Jókedv, döbbenet, meghökkentő sztorik, szakmai összefogás és tanácsadás. Néhány szóban így lehetne összefoglalni a május 13–15. között megrendezett Médianapokat, az újságíró-hallgatók szakmai konferenciáját.

A pénteki családiás hangulatú kvízestet követően szombaton igen érdekes és izgalmas történetekkel várták az érdeklődőket az idei Médianapok meghívottjai. A szervezők eleve arra törekedtek, hogy minél bravúrosabb témákról legyen szó a konferencián. Meghívták hát Sipos Zoltánt az Átlátszó Erdélytől, Lukács Csabát a Magyar Hangtól, Keresztes Pétert a Temesvári RTV-től, Maddie Lisebladot a California State Universityről, valamint Csibi Lászlót, a BBTE Magyar Film és Média Intézet oktatóját.

Rengeteg érdekfeszítő témát sikerült kivesézni a háromnapos rendezvényen. Sipos Zoltán többek között arról mesélt, hogy a 2022-es magyar választásokon és a hozzájuk tartozó kampányokban milyen problémák merültek fel, mi is történhetett valójában a Marosvásárhely mellett talált szavazólapokkal, illetve ezek hogyan jelentek meg a sajtóban. Ezt követően a tényfeltáró újságírásról beszélt, annak nehézségeit és szépségeit ismertette az Átlátszó Erdély főszerkesztője.

Ugyancsak szombaton mesélt bolíviai kalandjairól Lukács Csaba, a Magyar Hang lapigazgatója, akinek fontos missziója volt a dél-amerikai országban: kiszabadítani Tóásó Elődöt, akit éveken keresztül ártatlanul tartottak fogva a latin-amerikai börtönben. Több évig húzódott a küldetés, Előd nővére az akció kedvéért elvégezte a jogi egyetemet, ráadásul még spanyolul is megtanult, hogy minél könnyebben és minél többet tudjon segíteni bajba jutott testvérén. A sok erőfeszítés meghozta gyümölcsét, a magyar állampolgárságú férfit kiengedték társával, a horvát Mario Tadićcsal együtt.

Keresztes Péter története annyiban hasonló az előzőhöz, hogy ő is kiszolgáltatottaknak segített, azonban jóval többnek: a máramarosszigeti román–ukrán határátkelőnél önkénteskedett a Máltai Szeretetszolgálat egyik csapatában. A néhány nap alatt A háborúban nincs jó búcsú címmel videóriportot is készített az ukrán családokról, menekültekről. Riportja európai díjat kapott az Európai Regionális Televíziók Szövetségétől (CIRCOM) multimédia kategóriában.

A szombati nap utolsó előadója Maddie Liseblad, a California State University professzora, aki arról tartott részletes előadást angolul, hogy milyen attribútumokkal kell rendelkeznie az újságírónak, illetve miért kell és hogyan lehet ellenőrizni a forrásokat mind újságíróként, mind pedig olvasóként. Emellett kitért arra is, hogy melyek a legnagyobb médiaorgánumok az Amerikai Egyesült Államokban, miért muszáj szkeptikusnak lenni sajtófogyasztáskor, és hogy mennyire elterjedtek az internetes gonosztevők, akik félrevezetik az olvasókat, sőt még az újságírókat is.

A Médianapok utolsó előadására vasárnap került sor: Csibi László, a BBTE Magyar Film és Média Intézet oktatója dokumentumfilm-forgatásairól, a szakma sokszínűségéről, annak hátrányairól mesélt. Kiemelte a rendező és az alany közötti bizalom fontosságát, amelynek rendkívüli szerepe van a film minősége szempontjából, hiszen úgy születnek őszinte, érdekes jelenetek, filmek, ha megvan az összhang.

Mit nem lát a publikum? Hogy újságírónak lenni jó, izgalmas és kalandokkal teli, azonban olykor nem egyszerű. A meghívottak felhívták a figyelmet – direkt vagy indirekt módon – arra, hogy mennyire óvatosnak, kételkedőnek, ravasznak kell lenni sajtósként. És az sem árt, ha az olvasóközönség is ilyen.

Bővített zsűritől román nyelvű dolgozatok fogadásáig több újdonsággal jelentkezik az online térből két év után ismét a való világba költözve a Reál- és Humántudományi Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia, amelyet immár 25. alkalommal szerveznek meg Kolozsváron.

A 2022-es évi kiadás sokban különbözni fog az előbbiektől, részben azért, mert a szervezőcsapatnak ismét vissza kell szoknia a jól bevált módszerekhez, de sokkal inkább azért, mert ez az év az ETDK számára jubileumi esztendő – hangzott el a csütörtökön kezdődő tudományos eseményt ismertető keddi sajtóértekezleten, a BBTE rektori hivatalában.

