradozásommal, szóval gyorsan észbe kapok és megkérdem „Bocsi amúgy, túl hosszúra sikeredett?” – erre pedig a kiürített üvegek és poharak halma válaszol az asztalról.