„Csak három napról van szó, olyan könnyen össze lehet dobni egy ilyen eseményt!” Hányszor elhangzott ez a mondat attól kezdve, hogy arra adtuk a fejünket, idén is nyélbe ütjük szakunk szakmai konferenciáját! De valóban könnyen összedobtuk az egész hétvégés hacacárét? Már most lelőném a poént: nem.

Amikor az ember lánya a rendezvényszervezés misztériumán elmélkedik, általában kellemes és egonövelő külsőségek jutnak eszébe: szép fotók, névvel ellátott szervezői igazolvány, dicséretek és gratulációk. Az illúzióromboló szerepét betöltve ezúton elárulom, hogy a rendezvényszervezés – az imént felsoroltak mellett – a következő elemek halmazát jelenti: stressz, konfliktus, telefonbeszélgetések és e-mail-váltások tömkelege, az alvás és pihenés ismeretlen fogalommá válik és ezek következtében a kimerült, lassan tévképzetekkel küzdő szervező azt sem tudja pontosan, hogy merre van előre.

Az idei Médianapok megszervezése, összeillesztése és lebonyolítása is hasonlóképp zajlott az elmúlt hónapokban. Kezdetben, az ötletelés hajnalán az alkotókedvtől túlfűtött gyanútlan szervezőgárda százhúsz százalékon ég, pörög, csak úgy röpködnek az ötletek a tanácsteremben. Ez a lelkesedés mindössze addig tart, amíg az ötletek és a gyűlések elméleti szinten zajlanak. Amikor azonban a papírra, táblára vetett, Facebook-csoportba posztolt ötletek formát kellene hogy öltsenek és a szervezésnek a gyakorlati fázisba kellene lépnie, dől, borul minden. Az agilis, mindenre elszánt szervezők hirtelen ideges, impulzív, mogorva felnőttekké válnak, ugranak mindenkire, aki kicsit hangosabban merészel levegőt venni.

Az esemény előtti utolsó nagy hajrában mintegy törvényszerűen, egy nap leforgása alatt füstbe megy minden: nem válaszol a meghívott, késik a nyomtatás, eltűnnek a jegyzetek, nincs meg a telefonszám, ahány kérdés felmerül, annyi marad megválaszolatlanul.

Amikor végül valahogy az utolsó redők is kisimulnak a rendezvény függönyén, a szervezők magukra öltik az egyenpólót és a színben passzoló koordináló igazolványt, és csak egy kicsit kifújnák magukat, hogy most már minden sínen van, mint József Attila, a világmindenség hirtelen összeesküszik a szervezők, a résztvevők és a meghívottak ellen: nem működik az élő közvetítés, késik az illető, akinek éppen halaszthatatlan dolga lenne, pont annak a teremkulcsnak kelt lába, ahonnan a vizet és a ragasztószalagot azonnal el kellene hozni. Az esemény koordinátorai az agyvérzés és az ájulás határán próbálják menteni a menthetőt, ezt a lehető leggyorsabban és a legtöbb káromkodás társaságában próbálják megtenni. Amikor ez végül révbe ér és az első előadás megkezdődik, elindul a visszaszámlálás: mindjárt vége.

Summa summarum, egy ilyen rendezvény összeállítása olyan élményekkel gazdagít, amelyeket más úton nem kap meg az ember, sok sikerélményt és szakmai elégtételt is hoz, ezeket a kellemes, pozitív emlékeket ugyanakkor kompenzálja, hogy az egyszeri szervező idegrendszere három nap alatt tíz évet gyengül.

Jókedv, döbbenet, meghökkentő sztorik, szakmai összefogás és tanácsadás. Néhány szóban így lehetne összefoglalni a május 13–15. között megrendezett Médianapokat, az újságíró-hallgatók szakmai konferenciáját.

A pénteki családiás hangulatú kvízestet követően szombaton igen érdekes és izgalmas történetekkel várták az érdeklődőket az idei Médianapok meghívottjai. A szervezők eleve arra törekedtek, hogy minél bravúrosabb témákról legyen szó a konferencián. Meghívták hát Sipos Zoltánt az Átlátszó Erdélytől, Lukács Csabát a Magyar Hangtól, Keresztes Pétert a Temesvári RTV-től, Maddie Lisebladot a California State Universityről, valamint Csibi Lászlót, a BBTE Magyar Film és Média Intézet oktatóját.

Rengeteg érdekfeszítő témát sikerült kivesézni a háromnapos rendezvényen. Sipos Zoltán többek között arról mesélt, hogy a 2022-es magyar választásokon és a hozzájuk tartozó kampányokban milyen problémák merültek fel, mi is történhetett valójában a Marosvásárhely mellett talált szavazólapokkal, illetve ezek hogyan jelentek meg a sajtóban. Ezt követően a tényfeltáró újságírásról beszélt, annak nehézségeit és szépségeit ismertette az Átlátszó Erdély főszerkesztője.

