Minden egyetemistának megvannak a bravúros módszerei arra, miképpen lehet félévnyi anyagot a leghatékonyabban megtanulni nem egészen három hét leforgása alatt. Ott vannak a jegyzetek, a színek szerinti csoportosítások, az elmetérképek, az időbeosztás, az egészséges egyensúly tanulás és szórakozás között, s a többi. Ez mind szép, mind jó, de nem szabad elfeledni: a rossz példából is lehet tanulni. A következő tanulási metódusok kipróbálását nem ajánljuk – különösen a vizsga előtti napon nem!

A „hány óra van” módszer

Az emberek szeretik időhöz kötni a teendőiket. A beosztások motivációt, útbaigazítást, önbizalmat nyújtanak a mindennapok labirintusában, a 17 óra láttán minden irodai alkalmazott fellélegez, hisz vége van a műszaknak (jobb esetben). A fogorvoshoz időpontot kérünk, a cukrászda nyolc órakor nyit, csütörtökön az első tanóra kilenc órakor kezdődik, a barátainkkal a megbeszélt időpontban találkozunk a kocsma előtt – persze, vannak, akik megengedik maguknak, hogy más időzóna szerinti nyolc órára érkezzenek meg. A hallgató is elhatározza, hogy kerek perec 14 órakor elkezdi a tanulást, de ha már 14.05-öt mutat a digitális óra, akkor már csak 15 órakor érdemes nekifogni. Ez íratlan szabály.

A „hirtelen jó háziasszony” módszer

Amikor az egyetemista kiteríti maga elé a megtanulandókat, rögvest azt veszi észre, hogy a lakás felér egy szemétdombbal. Az eddig cseppet sem zavaró kosz hirtelen felhergeli a hallgatót: „Ilyen mocsokban nem lehet tanulni!” – ekkor leviszi a szemetet, berak a mosógépbe több adag szennyest, kiteríti a mosott ruhákat, felseper, feltöröl, portalanít, fürdőszobát és konyhát takarít. Ezután mégis kinek lenne energiája tanulni? Mint Isten a hetedik napon, inkább megpihen.

A „minek nekem egyetem, inkább leszek…” módszer

Van az a fokozata a kedvetlenségnek, amikor már abban gondolkodik a stressziós nebuló, milyen szakmában tudna a legjobban elhelyezkedni egyetemi diploma nélkül. Ekkor ki is próbálja magát, ha lehet. Leszek pék, sütök egy adag kiflit! Leszek szakács, főzök a következő hétre! Leszek fodrász, levágom a hajam! Leszek sminkes/kozmetikus, kezdek az arcommal valamit! A végén inde-unde kialszik a hirtelen keletkezett láng, ott lyukad ki az ember, hogy inkább leül tanulni.

Az „enyém a világ összes ideje” módszer

A halogatásnak is megvan a művészete. Van, akinek nagy lendületet ad a közeli határidő, egészséges stressz hatására pedig sokkal produktívabb. Ezt akkor érdemes csinálni, ha az egyén jól ismeri önmagát, esetleg többször is kipróbálta, letesztelte, hogy milyen sokáig érdemes halogatnia ahhoz, hogy jól tudjon majd teljesíteni. Ez jó módszer, de el lehet rontani: ha éppen nem azért halasztjuk el a tanulást, hogy később ügyesebbek legyünk, hanem mert a lustaság eluralkodott rajtunk.

A csoportos sírás módszere

Mire vannak a szaktársak, ha nem arra, hogy együtt panaszkodjanak, illetve megbeszéljék, kinek mennyire rossz az élet? Ilyenkor kellő lelkesedéssel beszélgetnek ezek mellett az élet értelméről, jó kolozsvári turkálókról, fesztiválokról, valamint arról, mennyire van már tele a hócipőjük a szakszavakkal és a tételekkel. Nyugtató hatással bír, ha látjuk, hogy nem egyedül szenvedünk, másoknak is ugyanolyan megterhelő a tanulás, mint számunkra.

