Amikor pályakezdői lelkesedéstől túlfűtött újságíró-palántákként felajánlották nekünk a lehetőséget, hogy részt vegyünk egy dalverseny döntőjén, azonnal kaptunk az alkalmon. Az erdélyi magyar közegben ugyanis a nagy, magyarországi kereskedelmi tévék dalversenyéhez hasonló eseményt nem sűrűn szerveznek. A helyszínen azonban zavar keletkezett az erőben, boldogságunkba némi csalódottság, elkeseredés és értetlenség keveredett. Elmeséljük, mit láttunk, kivel beszélgettünk és mit gondolunk Erdély daláról. A versenyről.

Tegye mindenki a szívére a kezét, és úgy mondja, hogy nem csalódott volna, amikor azzal szembesül, hogy az Erdély dala utolsó, döntő fordulóját nem a stúdióból, hanem a néhány emelettel fentebb található aulából fogja nézni KIVETÍTŐN. Velünk ugyanis ez történt. A kolozsvári Sapientia Tordai úti épületének stúdiójában zajlottak az események és az élő közvetítés, mi pedig, a többi sajtóorgánum képviselőivel együtt az egyetem dísztermében kellemesen mozizhattunk. A társaság persze kellemes volt, és jó hangulatban nézhettük a vetítést. Az aulában uralkodó kedélyes légkört csak néha tudta megtörni az – enyhén szólva – nívótlan műsorvezetés, de amikor megtörte, akkor a seprű is megállt a levegőben.

Természetesen pozitív élményekkel is gazdagodtunk. Az erdélyi magyar zenei szcéna hét új dallal bővült, és a versenyző zenekarok segítséget és lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák magukat a szélesebb zenekedvelő közönségnek is. A zsűri pontszámai és a nézők sms-ben leadott szavazatai alapján a harmadik helyezést a Dreamflow együttes érdemelte ki, másodikként A csajod formáció végzett, a fődíjat pedig a Szintaxis vitte el.

Adás után a sajtó képviselőinek lehetőségük volt rövid beszélgetés erejéig elcsípni a versenyzőket, szervezőket vagy éppen a zsűri tagjait. A verseny utáni extázisban nagyon nehéz volt bárkit is azonnal „megbeszéltetni”, kis várakozás után azonban a zsűri három tagjának feltehettük kérdéseinket, így átfogóbb képet kaphattunk a hozzáállásukról, a versennyel kapcsolatos véleményükről és Lukács Laci személyében rátaláltunk az új kedvenc interjúalanyunkra.

Bagossy Norbert arról beszélt nekünk, hogy számára nehéz feladat zsűrizni, hiszen így sorsok fölött kell döntenie. A színpadon bemutatkozó hét előadó és zenekar korábban már átesett egy szűrőn, számos pályázó közül emelték ki éppen őket, és az élő adás versenyzői táborban is javíthattak produkcióikon három mentor (Schoblocher Barbara, a Blahaluisiana énekese, Tarján Zsófi, a Honeybeast frontembere és Vizi Imre zenész, producer) segítségével. A verseny fináléjában tehát összeszokott zenekarokat és a lehető legjobbra csiszolt dalokat láthattunk-hallhattunk.

– Itt tényleg szakmai zenekarok voltak, akiket egyszer már kiválasztottak, és tényleg nagyon jó mindenki. Éppen ezért nehéz szívvel ad az ember gyengébb pontot egy zenekarnak, amelyik szintén jó – fejtette ki az egyik Bagossy brother, majd azt is elárulta, hogy ha lehetősége lenne az élő show hét szereplője közül olyan fellépőt díjazni, aki nem ért el dobogós helyezést, az Álljunk meg! zenekart és Frunzea Dávidot honorálná. A Bagossy Brothers Company frontembere megjegyezte: sorsközösséget érez a fellépőkkel, főleg a fiúbandákkal, hiszen az ő zenekara is Erdélyből indulva harcolt ki magának helyet a magyar zenei palettán.

Az erdélyiségről mint jelenségről és élettapasztalatról Keresztes Ildikó is szívesen kifejtette a véleményét. Szerinte a verseny célja, hogy a jelentkező zenészek megfogalmazhassák, hogyan élik meg ők, hogy ez a régió az otthonuk.

