Nem minden docens dékán, de vajon minden dékán docens? Anyukádon kívül kinek panaszkodhatsz, ha zavar, hogy A tanár nem tartotta meg az óráját? Ilyen és ehhez hasonló ínyencségekről tájékoztat a Hallgatói Kisokos: mindenről, amit az egyetemistának tudnia érdemes a küzdelmesen áttanult és átszórakozott diákéveit elmaradhatatlanul kísérő felsőoktatási intézet és egyetemi élet bugyrairól.

A Jogaink Egyesület szakmai segítségével a Hallgatói Kisokosban a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) és a Jurátus Kör ismerteti a hallgatók jogait és kötelességeit, tisztázza az egyetemi élet fogalmait. A kisokos szerkesztőcsapata szerint a jogsértések csak úgy kerülhetők el, ha a diákok tisztában vannak a rájuk vonatkozó szabályokkal. Ebben megerősítette őket a Kolozsvári Magyar Joghallgatók Szervezetével végzett tavalyi kutatás, amely feltérképezte a kolozsvári magyar diákok hallgatói jogokkal és kötelezettségekkel kapcsolatos ismereteit. A kutatás kérdőívét 1302 diák töltötte ki különböző egyetemekről, szakokról, évfolyamokról, eredménye szerint pedig a válaszadók 80%-a fontosnak tartotta a tájékoztató kiadvány létrehozását. Fellapoztuk mi is a hiánypótló kisokost, és íme, miket találtunk benne.

Olvashatunk általánosan a jogokról, a jogrendszer felépítéséről, de még arról is, hogy mire kell gondolni, amikor bemondja a néni a televízióban, hogy új kormányrendeletet fogadtak el az öltönyösök. Másik fejezet kifejti a diákképviselet rendszerét. Oké, vannak csoportfelelősök, évfolyamfelelősök és diákképviselők, ez eddig tiszta, na de tudtad, hogy létezik diákszenátor és diákprefektus is? Ráadásul komoly feladatokat bíznak rájuk. A diákszenátor például szavazati joggal rendelkezik, és azt gyakorolhatja, amikor prefektust, főtitkárt vagy alprefektust választanak.

Szinte biztos, hogy elsőévesként senki sem értette, mi a különbség a dékán és a docens között, vagy miért hangzik el olyan gyakran a rektor fogalma. A Hallgatói Kisokos ezek megértésben is segít nemcsak elsőéveseknek, hanem bárkinek, aki olyannyira van csak tisztában ezekkel a fogalmakkal, mint én voltam eddig.

Az is újdonság számomra, hogy ha az egyetemi oktató nem tartotta meg az órát, és erről nem jelzett a csoportnak, akkor a diákok nyugodtan fordulhatnak az intézetigazgatóhoz vagy a tanszékvezetőhöz, hogy a  dolgok végére járjon. Hogy más helyzetekben hol kereshettek segítséget, azt az Egyetemi hierarchia fejezetben részletesebben elolvashatjátok.

A kötetben gólyáknak szánt gyorstalpaló tisztázza az egyetemi élet alapfogalmait, mint például az államvizsgát, a diákkártyát és a kedvezményeket, a krediteket, az ösztöndíjakat, a szakosztályokat, illetve a szesszió és a pótszesszió jelenségét. Elsőre rengeteg információnak tűnik, de könnyen fogyasztható, nem szakirodalom. A korábbi elsőéves évfolyamokkal ellentétben ti most már mindezeket a fogalmakat ötperces olvasással megismerhetitek.

Ha szeretnél további információkat megtudni a hallgatói jogokról, a panaszjogról, a diszkriminációról, vagy az Európai Unión belüli mozgási lehetőségek érdekelnek, keresd a kisokost a KMDSZ szakosztályainál vagy elektronikusan a diákszövetség Facebook-oldalán. Viszont ide kattintva is elérheted

A Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) idén ismét útjára indítja Mikulását. A nagy szakállú Télapó december 5–7. között minden kolozsvári otthonba, iskolába, óvodába és kávézóba ellátogat, ahova meghívják. A Mikulás érkezését online űrlap kitöltésével lehet kérelmezni, amely megtalálható a KMDSZ Facebook-oldalán, valamint a KMDSZ – Mikulás 2022 Facebook-esemény leírásában.