Ahány egyetemista, annyiféle jó vagy rossz tanulási módszer létezik. A felsoroltak csupán a jéghegy csúcsa. Valóban stresszes a felkészülés a vizsgákra, a folyamatos nyomás arra, hogy jól teljesítsen az ember – ezt én is csak azóta tudom, amióta belecsöppentem az egyetemista életbe. A barátaimmal ilyen módon biztatjuk egymást: hadd el, lesz ez még így se!

Nem hiszek a pszichológiában. Semmi értelme pszichológushoz menni, kidobsz egy csomó pénzt, hogy beszélgess valakivel? Nincs neked semmi bajod, csak hisztis vagy, nem kell egyből terapeutához futni. Ezeket a mondatokat, megjegyzéseket a kelleténél sokkal többször halljuk, mondhatni jellegzetesek Kelet-Közép-Európa tájain. De lélektan nélkül vajon tudnánk-e, hogy a belső frusztrációnk, traumánk akár a dédszüleink életére is visszavezethető? Hogy a csecsemőkori ősbizalom mennyi mindent meghatároz későbbi életünkben? Többek között ezeket a kérdéseket fejtegette Orvos-Tóth Noémi szakpszichológus a 11. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten. Az est házigazdája Sánta Miriám volt.

Fekete overallban és laza könnyedséggel lépett színpadra Orvos-Tóth Noémi szakpszichológus, az Örökölt sors és a Szabad akarat című könyvek szerzője, a Bánffy-palota udvarán és a közönségen pedig egyszerre valami megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá.

A protokollinformációk után, ahogy beindult a beszélgetés, a következő gondolat ütötte meg elsőként a fülemet: „Nem tudjuk elfogadni azt, hogy jó emberekkel is történnek rossz dolgok”. A szakértő szerint ugyanis az áldozathibáztatás, amely gyakorlat ellen nagyon sok aktivista felszólalt már, tulajdonképpen védekező mechanizmus, megküzdési módszer; a végsőkig akarjuk hinni, hogy a világ igazságos hely és hogyha valakivel történik valami szörnyűség, azt biztos megérdemelte, mert olyan nem létezik, hogy valaki ártatlanul áldozatául essen az egész életet megkeserítő traumának.

„Magunkkal is kegyelmesen kell bánni.” A posztmodern ember a legmagányosabb és énközpontúbb „változata” a Homo sapiensnek, mióta az első majom lemászott a fáról. Annyira befelé fordultunk, hogy teljesen megfeledkezünk arról, hogy közösségek, a társadalom részei vagyunk és felelősséggel tartozunk egymásért. Annak ellenére azonban, hogy az individualizmus fénykorát éljük, paradox módon hajlamosak vagyunk sokszor fölöslegesen ostorozni magunkat. Orvos-Tóth Noémi szerint ahhoz, hogy érdemi segítség és társaság legyünk mások számára, előbb magunkkal kell harmóniába és békébe kerülnünk, ehhez azonban önismeretre és – tetszik vagy sem – terápiára is szükség van.

Terápiára járni nem szégyen. A pszichológus, pszichiáter nem az őrültekkel foglalkozik, nem azokkal, akiknek „elmentek otthonról”. Mert, valljuk be, sokan ezért nem megyünk el még az első konzultációra sem, mert „nem vagyunk bolondok”. Ez is problematikus, kelet-közép-európai felfogás. Nem kell ahhoz bolondnak lenni, hogy segítségre legyen szükségünk. Mégis nehezen vesszük rá magunkat a terápiára, ha egyáltalán. Ahogy Orvos-Tóth Noémi is fogalmazott: a modern ember fejében kőkorszaki elme lakik. Ezt főleg annak köszönhetjük, hogy nem tudunk igazán felnőni és alkalmazkodni a rohanó világhoz – ahhoz a rohanó világhoz, amit mi tettünk ilyenné.