– Ehhez pedig nem kell pátosz, önfényező sallang. Nekünk saját magunkat kell ebben megfogalmazni, a szókimondásunkat, a szarkasztikus humorunkat, a siránkozásunkat, a szomorúságunkat, a mulatásunkat, amikor teljesen megőrülünk és kivetkőzünk magunkból. Legyen az egy dal a szerelemről vagy akármiről. Csak legyen őszinte, legyen önazonos, mert ettől vagyunk mi önmagunk, és hordozzuk az anyaországi magyarokétól eltérő jellegzetes ízeket, jegyeket – fogalmazott az énekes. Mint mondta, ha adhatna még egy díjat a hét produkció valamelyikének, akkor azt részéről Koszika kapná, mert „régóta benne van a szakmában, csodálatos dolgokat csinál, és nagyon sok, zenei szcénán megforduló személlyel dolgozott már odaát, Magyarországon is, itt is. Egyszer el is mondtam neki, hogy csináljunk valamit közösen, úgyhogy ez szerintem teljesen benne van a pakliban.”

A Tankcsapda frontembere, Lukács László ugyan nem tudott konkrét választ adni arra, hogy kit jutalmazna díjjal a dobogósokon kívül, viszont annál komplexebben fejtette ki, miért. Nem a fölösleges, diplomatikus, de azért sok esetben helytálló „mindenki nyertes, aki eddig eljutott, mindenki a maga módján jó, az előadók különbözőek, és éppen ezért mindenki megérdemli az elismerést” szöveget kaptuk tőle. Azt mondta, a díj milyenségétől és mibenlététől függ, kinek ítélné. Tudniillik az Erdély dala első három díjazottjának mindegyike lehetőséget kap videóklipet forgatni a versenyen bemutatott dalhoz, a második helyezett emellett hangszervásárlási utalvánnyal gazdagodhat, a fődíjas produkció jutalma kiegészül fesztiválfellépésekkel, lemezfelvétellel és brandelt turnébusszal.

– A turnébuszt olyan zenekar kapta, amelyik valóban tudja is azt használni, ezért aztán van értelme, hogy ilyen eszközzel legyen gazdagabb, hogy lehetősége legyen Erdélyben, Magyarországon vagy akár Európa-szerte utazgatni és fellépni. Ez fontos szempont. Örülök annak, hogy a döntés nem kizárólagosan a zsűrit illeti, hanem a közönség szavazataival alakult ki ez a szerencsés végeredmény. Éppen ezért a kérdésedre nem tudok válaszolni, mert az a díj jellegéből fakad, kit lehetne jutalmazni. Olyan ember számára, mint például Frunzea Dávid, aki egyéni előadó, az lenne a legfontosabb, hogy minél több időt tölthessen professzionális hangstúdióban, olyan producer társaságában, aki az ő, egyébként nagyon-nagyon szerteágazó, és valóban kicsit ilyen zseni módon kattant, de ezzel együtt fantasztikus zenei közegét mederbe tereli, picit formába önti – fejtette ki Lukács Laci, akinek (velünk, a helyszínről tudósítani vágyó újságíró-növendékekkel ellentétben) semmilyen prekoncepciója nem volt az Erdély dala lebonyolításáról, a produkciókról és a zsűrizésről, ezért csupa kellemes élményekkel hagyja maga mögött a vetélkedőt. (Oké, persze, ő a stúdióból követte a versenyt – szerencsére.) Mint mondta, sosem tervezett zsűritag lenni zenei verseny bírálóbizottságában, ezután sem tenné, de nem bánta meg, hogy erre a felkérésre igent mondott.

– Eddig sem csináltam ilyesmit – mindenféle ismert tehetségkutató műsorba hívtak, de mindegyiket köszönettel visszautasítottam –, most az egyszer tettem kivételt. Nem tartom magam arra alkalmasnak, hogy mások produkcióját megítéljem. Tudom, hogy a zene és a szöveg, a dalok írása mennyire szubjektív. Az előadók részéről is, a hallgatók részéről még inkább. Van, aki a heavy metalt szereti, van, aki a klasszikus komolyzenét. Mind a kettő zene, mind a kettőnek van helye a zenei palettán, mind a kettőnek van értéke, de a kettőt egymással összehasonlítani, összemérni nem lehet. Ráadásul, hogy egy harmadik ember kívülről megmondja, mitől jó az egyik, mitől rossz a másik… Úgy érzem, nem az én kompetenciám eldönteni – részletezte Lukács Laci. Mint mondta, azért tett kivételt ezzel a versennyel, mert látni akarta, hogy az átlagoshoz képest speciálisabb, jól deklarált közegben hogyan működik egy televíziós, zenei vetélkedő, megfűszerezve azzal, hogy Erdély dala címen futott az esemény.