Ugyancsak szombaton mesélt bolíviai kalandjairól Lukács Csaba, a Magyar Hang lapigazgatója, akinek fontos missziója volt a dél-amerikai országban: kiszabadítani Tóásó Elődöt, akit éveken keresztül ártatlanul tartottak fogva a latin-amerikai börtönben. Több évig húzódott a küldetés, Előd nővére az akció kedvéért elvégezte a jogi egyetemet, ráadásul még spanyolul is megtanult, hogy minél könnyebben és minél többet tudjon segíteni bajba jutott testvérén. A sok erőfeszítés meghozta gyümölcsét, a magyar állampolgárságú férfit kiengedték társával, a horvát Mario Tadićcsal együtt.

Keresztes Péter története annyiban hasonló az előzőhöz, hogy ő is kiszolgáltatottaknak segített, azonban jóval többnek: a máramarosszigeti román–ukrán határátkelőnél önkénteskedett a Máltai Szeretetszolgálat egyik csapatában. A néhány nap alatt A háborúban nincs jó búcsú címmel videóriportot is készített az ukrán családokról, menekültekről. Riportja európai díjat kapott az Európai Regionális Televíziók Szövetségétől (CIRCOM) multimédia kategóriában.

A szombati nap utolsó előadója Maddie Liseblad, a California State University professzora, aki arról tartott részletes előadást angolul, hogy milyen attribútumokkal kell rendelkeznie az újságírónak, illetve miért kell és hogyan lehet ellenőrizni a forrásokat mind újságíróként, mind pedig olvasóként. Emellett kitért arra is, hogy melyek a legnagyobb médiaorgánumok az Amerikai Egyesült Államokban, miért muszáj szkeptikusnak lenni sajtófogyasztáskor, és hogy mennyire elterjedtek az internetes gonosztevők, akik félrevezetik az olvasókat, sőt még az újságírókat is.

A Médianapok utolsó előadására vasárnap került sor: Csibi László, a BBTE Magyar Film és Média Intézet oktatója dokumentumfilm-forgatásairól, a szakma sokszínűségéről, annak hátrányairól mesélt. Kiemelte a rendező és az alany közötti bizalom fontosságát, amelynek rendkívüli szerepe van a film minősége szempontjából, hiszen úgy születnek őszinte, érdekes jelenetek, filmek, ha megvan az összhang.

Mit nem lát a publikum? Hogy újságírónak lenni jó, izgalmas és kalandokkal teli, azonban olykor nem egyszerű. A meghívottak felhívták a figyelmet – direkt vagy indirekt módon – arra, hogy mennyire óvatosnak, kételkedőnek, ravasznak kell lenni sajtósként. És az sem árt, ha az olvasóközönség is ilyen.

Vannak visszatérő kérdések, amelyek az élet számos szakaszában feltűnnek. Ilyen például a mi leszel, ha nagy leszel (idővel átalakul az „és ez után mit fogsz csinálni” kérdéssé). Mivel töltöd szívesen a szabadidőd? Mit olvasol? Milyen sorozatot nézel? Mit gondolsz erről vagy arról? (Persze korodnak megfelelően a legelején még Franklin és barátai a téma, majd a Stranger Things, aztán a legújabb politikai hírek.) Kire nézel fel, ki a példaképed?

Időről időre rájövök arra, hogy ez nagyon nehéz kérdés, amire nincs jó válasz, csak szimpatikus meg kevésbé szimpatikus. Hogy kevésbé furcsán nézzenek rád, van három tuti tippem arra, hogyan döntsd el mit válaszolj.

Első szempont: ki kérdezi? Bizonyos környezetben azzal gyűjtheted be a legtöbb elismerő pillantást, ha azt mondod: a szüleid, nagyszüleid vagy valamelyik családtagod. Máshol meg az a kérdés, mekkora a presztízse az illetőnek. Nem mindegy, hogy Berki Krisztiánt nevezed meg vagy Mark Zuckerberget…

Következő tipp. Mindenképp fűzz az illetőhöz magasztos gondolatokat, hasonlítsd össze az életeteket, hogy lássák, nem csak úgy beköptél egy nevet, légy határozott.

A harmadik és egyben legjobb tippem: légy őszinte! Kezdhettem volna ezzel is, megspórolva néhány sort – mázli, hogy nincs szövegkorlát. Kezdhettem volna ezzel, de akkor nem értem volna mondandóm lényegéhez.

