Kedves Te!

Csak egy gyors kérdést tennék föl és máris folytathatod félbehagyott teendődet: mikor nevettél úgy igazán, olyan jó ropogóst, frisset, hogy a könny is folyt már az arcodon és a hasad is fájni kezdett? Emlékszel még egyáltalán erre az érzésre? Ha a válaszod igen, akkor máris abbahagyhatod az olvasást. Viszont, ha már te sem tudod pontosan, hogy mikor esett meg veled utoljára a nevetés esete, kérlek, kerülj beljebb! Teljes cikk

Gyerekként elképzeltem, hogy hatalmam  van az idő fölött, korok és idősíkok közt utaztam, mit sem törődve semmivel és senkivel. Édesanyám meg csak kacagott: „csak felnő egyszer ez a lány,egyszer talán be nő a feje lágya..”
Én meg csak behunytam a szemem és máris egy másik században képzeltem magam. Nem szabhatott nekem gátat még a fantázia sem. Elvesztem minden évszázadban, valami csodát találtam, ami ragaszkodva nyújtotta a kezét, hogy ragadjam meg és maradjak ott. Nem tettem. Mindig kacagva rohantam tovább, vártak rám új csodák.

Ahogy teltek az évek felnőttem, viszont anya szerint még mindig álmodozó kisgyerek vagyok, aki nem akar megállapodni.  Én már a jelenben éltem, de mégis vágytam rá, hogy újra szárnyaljon a képzeletem, mígnem egy délután érdes férfihang ütődött neki a dobhártyámnak, a rádióból szólt hozzám, millió szilánkokra törve a hallóidegeim. Belém hasított a felismerés, ezt a legszebb korszak szülte. A felvilágosodás kora után, talán a hetvenes- nyolcvanas évek a legjobban össze hozott húsz év, ami ma is sikerkorszak. Zene, divat, szellemiség, szinte lüktetve szaladt végig a vénáimon csúcssebességgel. Át akartam élni, ott akartam lenni. Hihetetlenül féltékeny voltam anyára, hisz ő akkor volt őrült fiatal, ő ott tombolt a metál születésénél az első sorban. Őt nem bámulták meg gúnyosan, ha egy bőrnadrágban és egy bakancsban szállt fel a buszra. Rá azt mondták divatos, szexi és laza. Kívántam ezt, ott akartam lenni egy KISS, vagy Europe koncert első soraiban és tombolni. Vagy épp fülig bele szeretni Michael Jackson mozdultaiba, Freddie Mercury hangjába, miközben ezrek éneklik vele : The show must go on..

Mi lett ma az emberiséggel, miért ilyen slampos mindenki? Az utcán végig nézve csak szalaggyártmányokat látok. Már nem divatos az egyéniség és a személyiség. Idegtépő mosógépzajt hallgatni és cigarettafüsttől bűzlő klubokba vonaglani tűhegyes sarkokon. Kitalált sztárokat majmolni, kiknek tehetsége egy napi médiahangot kelt, aztán eltűnnek a kokain és túladagolás népszerű halálában. Botrányos hősök képére nevelni a  gyerekeket. Olyan embereket emelni a csúcsra, akik szórakozásból döntenek milliók élete fölött. Imádni és elismerni a szennyet, a devianciát természetesnek venni. Naponta feltölteni öt nagyon jól sikerült fotót a közösségi oldalakra, megmutatni mindenkinek, hogy milyen boldogan élnek, hogy mindenki megirigyelné ezt a színvonalat.

Valóban ez a jó út ? Nem hiszek benne! Nem, ez nem élet, én ezt nem akarom, vissza akarok menni az időbe. Én nem ebben a korszakban akarok fiatal lenni.

Bőrnadrágot és bakancsot akarok hordani. Bakancsban akarok végig táncolni egy éjszakát ha úgy tartja kedvem.

Rod Stewart dalát énekelve akarom tudatni mindenkivel, hogy én szexinek érzem így is magam, nincs szűkségem divatcuccokra, hogy büszke lehessek magamra. Könyveket akarok venni százával, hogy asztán egy kandalló mellett, vagy egy teraszon bele merüljek egy idilli eufórikus szerepbe, amitől csak jobb lehetek. Közben Mozart-ot vagy Debussy-t akarok hallgatni. Úgy akarok szórakozni, hogy ne kelljen koktélokkal és hangulatfokozókkal tompítanom az agyamat, hogy levethessem a gátlásaimat. Úgy akarok másnap felkelni, hogy ne az elfogyasztott alkoholtól fájjon a fejem, vagy az alkalmi partner áporodott illatától csupán a hangos zenétől. Úgy akarok szerelmbe esni, hogy ne tudja más. Nem akarok róla többszáz fotót feltölteni, hogy azt higgyjék ő a legnemesebb trófeám. Nem akarok vadászni a népszerűségre. Én úgy akarok élni, hogy negyven évesen ne ütközzem bele a felismerésbe, hogy nem vagyok boldog, nem lelem helyem sehol. Hogy kiégtem. Hogy sem a családom, sem a munkám nem nyújt örömet. Hogy egy éhező gyerek látványa csak közömbösséget ébresszen bennem csupán.