Zsűritársával ellentétben Keresztes Ildikó pártolja a zenés tehetségkutatókat: – Nagyon sokan bírálják ezeket a műsorokat, bizonyos szempontból jogosan, de én azt szoktam mondani, hogy ha valaki ebben a szakmában akar tevékenykedni – akár hivatásként, akár hobbi szintjén megmaradva –, ahhoz meg kell próbálni minden fórumot, ahol megmutathatják magukat a zenészek, énekesek. Másképp nem lehet már érvényesülni és felkerülni a térképre. Örülök, hogy ilyen műsorok és versenyek létrejönnek és én is a részese lehetek.

Kép forrása: Facebook

Azt, hogy a magyar egyetemisták anyanyelvükön tanulhatnak a kincses városban, több 19. századi politikusnak, oktatónak és neves személyiségnek köszönhetjük. A kolozsvári egyetem megalapításának első lépéseiért hálásak lehetünk Eötvös József miniszternek, Mátrai Ernő újságírónak vagy I. Ferenc József királynak, de nem tagadhatjuk, hogy a diplomás felsőoktatás létrejöttét az egyre növekvő és az 1800-as évek második felében sokat hangoztatott társadalmi és kulturális szükséglet idézte elő.

A Babeş–Bolyai Tudományegyetem főépületében, az évforduló emlékére állított össze az 1872–1919 közötti periódust felölelő tárlatot Lukács József muzeográfus, az egyetem óraadó tanára. Mint mondta, a történelmi körülmények ebben az időintervallumban engedték zavartalanul zajlani a magyar nyelvű egyetemi oktatást Kolozsváron. Azt megelőzően ugyan az arra vágyóknak lehetőségük volt felsőoktatási intézményekben (főiskolákban, akadémiákon) tanulni, viszont a rendelkezésre álló tanintézetek nem voltak képesek lefedni minden szükséges szakterületet, amire a haladásra vágyó, modern állam igényt tartott – nagy hiány mutatkozott a magasan képzett munkaerőből.

Hivatalos keretek közt először a magyar országgyűlésben vetődött fel a napjainkban sokadik jubileumát ünneplő intézmény létrehozásának gondolata, amikor Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter azt akarta megtudni a kolozsvári jogakadémia és orvos-sebészeti intézet vezetőitől, hogyan tudnának az említett képzések az újonnan létrehozott egyetem karjaivá válni. Két évvel később ugyancsak Eötvös volt, aki vitára bocsátotta a kolozsvári egyetem létrehozásáról szóló 429. számú törvényjavaslatot, kiemelve, hogy Magyarország második egyetemének székhelye Kolozsvár kell hogy legyen.

Hogy miért éppen ez a város? A rövid válasz az lenne: itt volt a legnagyobb szükség minőségi és sokrétű felsőoktatásra. Ezt alátámasztotta Mátrai Ernő budapesti újságíró A kolozsvári egyetem mint kulturai szükséglet címen 1871-ben kiadott könyve is. Az 1800-as évek végén viszonylag kevés diák fejezte be sikeresen középiskolai tanulmányait, nem mellesleg az analfabetizmus aránya magasabb volt az ideálisnak mondhatónál. Statisztikai adatokat figyelembe véve 1860 és 1870 között a történelmi Erdélyben megközelítőleg 65 ezer diák küzdötte fel magát a középiskolai tanulmányok szintjére, közülük nagyjából négyezer tanuló szerzett érettségi diplomát.

A Mátrai könyvének kiadását követő évben alapították meg a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemet négy fakultással. A hallgatók továbbtanulásuk helyszínéül választhatták az oktatási létesítmény jogi és államtudományi, orvostudományi, bölcsészeti, nyelv- és történettudományi vagy matematika és természettudomány karát. Emellett az egyetemen kétéves gyógyszerészképzés is indult, amelynek első tanévét a természettudományi karon, a másodikat az orvostudományi fakultásán kellett az erre vállalkozóknak kijárniuk.