Rengetegen ültek a nézőtéren, a földön, a Bánffy-palota különböző pontjain, mindenhol emberek voltak. Az előadás során nehéz témákat érintettünk: szó esett családon belüli erőszakról, kihűlt szerelemről, szülő-gyermek konfliktusról, örökletes hajlamokról, mindenről, és ezt rengetegen hallgattuk. Ott ültünk egymás mellett, egy emberként hallgattuk a szakpszichológus szavait, mintha legalább a tévében az ötórás híradót mondta volna. Ott ültünk egymás mellett, és bár voltak ismerős arcok, nem ismertünk senkit, még azokat sem, akikkel együtt érkeztünk. Mert bármennyire is súlyos dolgok ezek, nem beszélünk a problémáinkról. Ilyenek vagyunk mi, kelet-közép-európai emberek, inkább elrejtjük magunkban jó mélyen a bajokat, úgysem tartozik másra. Számtalan nő és férfi magára ismerhetett a beszélgetés során, ki így, ki úgy. Mert „minden embernek van megélő és megfigyelő énje”.

És miközben talán most ismertük fel magunkban, hogy segítségre van szükségünk, miközben talán rájöttünk, hogy a legjobb barátunk, családtagunk bántalmazó kapcsolatban él, vagy olyan terhet cipel, amit egyedül nem bír el, miközben számot vetettünk, addig ez a kislány, akit a mellékelt képen láthatunk, előbb nagy szemekkel bámult az embertömegre és a beszélőkre, aztán… belekacagott a képünkbe. Őszintén, gondtalanul. A megjelenése olyan volt, mint a görbe tükör, mert ott, a nehéz témák és a feszült csend közepette ő nevetett. Ő volt az üde színfolt a komor világban. Aki viszi tovább az életet. Aki felemeli a fejet, ha az csügged, aki felfelé húzza az ajkat, ha annak inkább sírni van kedve, aki megdobogtatja a szívet, ha az már azt hiszi, nem szerethet többé.

Mert mindenkinek joga van a szeretetre, arra, hogy szeressék, hogy „jól szeressék”, arra, hogy ne a családja miatt ítéljék meg, arra, hogy elfogadják, tiszteljék és megbecsüljék. Ez a kisgyerek nem törődik azzal, hogy a szülei, nagyszülei mit tettek vagy nem tettek. Ez a kisgyerek csak nevet, boldog, szeretetet ad és kér. Ez a kisgyerek a jövő. Ne tegyük ezt a kisgyereket csüggedt, szorongó felnőtté!

Kenneth Zeller, a kanadai meleg férfi 1985-ben homofób gyűlölet-bűncselekmény áldozata lett. Öt fiatal halálra verte a torontói High Parkban.

Raymond Taavelt halifaxi meleg aktivistát 2012. április 17-én Andre Denny agyonverte egy Göttingen Street-i meleg szórakozóhely, a Menz & Mollyz előtt.

Mónica Brionest, a nyíltan leszbikus művésznőt szexuális irányultsága miatt 1984-ben halálra verték egy santiagói járdán. Egy társával volt, akinek sikerült elmenekülnie a támadás elől. Az elkövetőt soha nem sikerült azonosítani. A katonai diktatúra idején elkövetett gyilkosság volt az első dokumentált leszbikus elleni gyűlölet-bűncselekmény Chilében, és ez inspirálta az ország első leszbikus csoportjának, a Colectiva Lésbica Ayuquelénnek a megalakulását, valamint a leszbikusok láthatóságának napját, amelyet 2015 óta minden július 9-én tartanak meg a dél-amerikai országban.

Francois Chenut neonáci skinheadek támadták meg és fojtották vízbe 2002. szeptember 13-án a franciaországi Reimsben. A gyilkosságról készült dokumentumfilm, a Beyond Hatred, Francois családtagjaival a tárgyalás alatt és után készült átfogó interjúkat is tartalmaz. Az egyik támadó kiskorú volt, őt 15, míg a két felnőtt támadót 20 év szabadságvesztésre ítélték, ahogy azt a dokumentumfilm is bemutatja.