November 17-én ismét összehívta a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) a rendes alapszabályzat-módosító közgyűlést. Kétévnyi virtuális gyűlés után idén végre offline térben került sor az eseményre a Szentegyház (Iuliu Maniu) utcában.

Az elnöki és vezetőtanácsi, illetve a pénzügyi beszámolók után tisztújítást tartottak. Az új vezetőség megválasztása előtt Ambarus-Egyed Ágnes, Gere Edit és Jancsó Helén leköszönt. A szavazás értelmében a szervezet elnöki tisztségét továbbra is Hatos Attila tölti be, az elnökhelyettesi teendőket László Petra látja majd el, aki a tanügyekért is felel. A kommunikációért felelős tanácstag Kiss Ágota lett, az ügyvezetésért Simon Róbert, a rendezvényekért Pál Hunor, a szakosztályokért Sipos Zsuzsa, a humán erőforrásért Albert-Nagy Noémi, a stratégiáért és innovációért pedig Kovács Ákos felel a regisztrált tagok szavazatai alapján.

Ha már a szakma nagy része sem lát önmagában jövőt, mégis mit kezdjen magával a pályakezdő, aki erre szánja élete egy darabkáját? Az újságírásnak van jövője, csak nem olyan, amilyen a múltja volt. Meg kell változnia, fejlődnie kell, mert a körülötte levő világ is rohamosan alakul.

Pályaválasztáskor nem csupán szakmát néz ki az ember magának, hanem egy életstílust. Ilyenkor feltérképezi a készségeit, képességeit és azt, hogy pontosan mit is vár el az élettől. Mert vannak bizonyos tényezők, amelyek a különféle szakmák velejárói, mind pozitív, mind negatív hozadékok, amelyeket feltérképezve mindenki saját prioritásai szerint vállal vagy nem vállal.

Amikor megszületik a nehéz döntés és akadna néhány lelkes jelentkező, aki a sajtóban helyezkedne el, szinte rögtön érkezik a kérdés a közvetlen környezetből, hogy „de hát minek az, úgysem olvas már senki újságot, hallgat rádiót, vagy néz tévét”. A szakmát azonnal a sikertelenséggel, a lehetőségek hiányával kötik össze. Ilyenkor az embernek kissé meginog a döntésébe vetett bizalma. A kezdeti önbizalomhiány a későbbiekben sem tűnik el, de jócskán enyhül az egyetemi évek alatt. Mert a mi egyetemünkön nem azt a bogarat ültetik az ember fülébe, hogy haszontalan része lesz a társadalomnak, hanem megmutatják, hogy mennyire érdekes, sokszínű és végtelenül kreatív ez a pálya. Elindítanak az utunkon minden alappal ellátva, mind elméleti tudást, mind gyakorlati tapasztalatot a fejünkbe tömködve. Hétről hétre szerkesztőségeket látogatunk, eseményekre küldenek, kedves hangnemben, barátian, szeretettel oktatnak. Mosollyal várnak a tanteremben, és ha éppen arról van szó, a szomszéd országban dúló háborút tárgyaljuk ki, órákat szánva arra, hogy informáltak legyünk, de legfőképpen azért, hogy ne féljünk. Körbeülve hol az egyetem falain belül, hol Kolozsvár macskaköves utcáinak egyikén, esetleg Sztánán vagy Torockón a tananyagon kívül azt is megtanítják, hogyan kell egymásra figyelni, egymással törődni, a pillanatot értékelni és hogyan lehet boldogulni ebben a sokszor szürke világban.

Az újságírás valójában művészet. Mert magyarul beszélni akárki tud. De tehetség kell a szavakat úgy használni, hogy a közvetlen környezetünkre jellemző tényeket hitelesen, tökéletesen becsomagolt ajándékként adjuk át. Az újságírás szakon ennek a tehetségnek megkeresik a csíráját és a legnagyobb szeretettel hozzák ki belőle a legtöbbet.