Ezekhez hasonló érdekes részleteket tudhatnak meg a kolozsvári magyar nyelvű felsőoktatásról mindazok, akik az időszakos kiállítás tárlatvezetését igénybe veszik a Babeş–Bolyai Tudományegyetem főépületében. Ráadásul a látogatók szemrevételezhetik a régi homlokzaton egykor díszelgő szoborcsoport néhány darabját, okleveleket, tankönyveket tekinthetnek meg, az egyetem pecsétjeit és pédumait, ugyanakkor ismerősen csengő neveket kereshetnek a fakultások professzorainak listáján.

A 150 éves a kolozsvári magyar nyelvű egyetemi oktatás című időszaki kiállítás december 16-ig látogatható hétfőtől péntekig 9–13 óra között. Ünnepnapok kivételével legalább ötfős csoportok ingyenes tárlatvezetést igényelhetnek 11 órától magyar, 12 órától román nyelven. A mintegy egyórás tárlatvezetési igényt legalább 24 órával korábban jelezzük telefonon (0264-591471, hétköznap 9.30–13.30 óra között) vagy online űrlap kitöltésével (forms.office.com/r/h7R1GxHYJx).

Kifejezetten vegyes érzelmekkel indultam életem első gólyatáborába pénteken. Kavarogtak bennem a tipikus gondolatok és rémképzetek, amelyek minden egyes gólyában ott vannak: nem igazán ismersz senkit, és a helyedet sem különösebben találod köztük. Az efféle mentális parazitáknak szerencsére nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, szóval vettem az indokolatlan holmikkal telepakolt táskámat, és nagy, határozott léptekkel elindultam.

Ezen a ponton megjegyezném, hogy nem az eseményekről való beszámolás vágya késztetett írásra, éppen ezért a továbbiakban nem is ezt szeretném taglalni, sokkal inkább megosztanám azt, mit adott nekem ez a hétvége. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – ismerős lehet Tamási kijelentése, mert szinte közhelyesre idéztük. Ezt leszámítva, ez számomra kedves mondat és jobban illik a jelenlegi lelkiállapotomhoz, mint bármi más. A pályaválasztásommal kapcsolatos minden bizonytalanságomat, hogy a döntéseim helyesek-e vagy sem, hogy egyáltalán van-e nekem helyem a sajtóban, egyszerre oszlatta el ez a hétvége. Olyan közösségbe csöppentem, amilyenhez hasonlóval eddig soha nem találkoztam. A késő esti mély beszélgetések, egy pohár frissen mosott pirostraktor-lecsengésű bor és tucatnyi nyitott személy társasága voltak az abszolút kedvenceim. Az az érzés munkált bennem végig, hogy lényegében itt bármiről lehet véleményem és ezt ki is nyilváníthatom, mert semmiféle megrovást nem kapok érte. Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy itt számít a hangom. Hosszú órák teltek el eszmecserékkel és egyetlen pillanatig sem éreztem azt, amit eddig megannyiszor, hogy kevesebbként tekintenek rám csak, mert fiatal vagyok, csak azért, mert kezdő vagyok. Ahogy az egyik harmadéves lány megfogalmazta: „nem úgy kezelnek bennünket, mint tudatlan pályakezdőt, hanem úgy, mint jövőbeli kollégát”.

Rá kellett jönnöm, hogy az egészséges jellemfejlődés magánélet és szakma terén is azt kívánja meg tőlem, hogy amit érzek, gondolok, azt merjem kifejezni úgy, ahogyan érzem és gondolom. Nem azért, mert nem fogok tévedni, sokkal inkább azért, hogy tévedjek és ezáltal képes legyek fejlődni. Rengeteg témát érintve osztotta meg mindenki a gondolatait, a világnézetét és nekem véges-végig egy manó beszélt a fejemben, aki azt hajtogatta, hogy ide akarunk tartozni. Életre szólnak a tapasztalatok és a tanácsok, amikkel tanáraink elláttak bennünket. Külön élményt jelentett megismerni ezeket az embereket, a tanárokat, akik nem követelik ki a tiszteletet, ami magától értetődően van, hiszen nem tudod nem tisztelni őket és a felsőéveseket, akiknek az elfogadó és széles látóköre számomra példaértékű.