Sokat gondolkodtam, hogy a Médianapok keretében hétvégén zajlott beszélgetésemet Al Ghaoui Hesnával hogyan is öntsem szavakba. Leírhatnám pontról pontra, amit mondott, de akit igazán érdekelt, az látta. Kiemelhetném az életútját, de arra ott van a Wikipédia, a honlapja, a YouTube, a Facebook, az Instagram. Ahol tetszik. Idézhetném néhány konfliktuszónás tudósítását, esetleg a félelem témakörével kapcsolatos gondolatait, tapasztalatait. Leírhatnám, mint annyian előttem. Végül arra jutottam, hogy őszinte élménybeszámolót írok.

Amikor kipattant az ötlet, hogy őt is meghívjuk, mondhatni vaktában vállaltam el a feladatot, mert nem hallottam még róla. Ahogyan egyre inkább haladtam a kutatómunkában és egyre közeledett a nyilvános beszélgetés időpontja, a lelkesedés és a kétségbeesés adták egymásnak a kilincset lelkem szobácskájában.

Nagyon lelkes voltam, hogy ilyen különleges emberrel beszélgethetek. Nem azért, mert milyen híres, meg mindenféle bulvármaszlag, hanem mert ritkán adatik meg, hogy ilyen sokat tapasztalt szakemberhez legyen szerencsém. Aki velünk együtt részt vett a kétnapos konferenciánkon, tátott szájjal csünghetett Hesna háborús tudósítói történetein. Amelyek nem azért voltak olyan megdöbbentőek, amiről éppen szóltak (persze azért is, néha még most is eszembe jutnak), hanem mert láthattuk mögötte az embert. Láthattuk, hogy mi minden van a mögött a 12 percnyi riport mögött.

Visszatérve pedig előző gondolatomhoz, valóban kétségbe is estem. Rájöttem ugyanis, hogy Hesna nem csupán jó szakmai példa, hanem példakép. Példakép újságíróként, íróként, riporterként, nőként, anyaként. Gondolatmenetemre ráigazolt – közvetett módon – ő maga is. A beszélgetés végén a közönség is tehetett fel kérdéseket. Az egyik nézőnk arra volt kíváncsi, ki az a két személy, akire Hesna felnéz. A válasz az volt, hogy a szülei. És itt visszatér ismét az őszinteség. Nem azért néz fel a szüleire, mert ez milyen megható vagy hatásvadász. Szülőnek lenni egyébként sem fáklyásmenet, de két olyan nő szüleinek lenni (Hesnának van egy húga, aki szintén nem kötöget vagy festeget…), akik bátran dacolnak a veszéllyel, végképp nem az. Példaértékű támogatni, közben meg elengedni. „A baj bárhol érhet” – mondta Hesna – de azt gondolom, nemcsak a baj ilyen „mindenhol ott vagyok” természetű, hanem a bátorság is. Bátor az a szülő, aki el tudja engedni gyermekét, hogy az kiteljesítse önmagát. Bátor az a gyermek, aki el tud rugaszkodni. Bátor vagy te is. És végül bátor voltam én is.

Az újságírás szak (BBTE) szakmai konferenciája április 23–24-én a tavalyhoz hasonlóan online formátumban fog zajlani. A Médianapokat minden évben a másodéves újságírás szakos hallgatók szervezik azzal a céllal, hogy a szakmában jártas személyiségek mutathassák meg az újságírás és média világának szépségeit vagy éppen hátrányait.

Az esemény péntek délután három órától kezdődik a Médianapok Facebook-oldalán, élő közvetítésben lehet bekapcsolódni. Gyenge Zsolt filmkritikussal szó lesz arról, hogy milyen egy fesztiválkritikus munkássága; az Újvárad című folyóirat megjelenéséről Szűcs László újságíróval beszélgetünk; Parászka Boróka újságíróval, rádiós szerkesztő-műsorvezetővel azt firtatjuk, hogyan válhat az újságíró közellenséggé.

Szombaton 11-órától Al Ghaoui Hesna lesz a sztárvendég, aki karrierről, bátorságról és félelemről fog mesélni. Labanc Dáviddal, az Erdélyi Magyar Televízió szerkesztő-műsorvezetőjével zárul a sor, akivel televíziózásról, műsorvezetésről, karrierépítésről lehet majd beszélgetni.

Újságíró szakosként fontosnak tartottuk, hogy a Médianapokon saját tanárainknak is hangot adjunk. A tanórákon rengeteg apró részletre nem marad idő, ezúttal mi is jobban meg tudtuk ismerni tanáraink szakmai múltját. Tibori Szabó Zoltán docens a konferencia második napján arról beszélt, hogyan látta újságíró-szemüvegén keresztül a délszláv háborút.

Teljes cikk