Amikor meg az ember úgy érzi, hogy jó helyen van, kap egy pofont az élettől, és milyen ironikus, hogy pont a szakmától. Mert úgy néz ki, hogy nekünk kell a szakma, de mi nem kellünk neki. Egy részének legalábbis. Mert mindenhol jól fogna a fiatal munkaerő, de elvárják a tapasztalatot, hogy ugyanolyan elvek szerint dolgozzon, mint elődjei, hisz csakis az a helyes, közben meg nyelje le, hogy értéktelennek minősítik. Miközben ezen embereket hallgatom, s csak hallgatom, mert érteni nem értem őket, elgondolkodom, mégis hogyan mondhat bárki ilyet arról, amiben dolgozik. Ha már a szakma nagy része sem lát önmagában jövőt, mégis mit kezdjen magával a pályakezdő, aki erre szánja élete egy darabkáját?

Az újságírásnak van jövője, csak nem olyan, mint amilyen a múltja volt. Meg kell változnia, fejlődnie kell, mert a körülötte levő világ is rohamosan alakul. Ha a tömeg egy irányba halad és egyvalaki megáll, nem halad tovább, mindenki belelök, kikerüli. Az újságírásnak is haladnia kell a világgal, nem szabad megrekednie stagnáló állapotban, és akkor lesz jövője. Mi akarjuk, hogy az újságírásnak legyen jövője. Mi vagyunk az újságírás jövője.

(A cikk megjelent a MÚRE honlapján – mure.ro , kép forrása: BBTE Újságírás Facebook oldala)

Nemrég bejárta a sajtót a kolozsvári közgázos egyetemisták mexikói sikerének híre. Érthető, hiszen mindannyiunk számára nagy büszkeség, hogy a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának csapata első díjas lett a nemzetközi esettanulmány-versenyen. A kimagasló eredmény bennünket is kíváncsivá tett, így megkerestük a csapat egyik tagját, akit – bár ebben a félévben Portóban tanul – sikerült hétvégén elcsípni Kolozsváron. Így Zoom helyett a jó öreg offline térben, egy kávé mellett beszélgethettünk Bugár Annával (a képen jobb szélen) Mexikóról, szakmáról, versenyről.

Presztízsegyetemeket hívnak

– Hogyan értesültetek a versenyről, hogyan jött a részvételi lehetőség?

– Mi, diákok általában dr. Szász Levente dékánhelyettestől értesülünk az ilyen lehetőségekről, telefonon keres meg bennünket az újdonságokkal. Idén azzal hívott fel, hogy lenne-e kedvünk a Business and Management Case Competition nevű esettanulmány-versenyen részt venni Guadalajarában. Persze, az ilyen ajánlatokat az ember elfogadja. Diákoldalon a megkeresés így történik. A másik oldal, amiről én csak történeteket hallok, hogy hogyan kerül be az egyetem az ilyen versenyekre: alapvetően kapcsolatok révén. Tulajdonképpen az egyetemnek meg kell indokolnia, hogy a házigazda intézménynek (ez idén az Universidad Panamericana) miért éri meg meghívni a BBTE-t. Mivel ilyen verseny megszervezése nagyon sokba kerül, olyan egyetemeket hívnak meg, amelyek „presztízst” hoznak. A BBTE közgáz karának az is pluszpontot jelentett, hogy nagyon sok szakkollégiuma van, például a GTK (Gazdasági Tanácsadó Klub) vagy a KGK (Közgazdász Klub).

– Négyfős csapatokban méretitek meg magatokat, de mi is ez az esettanulmány és mit kell pontosan csinálni?

– Az esettanulmány, még mielőtt verseny lett volna, tanítási módszer volt, amit a Harvard Business School fejlesztett ki. Egy esettanulmány-gyakorlaton valós céges problémákat, valós céges helyzeteket mutatnak a diákoknak. Ezek lehetnek HR-, tehát humánerőforrás-menedzsmenttel kapcsolatos, terjeszkedési, akár etikai kérdések, optimalizációs dolgok, nekünk pedig ezeket kell megoldanunk. A mi karunk is használja az esettanulmányi módszert az egyetemi oktatásban. Már elsőéven, menedzsment órán több esetet meg kell oldanunk. Úgyhogy ezt nagyon ügyesen átvette és bevezette már a közgáz kar, ezáltal ismerős számunkra ezeknek a versenyeknek a menete. Emellett pedig a szakkoliban, ahová járok, a GTK-ban is nagyon sok esetet megoldunk, ez is nagyon jó lehetőség a felkészülésre. És akkor ebből hogyan csinálnak versenyt? Az egy dolog, hogy a tanáraink értékelnek, és egészen más az, amikor üzletemberek és az üzleti szférában dolgozó pénzügyi szakemberek, könyvelők, marketingesek nézik meg ezeket a terveket. Általában ezeken a versenyeken ilyen szakemberek értékelnek. Például most Mexikóban eljött zsűrizni annak a cégnek a vezetősége, aki az esetet adta.