– Ez a 25 év erős időszak volt a tudományos diákköri mozgalom életében, amely évről évre egyre magasabban ívelő fejlődési görbét mutatott. A világjárvány sem tudta átvágni azt, hogy a tudomány hangja szóljon itt, Kolozsváron. Szerintem a 25. ETDK-nak a legnagyobb megkoronázása, hogy magunk mögött hagyjuk a koronavírust, de emellett rengeteg kis elem van, amit beépítettünk a kommunikációba: a logót 25-ös formára terveztük, a résztvevőknek 25 tippet adtunk arról, hogyan kell ETDK-ra készülni, próbálkozunk azzal, hogy a záróműsorban is visszaköszönjön a 25-ös szám – fejtette ki a Campus kérdésére Hatos Attila KMDSZ-elnök.

Az ETDK-t támogató Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) igazgatója, dr. Szabó Árpád Töhötöm felidézte a mai formájához mérten jóval szűkebb körű eseményként megvalósult első konferencia emlékét. Az első ETDK-n tudományos dolgozatot bemutató egyetemista mára témavezető tanárként tevékenykedik és szakmai tudásával támogatja a fiatal kutatókat. A sajtóértekezleten elhangzott: szakmai háttér segítségével az anyaországi gyakorlattal ellentétben Kolozsváron idén is diákközösségek vállalják a konferencia szervezésének nagy részét. A KMEI nagyban támogatja az önkéntes hallgatók munkáját, az intézet által működtetett szakkollégiumi hálózatban is sarkallják a hallgatókat a konferencián való részvételre. Az első díjak biztosításáról szintén a KMEI gondoskodik.

Több újítással érkezik az idei konferencia: a tanárok mellett kutatók, tudósok és cégvezetők is részt vesznek a zsűrizésben. Szintén újdonság az is, hogy az állam- és jogtudományi területről érkezők román nyelvű szakdolgozattal is jelentkezhetnek, hiszen nincs a karon magyar tagozat. Ez azonban azt feltételezi, hogy a dolgozatot magyar nyelven mutassák be a jelentkezők, illetve abban az esetben, ha továbbjutnak a 2023-as Országos Tudományos Diákköri Konferenciára, ott már a dolgozat magyar nyelvű fordításával induljanak.

– A Babeş–Bolyai Tudományegyetem szerepe az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciával elindítani a diákokat a kutatómunka irányába, majd pedig, ha a kutatás másod-, harmadévre elér egy olyan szintre, ahol bemutatható, az ETDK-s részvételt beszámítjuk a záróvizsgánál – mutatott rá a sajtóértekezleten dr. Soós Anna egyetemi docens, rektorhelyettes.

A 25. ETDK-ra kétszáznál több dolgozat érkezett, amelyek zárt körű megvédésére 24 szekcióban lesz lehetőség. A nagyközönség részvételével zajló csütörtöki nyitóünnepségen dr. Benedek Dezső Szemét és az Istenek Bali szigetén: Ökológia és Hitvilág című plenáris előadását hallgathatjuk meg 18 órától a BBTE Aula Magna termében. Szilágyi Lóránt, az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia főszervezője a Campusnak megerősítette: a május 22-i, vasárnapi zárógálára is minden érdeklődőt várnak szintén 18 órától az Auditorum Maximumba.

A konferenciával kapcsolatos további részletekről az etdk.kmdsz.ro honlapon és a rendezvény hivatalos Facebook-oldalán lehet tájékozódni.

Két év után először, két év után ismét… Szinte minden szónoklat így kezdődött az elmúlt hosszú hétvégén a 27. KMDSZ Diáknapokon. A Törökvágás újra magyar diákoktól zengett, no meg a 30-as busz is. Talán egyik jobban, mint a másik. Mindenesetre a hangunkat olyannyira hallattuk, hogy sokan közülünk egy hétig biztos szóhoz sem jutnak majd, annyira berekedtek.

Niiincsen hangotok, nincsen hangotok! Szinte minden percben valahol a tömeg mélyén valaki torkaszakadtából elkezdte kiabálni ezt a mottóvá vált skandát. Amolyan felhívásként keringőre, hiszen pont az volt a célja, hogy megmutassa: igenis van hangunk, mégpedig elég hangos ahhoz, hogy az egész város tőlünk zengjen. Kétséget kizáróan tőlünk is zengett, ha más nem is, akkor a Törökvágás és a 30-as busz biztosan. Egy percre sem irigyeltem a buszsofőröket: egyetlen buszutazás sem telt el éneklés, kiabálás vagy hangos nevetés nélkül. Mindenesetre igazán megnőtt a forgalom a Donát negyedben, nagyjából annyian ültek a buszokon, mint amennyien a 24B-n szoktak, és annyian sétáltak a mellékutcákban, mintha legalábbis a Főtéren lennénk.