Amikor hazainduláskor felültem a buszra, csak arra tudtam gondolni, hogy a francba, én nem akarok visszamenni. Hatalmas leckét kaptam szakmából és életből egyaránt. Megismertem alaposabban és behatóbban az újságíró lét aspektusait, és rájöttem, hogy nagyobb kihívás lesz ez számomra, mint gondoltam, ugyanakkor eltökéltebb is vagyok, mint eddig. Minden nehézség, amire megmászhatatlan sziklaként tekintettem, most még nagyobb lett, de már látom rajta a kapaszkodókat és az igazi lényeg ebben van. Nem arról győződtem meg, hogy ez könnyű lesz, inkább arról, hogy legyen bármilyen nehéz, én ezt akarom. Azt hiszem, sikerült beleszeretnem a közösségbe. Az általa képviselt életérzésbe. S megtalálni benne az otthont.

Fotó: Deák Anita

A Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakának több egykori diákját is jutalmazta október 8-án a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Gyergyószárhegyen: Lőrincz Anna, a Maszol munkatársa Balló Áron pályakezdő díjat, Antal Joós Erika, az Erdély Tv munkatársa Csép Sándor-díjat, Benedek-Székedy Sándor, a Hargita Népe közéleti napilap korrektora Benkő J. Zoltán-díjat kapott. Az alumnikat egyetemi és szakmai tapasztalataikról kérdeztük, alább vázoljuk válaszaik alapján megalkotott gyorsportréikat.

– Mi volt a legkedvesebb újságírós diákélményed?

Lőrincz Anna: „A sztánai kirándulások voltak a legkedvesebbek számomra. Télen-nyáron jártunk Sztánán több alkalommal, tanárokkal vagy csak diáktársainkkal. Gyönyörű a táj, megnéztük a környéket: sétáltunk, túráztunk, lovagoltunk. Volt néhány kedvenc tanórám is. Azokat szerettem inkább, ahol elmentünk a városba sétálni, nézelődni. Olyan is volt, hogy bementünk az egyik bevásárlóközpontba, embereket kellett követni, megfigyelni és majd írni róluk – az effajta kreatív feladatokat nagyon szerettem.”

Benedek-Székedy Sándor: „Nem az írott sajtóhoz fűződik, de talán az, amikor kisfilmet hoztunk létre Xantus Gáborral. A tananyag mindenképpen szerteágazó volt. Voltak tantárgyak, amelyek nem feltétlenül az újságírás szakhoz kapcsolódtak, nekem mind újszerűek, érdekesek voltak. Az újságírói rész nem mindig volt új, mert előtte sajtókollégiumot végeztem Nagyváradon, de azért szerettem és érdekelt. A legnagyobb élményem az államvizsga-dolgozatom volt, a metálzenéről írtam, a Metal Hammer hard rock és heavy metal magazin 89-es évfolyamát összehasonlítottam a 2003-assal. A tanárok nem is igazán tudtak hozzászólni, külsőst vontam be, nagy segítségemre volt Zilahi Csaba rádiós szerkesztő barátom. Ő hozott el amúgy először ide, Szárhegyre is MÚRE-táborba.”

Antal Joós Erika: „Nekem az volt a legfontosabb ebből a négy évből, amikor másodév elején versenyvizsgát hirdettek a Kolozsvári Rádióhoz riporteri állásra, jelentkeztem és fel is vettek. Nagyon sokat segített nekem ezen a vizsgán az, hogy az egyetemi rádióműhelyen kaptam néhány fogódzót, például, hogy hogyan is írjunk rádiós beszámolót, tudósítást egy-egy eseményről.”

– Miért érdemes ezt a pályát választani, médiában dolgozni?

Lőrincz Anna: „Leginkább azoknak ajánlanám ezt a szakmát, akik szeretnek beszélgetni az emberekkel, kíváncsiak, vagy azoknak, akik szeretik fotózni a környezetüket, videót készíteni. Azoknak, akik tudnak beszélni, de hallgatni is. Rengeteg embert meg tudsz ismerni, baráti kapcsolatokat is ki tudsz alakítani. Akik ebben a szakmában dolgoznak kreatívak, jó a hangulat egy-egy rendezvényen vagy a munkahelyen. Nem az a feszült irodai hangulat jellemző általában. Aki szeret írni, annak itt a helye.”

Benedek-Székedy Sándor: „Ehhez megszállottság kell. Ha valaki csak anyagi számításból dönt, akkor valószínűleg más pályát választ. Persze biztosan van olyan terület itt is, ahol nagyobbak a fizetések, hisz mindig vannak kivételek, de ide elhivatottság kell, nem mellesleg a szakma szeretete, hogy az ember ne csak a fizetését nézze. Például én tavaly korrektúrára váltottam, előző munkahelyemhez képest feleannyi fizetésért, de vállalok pluszműszakot, hogy jobban kijöjjek s mindezt azért, mert szeretem.”