Őszinte elismerés idegen versenytársaktól

– Hogy néz ki a csapatmunka egy ilyen fordulóban, ahol 24 órátok van megoldani az adott esetet?

– Alapvetően van egy tapasztalati része. Én voltam olyan szerencsés, hogy három nagyon tapasztalt diákkal mehettem. Ők harmadévesek, én még csak másodévet kezdtem idén. Ők már nagyon összeszokott csapat, engem is nagyon hamar befogadtak. Miután elolvastuk az esetet, a szöveges dokumentumot, rendszerint van egy ember a csapatban, aki a pénzügyekkel foglalkozik, másik tag a marketinghez ért jobban, a harmadik az adatokat és informatikai rendszereket kezeli, a negyedik pedig próbál olyan cikkeket találni, amikkel ki lehet egészíteni a stratégiát. Összeszokottabb csapatokban ez már jön magától. Hogyha nem, készítünk időbeosztást, ahova beírjuk, hogy X órától Y óráig ki mivel dolgozik.

– Mesélj kicsit az esetről, amit kaptatok és a megoldásról, ami a dobogó legfelső fokára juttatott.

– A Cloe nevű mexikói cég adta idén az esetet, akik elsődlegesen bőrtáskákat gyártanak. A korábbi vezérigazgató nyugdíjba vonult, ez pedig felvetett bizonyos gondokat a szervezeti kultúrával kapcsolatban. A cég szeretett volna Európában, Dél-Amerikában és Észak-Amerikában is terjeszkedni, tehát konkrétan boltokat nyitni, illetve növelni akarta az online eladásai számát tíz százalékkal. A dokumentumot elolvasva három problémát tudtunk meghatározni: cégvezetés, fizikai terjeszkedés és az online eladások növelése.

Erre a három problémára mi egy 3S (strengthen, support and spread) nevű stratégiát ajánlottunk megoldásként. Vagyis meg kell erősíteni a szervezeti kultúrát és visszaállítani az alkalmazottak vezetőségbe vetett hitét. Aztán kialakítottunk egy pontrendszert, amelyben dél-amerikai országokat hasonlítottunk össze különböző szempontok alapján. Ennek az eredményéből leszűrtük, hogy pontosan melyek azok az országok, ahol érdemes és kell boltot nyitni. Mivel nemzetközileg terjeszkedni nem olyan egyszerű, hiszen minden országnak más a könyvelése, vállalatirányítási rendszert (Enterprise Resource Planning/ERP) alkalmaztunk. Az online terjeszkedésben pedig az Egyesült Államokat céloztuk meg és itt is alkalmaztuk az ERP-t, ami az online térben is sokat segít. Hozzá kell tennem, hogy az esetben azt is megfogalmazták, hogy a cég szeretne a tőzsdén is jelen lenni, amihez az kell, hogy a vállalat értéke magas legyen. Ezzel a stratégiával, ezzel a három megoldással a Cloe értékét is növelni próbáltuk.

– A bemutató végén a zsűri kérdéseket tehet fel a versenyzőknek. Miket kérdeznek ilyenkor?

– Például megkérdezhetik, hogy oké, működött a cég Dél-Amerikában fizikai boltokkal, de miért nem működik Európában. Vagy hogy miért nem terjeszkedik előbb Észak-Amerikában? Ilyenkor el kell mondani, hogy Európában más a piac, sokkal több a versenytárs, mi pedig felkészültünk arra is, hogy tíz év múlva Európában is jelen lesz a vállalat, ott van a kivitelezési stratégia a függelékekben.

– Első hely Mexikóban. Számítottatok-e rá?