Egy önkormányzati tiltás 2005-ben megpróbálta megakadályozni a jeruzsálemi Pride felvonulást, de azt kerületi bírósági ítélet hatályon kívül helyezte. Sok ortodox zsidó állt a felvonulás több kilométeres útvonalán, átkozódásokat kiabálva és „Tönkreteszitek a gyermekeinket”, „Jeruzsálem nem San Francisco” feliratú plakátokat tartva a kezükben. Yishai Schlissel haredi zsidó a felvonulás során konyhakéssel támadt három felvonulóra. A rendőrségi kihallgatás során elmagyarázta, miért tette ezt: „Úgy döntöttem, hogy Isten kedvéért ölni fogok. Az ilyen förtelmek nem elfogadhatóak a mi országunkban.”

Patrickot, a lengyel LMBTQ-diákot 2014. január 4-én agyonverték, miután a helyi melegbárokban és klubokban töltötte az éjszakát Szczecinben. A két elkövető büntetlen előéletű, a hatóságok szerint a támadásban a homofóbia is szerepet játszott.

Az LMBTQ+-közösség, különösen a színes bőrű transz nők halmozottan ki vannak téve az erőszakos támadásoknak. Egyes közel-keleti és afrikai országokban például az azonos neműek közötti aktusok halálbüntetést vonhatnak maguk után.

A Pride nem arról szól, hogy meleg emberek ripacskodnak, hogy lezárják a várost, elakad a közlekedés, de még csak a heteroszexuális emberek meleggé konvertálásáról sem. Elfogadásról, egyenlőségről és az LMBTQ+-közösséget ért atrocitásokra való figyelemfelhívásról szól. Amíg nincs teljes egyenlőség, addig ez az én ügyem és a te ügyed is. Ma még ez a közösség nem elfogadott, holnap lehet, hogy te nem leszel.

Kolozsváron a héten zajlik a Pride fesztivál, június 11-én lesz a felvonulás.

Az erdélyi egyetemisták szakmai életének egyik legnagyobb érdeklődésnek örvendő eseménye ismét élőben zajlott az idén: a XXV. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia. Gondolatfoszlányok egy szekcióvezetőtől.

Elismerés. Ez az a kulcsszó, amit végig a Reál- és Humántudományi Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia eseményéhez kapcsoltam. Elismerés a versenyzőknek. Elismerés a zsűrinek. Elismerés a résztvevőknek, a szekcióvezetőknek, a Kolozsvári Magyar Diákszövetségnek. Elismerés a különböző egyetemeknek, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézetnek, elismerés diáknak, tanárnak és végül is mindenkinek, aki valamilyen szinten kapcsolódik ehhez az eseményhez.

Kedd reggel van, május 17-e, én pedig a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektori hivatala előtt állok, és próbálom összeszedni minden bátorságom és önbizalmam, hogy belépjek a nagy faajtón. Kifújom a levegőt és csak arra tudok gondolni, azzal biztatom magam, hogy bármennyire is szerencsétlennek tűnök, ez hozzátesz a szakmai tapasztalatomhoz, a jövőmhöz, ahhoz, hogy én is elismerésben részesüljek majd valamikor.

Néhány újságíró között ülök, és jegyzetelek. Szépen, kihúzott háttal, illedelmesen teszek-veszek, mert fontos emberek vesznek körül. Valószínűleg az ő részükről sosem fogok elismerésben részesülni, de azért próbálkozni mindig kell. Feljegyzem az elhangzott gondolatok közül a legfontosabbakat, hogy majd tudósítást írjak belőle, ami majd megjelenhet a Campusban s azért is esetleg elismerést kaphassak innen-onnan.