Nem akarok ennek a modern vilának a rabszolgája lenni, ami csak az anyagiak körül forog,ahol csak a hitelkártya kimeríthetetlen keretével nyerhetek figyelmet. Én vissza akarok menni az időben, engem várnak a hetvenes -nyolvanas évek.

Én nem tudom, hogy a mai kor embere mennyire szembesül önmagával. Csak azt látom, hogy mindenki boldog és kiegyensúlyozottnak tetteti magát. És boldog párkapcsolatban él, pedig a barátja épp az előbb tett félreérthetetlen ajánlatot. Én, az ilyen helyzeteket, ha testem engedte, mindig hárítottam, mert az agyamban ennél sokkal érdekesebb gondolatok termelték az endorfint.

Mi a fenéért van valaki olyannal, akit nem tisztel? És direkt nem a szeretetet mondom, mert ugye, az ilyen dicsőférfiak, mind nagyon szeretik szívük hölgyét, csak már nem „olyan”.

Mi nem olyan? Te, senkiházi férfiak szégyene – gondolom magamban!?

Hát olyan…tudod. Nincs kedve, unalmas.

Két lehetséges verzió alakulhat ki: egy, veszem a lapot és leszek az irgalmas szamaritánus, megsajnálom szegény férfit, még egy kicsit csodálom is az áldozatkészségét, amivel szolgálja a hölgyét.

Na! Majd én megmentem ezt a dolgot! – gondolhatnám magamban.

Mert: ha a másik unalmas és kedvtelen, akkor ez azt feltételezi, hogy én, én bizonyosan hihetetlen izgalmas vagyok és kedves. És milyen bátor, istenem milyen bátor vagyok!

És akkor haza mennénk.

Haza hozzá persze, mert megmutatja nekem a fotográfiáit a falakon. Megnézném a szépen vetett ágyat, amibe engem fektetne, és érezném milyen édes a mosószer illata, amit nagy valószínűséggel a párja választott. Az az unalmas liba!

Szétnéznék a szobában és látnám, a közös emlékeket a fényképeken. Látnám az éjjeli szekrényre helyezett piperedolgokat. Hmm, Chanel. Látnám, a nő könyveit, amiket olvas. Hmm, Dosztojevszkij. Látnám a vasalt inget – amit biztosan nem az én esti lottó ötösöm vasalt magának. Látnák egy közös életet egy másik, egészen más szemmel.

De mindez mégis mit számít, mikor én vagyok a kiválasztott?! Én vagyok a másik nő, az izgalmas! Hogy ne lennék különleges, mikor ez a férfi, vállalva a kockázatot felhozott magához?

Hozna nekem egy pohár bort, közben a virágot – amit porhintés szándékával cibált le egy kerítés mögül, hogy mégiscsak lássam hazafele jövet a kocsmából, hogy ő milyen úriember, ááá: egy romantikus hősszerelmes, aki rózsát lop! Szóval a virágot vízbe tennénk. Néhány szót ejtenénk a munkáról és hobbikról, majd szép lassan, vagy eszeveszett gyorsan, egymás testében keresnénk a lelki-bocsánatot.

Csak az a gond, az ilyen hősszerelmesekkel, hogy mikor eljut a teste arra a szintre, hogy az agyából felszáll a szürke köd, akkor már van hely gondolkozni. És innen arra fele, már egyáltalán nem egy romantikus mese a történet, hanem egy undorító szégyenfolt. Már csak arra gondolna, hogyan tudna tőlem megszabadulni. Mi van, ha a hajammal van tele az egész ház? Egész este csörgött a mobilja, most megnézi. Elkezd pánikolni, de szégyellne kitenni hajnalban a lakásból, ezért befordul a fal fele és úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy ő most alszik.

A másik lehetséges verzió, az ilyen helyzetek kezelésére a tapasztalat.

Annak a tapasztalata, milyen érzés lehet haza jönni a párunkhoz a meleg lakásba egy hosszú út után. Befeküdni a friss ágyba, rágyújtani egy cigarettára, folytatni az aktuális regényt, ott ahol abba lett hagyva. Mintha, még egy üveg bort is vettem volna az utazás előtt.

És megcsodálni a szép szál vadrózsát, ami ott virít a kedvenc vázámban, milyen kedves, pedig nagyon jól tudja, hogy mennyire gyűlölöm a rózsát.