– Egyáltalán nem. Persze, mindig reménykedik az ember, de nem tudtuk, mire számítsunk. Az előttünk szereplő csapatok bemutatóit nem láttuk, viszonyítási alapunk nem volt, csak annyit éreztünk, hogy a mi bemutatónk jól ment és azt láttuk, hogy a vezérigazgató végig bólogatott és mosolygott, a zsűri szerette a válaszainkat és elégedett volt a stratégiánkkal. Viszont, ami talán a legjobban esett, hogy az eredményhirdetés előtt több csapat is odajött hozzánk gratulálni, csodálkoztak, hogy hogyan voltunk képesek erre 24 óra alatt. Olyanok is voltak, akik azt jósolták, hogy ott leszünk az első vagy a második helyen. Mondhatom talán, hogy ez még jobb érzés volt, mint maga a győzelem.

Mentalitásfajtákkal a „felnőtt lét” gyermekparkért

– A verseny két fordulója között kisebb megmérettetéseket is szerveztek, ahol összesorsolták a csapattagokat. Te mexikói, amerikai és kanadai társakkal kerültél egy csoportba. Milyen különbségeket figyeltél meg a te taníttatásod és az övék között?

– Nekem alapvetően könnyebb dolgom volt, mert tanultam egy évet az Egyesült Államokban és mexikói–amerikai családnál laktam, kaptam egy kicsit mindkét kultúrából, tudtam, mire számítsak. Úgyhogy a mexikói lánnyal nagyon jól kijöttünk, az amerikai lánnyal szintén. A kanadai srác is nagyon kedves volt, sokat segített is nekem a pénzügyek kiszámolásában.

Taníttatás szempontjából, lexikális tudást nézve körülbelül egy szinten voltunk. Mentalitásbeli különbségek viszont akadtak. Érdekes volt megfigyelni, hogy ki mire fókuszál. Az amerikaiakról tudni kell, hogy ők nagyon odafigyelnek a marketingre: legyen egy jó történet a stratégia mögött, lehessen eladni, hogy a cégek számára vonzó legyen a megoldás. Ahogy jövünk keletebbre, egyre fontosabbá válnak a számok, az adatok és a pontosság. Emiatt nagyon jól kiegészítettük egymást és kiegyensúlyozott volt a csapat.

Ebben a fordulóban mexikói vidámpark esetén dolgoztunk. Ez egy kalandpark gyerekeknek, ahol felnőtteknek érezhetik magukat, és minden gyerekméretű. Vezethetnek autót, dolgozhatnak bankban, kereshetnek pénzt, amit utána elkölthetnek, uramnak és hölgyemnek szólítják őket a park dolgozói. És ebben az volt a legjobb, hogy a mexikói csapattársunk ismerte ezt a létesítményt, azt mondta, hogy kiskorában szinte minden hónapban elvitték oda.

– Mennyit láttatok Mexikóból?

– Sokat, főleg azért, mert a szervezők nagyon odafigyeltek arra, hogy sokat mutassanak. A verseny Guadalajarában zajlott, Jalisco államban. Itt található Tequila városa, ahonnan az ital származik. Oda is elvittek. Az agavémezőn megnézhettük, hogyan ássák ki a növényt, amiből később a tequila készül. Megkóstolhattuk a színtiszta tequilát, ezenkívül a helyi konyhát, a jellegzetes ételeket is. Mivel én mexikói–amerikai családnál laktam annak idején Texasban, a tortilla, a tamales és a különböző jellegzetes ételek mind ismerősek voltak. Az ottani befogadó családom sajnos nem tudott meglátogatni, mert Guadalajara elég messze van a határtól, ahol ők élnek. A lelkemnek egy pici darabja viszont annak idején ott maradt Amerikában a mexikói határon, és most nagyon jó érzés volt visszamenni, kicsikét kapcsolódni vele és újra felelevenítve átélni azokat az élményeket.

Annától azt is megtudtam, hogyan kell helyesen tequilát inni, milyen élményekkel gazdagodott középiskolás korában az Egyesült Államokban és milyen nehézségekkel jár közgázon tanulni. De erről talán majd máskor. Ebbe a mesébe ennyi fért bele.

A képen balról jobbra:  Szekernyés Péter, Szőke Dóra, középen dr. Szász Levente dékánhelyettes, Székely Evelin, Bugár Anna