A terem, ahol ülünk, komolyságot áraszt. A drága fabútorok, a puha szőnyeg, a félkörbe rendezett székek és mindenkin az elegánsabb öltözet mind-mind olyan dolgok, amelyek közül én a hétköznapi megjelenésemmel kitűnök. Ettől függetlenül mindenki szeme elsiklik felettem. Az idő telik, a sajtótájékoztató véget ér. Később a cikkemet valahogy összehozom, amit javítás, majd publikálás követ.

Nap nap után jön, majd elérkezünk a csütörtöki nyitógálához. Látszik, hogy kik azok, akik versenyezni fognak. Látszik, hogy ki az, aki bíráskodni fog a dolgozatok felett, s az is látszik, hogy ki az, aki csak betért megnézni a nyitógálát, mert talán éppen érdekelte. A termet betölti a zsongás, az izgalom. Mindenki várja a következő lépést. A kórus felsorakozik, majd gyönyörű csengő dallamok egyvelege tölti be a termet. Egyik dal követi a másikat, a zene hipnózisként hat az emberekre, mindenki különös odafigyeléssel hallgatja az énekszót. A bemutató után néhány pillanatig ellepi a termet a csend, majd felzendül a taps. Az elismerés egyik formája. Köszöntőszöveg, dr. Benedek Dezső plenáris előadása, majd mindenki kiözönlik.

A tűző napra kiérve, a szervezésen gondolkodva az jut eszembe, mekkora bizalom kell ahhoz, hogy ilyen nagyszabású rendezvényt a diákok kezébe adjanak mindenféle kétkedés nélkül. Mi van, ha valaki nemtörődöm jellemet mutatva nem fogja elvégezni a feladatát? Mi van, ha valami nem sikerül a konferenciákon? Aztán az agyam megválaszolja a hirtelen felmerülő kérdést. Aki önkéntesen jelentkezik az ETDK szervezésére, úgyis elvégzi a feladatát, már csak azért is, mert elismerésre vágyik.

Elérkezik a péntek. A Kommunikáció és Újságírás Szekció konferenciája. Felöltöm a szép ruhát, utoljára ellenőrzöm a konferenciaszövegem, képzeletben felsorakoztatom aznapi teendőimet, majd elindulok a KMDSZ-iroda felé átvenni a szekciócsomagokat. Mindenféle előzetes feladat után ott találom magam 10 perccel a konferencia előtt, és még csak az izgalom pici kis szikrája sem jár át. A terem kezd megtelni. A résztvevők csillogó szemmel, remegő kézzel foglalnak helyet a harmadik és negyedik sorban. A zsűri elfoglalja a helyét. Elkezdődik a szekcióülés.

Ha nem csupán egy emberre hárul a nagy feladat, hanem ketten osztoznak ugyanabban a teendőben, jóval könnyebb elkönyvelni a kudarcot, de az elismerés is kettéoszlik. Ilyen gondolatok rohamoznak meg, miközben a másik szekcióvezetővel játszunk a szavakkal és konferenciához méltó díszes köszöntővel megnyitjuk az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciát. Az idő sakkban tart minden jelenlevőt. A vendégelőadót azért, mert nagyon érdekes téma bemutatására az a 40 perc körülbelül egyenlő a semmivel, a versenyzőket azért, mert csupán 10 percük adódik több hónapig tartó munkával járó szakdolgozat bemutatására, a zsűrit, mert számukra 5 perc jut néhány kérdés feltevésével megbizonyosodni arról, hogy jól felkészültek-e az előttük állók, és minket, szekcióvezetőket is, mert a táblázatban megadtuk az időkeretet, amihez ragaszkodnunk kell a konferencia lebonyolításával. Az időblokkok követik egymást, és ami számunkra csupán egy rendezvény levezénylése, az másoknak meghatározó pillanat. Az utolsó prezentáció bemutatásával eljön az idő, hogy a szekcióvezető kiossza a pontozáshoz szükséges papírokat és a zsűri értékelje az elhangzottakat.