Advent. A várakozás időszaka. A karácsony előhírnöke. Lassan véget ér, de vajon tudott-e adni valamit nekünk? Elgondolkozunk-e rajta, hogy mi a szerepe, vagy megelégszünk a szépen feldíszített terek, a csillogó-villogó díszekkel ékesített bevásárlóközpontok ünnepi hangulatával? Egyáltalán tudatában vagyunk az adventi várakozás jelentőségének? Kicsit forduljunk magunkba, és gondolkozzunk el rajta, hogy mire is várunk tulajdonképpen. Talán egy új kabátra, esetleg egy pár menő csizmára, vagy a karácsonyi nagybevásárlásra, netalán a fenyőfa díszítésére? Talán…csak egy meghitt ünneplésre a szeretteink körében? Kislány koromban számomra a csoki kockákkal feltöltött adventi kalendáriumot jelentette ez a négy hét, amit nővéremmel kiürítettünk néhány óra, jobb esetben néhány nap alatt. Már akkor megnyilvánult a türelmetlenségem, és azóta is keményen dolgozom rajta.

Teljes cikk

Ropog a világ a gyűlölet és gépfegyverek kattogásától. Még száz esztendő sem telt el a legutolsó világégés után, s immár ismét a háború szagát hozza a nyugati szél. Hogy milyen méreteket ölt majd a vérengzés, és még hány ember fog meghalni, az a nagyhatalmi vezetők döntéseitől függ. Kellett nekik világuralom… s aztán csodálkoznak, hogy időnap előtt agyvérzéssel szállítják őket a kórházba. Nem kis felelősség. Akármilyen apró döntéseknek óriási következményei lehetnek.

Megtörtént a baj Párizsban. Megtörtént a baj Libanonban. Brüsszel hisztérikus félelemben próbálja elhárítani az újabb tömegmészárlást. Félhetnek is, mert a bevándorlókkal érkező Iszlám Államot is tárt karokkal fogadták. Ne mondja senki, hogy erről nem tudtak a kormányok titkosszolgálatai. Meg kellett halnia több száz embernek ahhoz, hogy a világ ráeszméljen arra, hogy bizony komoly veszély fenyegeti Európát. Szegényke, ott kullog Amerika és Oroszország között, magatehetetlenül.

Igen, effajta gondolatok járják át az ember agyát, miközben magába fordulva, bambán szeli át Kolozsvár Főterét. A Deák Ferenc utcára áttérve megpillantottam valami szokatlant, ami kilendített szédítő gondolataimból. Hatalmas fekete táblák, tele írva fehér krétával. Before I die…, azaz mielőtt meghalnék… táblák. Tele emberi vágyakkal, fogadalmakkal, őszinte kifakadásokkal. Persze, a „rosszfiúk” itt sem tétlenkedtek, betűzdelve egy-két obszcén mondatot, de hát istenem… szabad világban élünk. „Mielőtt meghalnék… újra szeretném látni a családomat”, „Mielőtt meghalnék… feleségül akarom venni a szerelmem”, „Mielőtt meghalnék… fel akarom keresni az édesanyámat, aki nem akart engem”.

Az emberek megosztják a legnagyobb titkaikat a nagyvilággal, miközben sok barátjuk nem is tud ezekről. Beleolvastam mind az öt nyelvű táblákba, (igen, öt nyelven volt kihelyezve a táblasor: angol, román, magyar, francia, és német- szóval multikulturalizmusra egy panaszszó sem lehet), egyedül a franciát nem értettem. Pedig arra lettem volna a legkíváncsibb, hiszen azelőtt két nappal történt a párizsi vérengzés.

Ezután, akaratom ellenére azokra az emberekre gondoltam, akik a közelmúlt szörnyűségeiben, ártatlanul, egy ideológia, vagy akár a felelőtlenség áldozataivá estek. Nekik is voltak álmaik… eljutni a világ másik felére, vagy szülni egy focicsapatnyi gyereket. Elmegy szórakozni, és csak úgy spontán lepuffantja egy ember. Kész. Vége. Bárkivel megtörténhet, velünk is. Hiába szeretnek a szüleid, hiába van egy élettársad, hiába van jó karriered és pénzed, mert egyszerűen megszűnsz létezni, csak úgy. Az álmok megszűnnek veled együtt. Ez volt az a pillanat, mikor együtt tudtam érezni a holtakkal és hozzátartozókkal. Nem cseréltem le a Facebook profilképemet francia színűre, nekem elég volt az a pillanat. A kezembe fogtam egy krétát, s egy másodperc töredékéig az futotta át az agyam, hogy milyen lírai lenne, ha most, ebben a pillanatban jönne egy eszement és lelövöldözne mindenkit a téren, velem együtt. Majd letettem a krétát, és elmentem onnan, tovább a dolgomra.