Fury kritika

Hollywood megférfiasodott szépfiúja ezúttal egy sérült, empatizálható eszementekből álló, náci-daráló csapat vezetőjét játssza. Brad Pitt az Inglorious Basterds (Becstelen Brigantyk) után is szerepel filmekben.

Szóval még egy „sokkoló” realizmussal teli háborús film, ami a főszereplőkön keresztül szemlélteti az embertelenség okozta, gyógyíthatatlan lelki sebeket, és a közösen elviselt horror miatt összekovácsolódott pszeudo testvéri kötelékeket. De mégis köszönhetően David Ayer-nek (End of Watch író-rendezője, Training Day írója) és a filmben szereplő kompetens színészi gárdának, valami teljesen nézhető került a néző szeme elé.

Na meg Shia LaBeouf német kislányokat rémítő musztása, de nem nyerhet mindig  mindenki.

A film a Don (Brad Pitt) vezette tankos brigád nem túl napsugaras csatája utáni képsorokkal indul. Boyd (Shia LaBeouf), a jó keresztény, Gordo (a mindig jó Michael Peña), a mexikói, aki varázslatosan tud spanyolul, és Grady (Jon Bernthal) nem nagyon elégedettek az emberszósszal teli végkifejlettel. Végül totál kemény, mégis vagány, de empatikus vezérükkel együtt, szájvonogatással, s káromkodással indulnak vissza bázisukba, hogy nekiláthassanak a következő küldetésüknek. A néző ezen kalandokat követheti végig és, nagyrészt, élvezheti is, ha nem zavarja őt a tankfelszerelésről lemosott emberi arc, vagy a háborúban harcoló katonák fekete-fehér hozzáállása az ellenséggel szemben.

Casey Affleck eltitkolt testvére (Logan Lerman), a zöldfülű, nyámnyila újfiút (és a közönség avatarját), Normant alakítja.

Eddig még nem indított el a film egyik koncepciója sem forradalmat, a forgatókönyv kompetens legyen az a történet, vagy a karakterek terén, és ennek kivitelezése is többnyire jó. Minden harcjelenet hatásosan van bemutatva, a sáros, véres, ridegen valós formájában, nincs robbanásokat, vagy halált megelőző slow motion és Ryan közlegényt sem mentjük meg. Az operatőri munka is mindent megtesz, hogy minden romanticizmust elfelejtsünk, amikor háborúról van szó, hiszen a katonák sem fennkölt hősök voltak, hanem halál-munkások. Ezeket sajnos az elcsépelt zene valamennyire lehúzza.

Szerencsére, ugyan, nem is ezen külső tényezők álltak a film középpontjában, hanem a Fury nevű tank személyzete. Mint említettem, a rájuk szánt írott anyag nem rossz, az egyéni egymással szembeni színészi játékok vitték a  vállukon a filmet. Mert hiába ők a főszereplők, hősöknek semmiképpen sem nevezhetőek. Szemrebbenés nélkül ölnek, egymással is időnként vadállatként viselkednek, de miután a velük történtek egy kis részletét ismertetik egy erőltetett anekdotán keresztül, talán még együtt is érezhet velük a néző. Ha meg nem, ott van a normális Norman, aki a filmben látott csatamezőt először.

Pitt meg mindig elfelejti kiköpni azt a fél citromot a szájából, de nem is baj, egy haver-tesó-vezérnek így néz ki az arca.

Na, és most van az utolsó 10/ 15 perc. A film hangulatának teljesen ellentmondó, Disneytől várt fennköltséggel teli események játszódnak le, csak azért, mert valaki jó ötletnek tartotta, hogy a karakterek mégis hősök legyenek és  had hatódjon meg a néző is egy kicsit, mert a háború mégis csak tud romantikus lenni.

Szóval, ha kompetens háborús film kell, vagy egy nézhető karakter-centrikus film, nézd meg az Inglorious Basterdsöt, de ha realizmus is kell hozzá, akkor a Fury sem olyan rossz. Még Shia Labeoufnak is sikerült összeszednie magát és egy jó alakítást felmutatnia.

Köszönöm az olvasóm figyelmét!