Kezdetben elég furán éreztem magam, sőt az első teremben inkább frusztrált voltam, mintsem élvezni tudtam volna a kiállítást, már amennyire egyáltalán használni lehet az „élvezni” szót ilyen összefüggésben. Az első teremben a Romániában kiépült kommunizmusról és a forradalom kitöréséről tudtunk meg információkat, amelyekkel már mind találkoztam az érettségire való felkészülés során. Mindezzel önmagában még nem lett volna baj, viszont a tárlatvezető hölgy beszédstílusán érezhető volt, hogy azt szeretné: minden apró kis részletet tudjunk meg. Ez dicséretes is lehetne, de sajnos kénytelen voltam folyton arra gondolni, hogy mikor fog kifogyni a levegőből.

A második terembe lépve viszont elszállt minden ellenérzésem, és kezdtem érezni a súlyát annak, hogy ott lehetünk és láthatjuk azokat a részleteket is, amiket nem tanítanak az iskolában. Ott tudatosult bennem, hogy azokon az utcákon és azon a téren futkosunk teljes érdektelenséggel, amely egykor mindnyájunkért meghalt emberekkel volt tele. Ebben a sötét helyiségben csupán egy felöltöztetett bábuval meg egy vetítésre szolgáló fallal találtuk szembe magunkat. Ez a terem kirántotta a látogatót a személyes valóságából: kíméletlenül arcunkba vágta a véres öltözetet, amelyet a mártírok egyike viselt a forradalom kitörésének napján, még a levegővételt is nehézkessé téve a mártírok portréit „aláfestésként” kísérő puskalövések présében.

Azt hiszem, a soron következő termek fotókiállításainak köszönhetően sikerült átéreznem a történet valódiságát. 

Érdekes, bár manapság a fényképek, videófelvételek által képesek vagyunk leginkább torzítani a valóságot, ezek a fekete-fehér képek mégis mintha tisztították volna „múltlátásomat”. Kicsit olyan érzés volt ott állni, mintha valami titokba avattak volna be minket, és az Alina Andrei által kreált sziluettek körben mintha védeni próbáltak volna. Az említett két helyiségben Rotta Răzvan képsorozatát láthattuk a december 21-i főtéri népfelkelésről. A pillanat, amikor megelevenedik előttünk Nemeş Călin, kitárt mellkasával a tömeg és a rendőrök közt állva, kicsit átértékeli bennük azt, hogy mennyi mindent nem tudunk erről a napról.

Persze azért az is hozzátartozik a beszámolóhoz, hogy a tévés teremhez érve már nagyon fáradt voltam, és emiatt kicsit lankadhatott a figyelmem például a szabad Románia első tévés közvetítése során. Mégis kísérteties felismerés fogott el a korabeli 70-es, 80-as évek stílusában berendezett szobában sétálva. A régi tévékészülék tetején gondosan elhelyezett csipketerítőn száját tátogató üveghal, a bársonyborítású fotelek, a fekete-fehér portrék és képek mind nagymamáim otthonába repítettek vissza. Aztán a megemlékezés termében kicsit kezdtem visszazökkeni a valóságba és az utolsó teremben, ahol 1989-ben született emberek portréi voltak kifüggesztve, teljesen feloldódott a hangulat.

Az egész időutazás-élmény olyan volt, mint egy mélyvízi búvárkodás. Amikor igazán elkezdődött a kiállítás számomra, a füleimben érzett mintegy tompa nyomás után bemerültem a képek és a látvány tengerébe. Aztán kiérve, kabátjainkat keresve újabb nyomás, és vége.

Hozzászólások