Egyetlen délelőtt alatt lezajlik mindaz, amire annyian már oly sok ideje készülnek. A mi munkánk befejeződik, hazaindulok. A haza alatt pedig itt azt a hazát értem, ahol a szüleim várnak. Azt a kicsi, Torda utáni települést, ahol a meleg szél simogatja az ember bőrét és mindent bekebelez a természet. A vonatút hamar eltelik, az állomáson pedig ott áll anya és apa. A szemükben tükröződő elismerés mértékét pedig az előbbiekben említett pillanatok egyikében sem lehet tapasztalni.

„Csak három napról van szó, olyan könnyen össze lehet dobni egy ilyen eseményt!” Hányszor elhangzott ez a mondat attól kezdve, hogy arra adtuk a fejünket, idén is nyélbe ütjük szakunk szakmai konferenciáját! De valóban könnyen összedobtuk az egész hétvégés hacacárét? Már most lelőném a poént: nem.

Amikor az ember lánya a rendezvényszervezés misztériumán elmélkedik, általában kellemes és egonövelő külsőségek jutnak eszébe: szép fotók, névvel ellátott szervezői igazolvány, dicséretek és gratulációk. Az illúzióromboló szerepét betöltve ezúton elárulom, hogy a rendezvényszervezés – az imént felsoroltak mellett – a következő elemek halmazát jelenti: stressz, konfliktus, telefonbeszélgetések és e-mail-váltások tömkelege, az alvás és pihenés ismeretlen fogalommá válik és ezek következtében a kimerült, lassan tévképzetekkel küzdő szervező azt sem tudja pontosan, hogy merre van előre.

Az idei Médianapok megszervezése, összeillesztése és lebonyolítása is hasonlóképp zajlott az elmúlt hónapokban. Kezdetben, az ötletelés hajnalán az alkotókedvtől túlfűtött gyanútlan szervezőgárda százhúsz százalékon ég, pörög, csak úgy röpködnek az ötletek a tanácsteremben. Ez a lelkesedés mindössze addig tart, amíg az ötletek és a gyűlések elméleti szinten zajlanak. Amikor azonban a papírra, táblára vetett, Facebook-csoportba posztolt ötletek formát kellene hogy öltsenek és a szervezésnek a gyakorlati fázisba kellene lépnie, dől, borul minden. Az agilis, mindenre elszánt szervezők hirtelen ideges, impulzív, mogorva felnőttekké válnak, ugranak mindenkire, aki kicsit hangosabban merészel levegőt venni.

Az esemény előtti utolsó nagy hajrában mintegy törvényszerűen, egy nap leforgása alatt füstbe megy minden: nem válaszol a meghívott, késik a nyomtatás, eltűnnek a jegyzetek, nincs meg a telefonszám, ahány kérdés felmerül, annyi marad megválaszolatlanul.

Amikor végül valahogy az utolsó redők is kisimulnak a rendezvény függönyén, a szervezők magukra öltik az egyenpólót és a színben passzoló koordináló igazolványt, és csak egy kicsit kifújnák magukat, hogy most már minden sínen van, mint József Attila, a világmindenség hirtelen összeesküszik a szervezők, a résztvevők és a meghívottak ellen: nem működik az élő közvetítés, késik az illető, akinek éppen halaszthatatlan dolga lenne, pont annak a teremkulcsnak kelt lába, ahonnan a vizet és a ragasztószalagot azonnal el kellene hozni. Az esemény koordinátorai az agyvérzés és az ájulás határán próbálják menteni a menthetőt, ezt a lehető leggyorsabban és a legtöbb káromkodás társaságában próbálják megtenni. Amikor ez végül révbe ér és az első előadás megkezdődik, elindul a visszaszámlálás: mindjárt vége.

Summa summarum, egy ilyen rendezvény összeállítása olyan élményekkel gazdagít, amelyeket más úton nem kap meg az ember, sok sikerélményt és szakmai elégtételt is hoz, ezeket a kellemes, pozitív emlékeket ugyanakkor kompenzálja, hogy az egyszeri szervező idegrendszere három nap alatt tíz évet gyengül.