Antal Joós Erika: „Személyfüggő, hogy kinek mi a jó ebben, vagy ki miért érzi úgy, hogy ezt szeretné csinálni. Szerintem nagyon fontos az elhivatottság és hogy az ember szeresse azt, amit csinál. Ez nem olyan terület, ami nagy fizetéseket ígér, vagy nagyon vonzó anyagi dolgokat, ez akkor jó, ha az ember szenvedéllyel csinálja. Csak úgy érdemes.”

(a fotón Lőrincz Anna átveszi a Balló Áron pályakezdő díjat)

Az érzés, amikor az ember tudja, hogy jó helyen van. Amikor nem kell színlelni a mosolyt, mert magától díszeleg az ember arcán, amikor őszinte figyelemmel tudunk fordulni egymás felé, mert tényleg érdekel, amit a társunk mesél, amikor úgy kacagunk közösen, hogy már a hasunk fáj bele.

Az egyetemi évnek megvan a maga varázsa, bizton állítom, hogy minden szak évnyitója valamely formában sajátos, különleges. Ahogy azonban az édesanya is a saját gyermekét tartja a legszebbnek s legokosabbnak, úgy nekem is meggyőződésem, hogy a mi karunk és szakunk tanévnyitója egyike volt a legcsaládiasabb, legörömtelibb egyetemi évnyitóknak.

A pillanat, amikor még a nyári élmények mámorában úszkál az ember és onnan hirtelen kirángatja az októberi egyetemkezdés, lehet nagyon szomorú, ugyanakkor megtelhet lelkesedéssel, jókedvvel. A mi évnyitónkra az utóbbi volt jellemző. Az esemény abban az amfiteátrumban vette kezdetét, amelynek létezéséről csak kevesen tudnak, merthogy az ötödik emeletig még a lift sem megy fel. Október harmadikán mégis tele volt a hatalmas terem. Az online évnyitók után ez hihetetlen élmény volt sokunknak. Betöltötte a teret az a tipikus izgatott zsibongás és hallgatók, tanárok egyaránt csillogó szemmel néztek végig az összegyűlt tömegen.

Elhangzottak a mindenkori köszöntőszövegek, és megtudhattuk, hogy bizony történelmi pillanatot élünk meg – 150 éves lett a magyar nyelvű egyetemi oktatás Kolozsváron –, aztán meghallgathattuk Vallasek Júlia egyetemi docens átlagosnak egyáltalán nem mondható bemutatóját kutatásáról, amelynek alanya saját nagymamája. Meghitten személyessé tette az évnyitót ez a bemutató, és igazán hálával töltött el, hogy egyetemünkön van lehetőségünk megismerni egymást, és tanáraink nem csupán tananyaggal tömik a fejünket, hanem nevelnek, emberként is alakítanak bennünket.

A megnyitót még inkább emberközelivé varázsolta, hogy minden oktató külön köszöntötte a jelenlevőket, de a különösen vidám része csak ezután következett. A teljes kar évnyitóját követően minden szak elvonult, és sajátos módon köszöntötte az elsőéveseket. A mi szakunkon ez az első 10 percben elsőévesek híján telt, mivel a labirintusszerű épületben bizony hamar elkeveredik, aki nem ismeri a járást. Így az elsőévesek megtalálása és eligazítása megalapozta amúgy is élénk kedvünket. Később a bemutatkozás sem a szokásos keretek között zajlott nálunk, hiszen képzeletbeli szamárlétrára állítva a társaságot legidősebbtől a legfiatalabbig mindenki egy kis útravaló, évkezdő jótanácscsomaggal látta el egyetemi családunk újonnan érkezett tagjait. Ilyen vidám keretek között mutatkoztunk be a megszeppent arcoknak. S miközben kicsit bolondozva nagyokat kacagtunk, a társaságon végignézve melegség járt át. Nálunk nem komoran lépi át az egyetem küszöbét a hallgató, mi nem egy teremnyi idegen vagyunk, akik csak tanulni jöttek. A magunk módján értelmes és szórakozott társaság vagyunk, akik örülnek egymásnak, és várjuk, hogy az eseménydús nyár után ismét találkozva boldogítsuk egymást. Mert újságírás szakon tanulni igazán jó.

(kép forrása: BBTE Újságírás Facebook oldala)