Akárhogy is nézzük, kellett ez nekünk, diákoknak. Két év hosszú idő, volt mit bepótolni, és azt hiszem, sikerült is bizonyos területeken betölteni azt az űrt, amit a bezártság okozott.

A 27. KMDSZ Diáknapok sokunk számára az első volt, sok mindent tapasztaltunk meg először. A harmadéveseknek, de még a másodéveseknek is ez volt az első törökvágásos élmény. Megvan az az érzés, ugye, amikor régi kolozsvári egyetemistákkal beszélgetsz, akik már régesrég kirepültek a kincses város megnyugtató, zavaros, mégis biztonságot nyújtó karjai közül, és a diákkori élményekre kerül a sor? Megvan, ugye? Megbeszélitek az átaludt előadásokat és szemináriumokat, hogy melyik tanár milyen, hogy a forgalom a nap legnagyobb részében katasztrófa, és még sorolhatnám. Aztán, amikor a diáknapokra kerül a sor, te mint ártatlan, friss, zsenge alapképzéses egyetemista, elnémulsz. A másik, persze, beszél, beszél és beszél. Felidézi az emlékeit – már ha vannak emlékei… –, elmondja, milyen vagány húsz perceket aludni ezalatt a néhány nap alatt és utána részt venni a vetélkedőkön, elmondja, hogy ilyenkor a legvagányabb ismeretlen emberekkel random dolgokról, a világ bajáról beszélni. Te viszont még mindig néma vagy. Persze, megvan picit ez az érzés, ha fesztiváloztál már, de a diáknapozó élmény… na, az egyáltalán nincsen. És elég elkeserítő ezt belátni.

Másik helyzet: édesanya úgy indít el otthon buliba, hogy „vigyázz, fiam, nehogy a sáncban köss ki”, te pedig ügyesen, nevetve megnyugtatod őt, hogy te oda soha. Nos, a diáknapokon teljesen másképp állunk ehhez a dologhoz. Itt a sáncban történtek a legnagyobb partik. Olyan helyszínné vált, mint a belvárosban valamelyik jellegzetes kocsma, amit mindenki ismer, mindenki talál benne ismerőst, aki mellé leülhet, elszívhat egy békepipát és elkortyolhat egy gyógysört. Mármint vizet. Természetesen vizet.

A diáknapok miatt csak egy évben egyszer négy napon keresztül esik jól annyiszor körbejárni a Főteret és a Sétateret, amennyiszer muszáj, és ilyen jóérzés még sosem volt megmászni a Törökvágás dombját.

A diáknapok miatt egy évben egyszer megnyílunk a világ felé. A szervezőcsapat olyan feladatokat ad, amelyeket ha akarod, ha nem, teljesíteni fogod, annyira magával ragad ez az egész helyzet. Ilyenkor simán megkérsz egy várandós hölgyet, hogy készítsen veled fotót, gondolkodás nélkül lefekszel a földre, s megvárod, hogy a galambok a hasadról egyenek és szégyenérzet nélkül szaladsz lufival a hátadon azt kiabálva, hogy „mă urmăreşte”. Őrülten hangzik? Négy napon keresztül mi is azok voltunk, és megérte. Igazán megérte. Megérte befalni az egész csípős paprikát, még akkor is, ha aznap nem ettél semmit, és nem adtak mellé semmi enyhítőt. Megérte tejszínhabot fújni az arcodra, hogy mások megdobigáljanak pattogatott kukoricával. Megérte megállítani egy idegent és elhívni az esti buliba. Megérte különböző állatoknak öltözve jelenetet előadni a Sétatéren. Megérte… őszintén, minden másodperce megérte.

Joggal tölthet el a büszkeség, ha a Saul fia fogadtatására vagy a velejéig hátborzongató Post Mortemre, az első igazi magyar horrorra gondolunk. Nekem viszont a magyar film nem igazán a velem egyidős vagy nálam fiatalabb alkotásokat jelenti, nem a nemzetközi díjakkal elhalmozott, kritikákkal illetett műveket. Számomra a magyar film a múlt század eleji fekete-fehér mozgókép. S mert április 30-án volt a magyar film napja, a kevésbé közismert ünnep tiszteletére álljon itt egy bevallottan szubjektív válogatás öt régi magyar filmmel, amelyeket szerintem mindenképpen érdemes megnézni egy nyugodt vasárnap délután.

A kölcsönkért kastély (1937, rendező Vajda László)

Nehéz a szegénynek, nehéz a gazdagnak, de a legnehezebb, ha a vagyon gátol a szerelemben – tudjuk meg a filmből. Ilyen helyzetben nagy haszna lehet a rokonságnak, egyiknek a jelenléte, másiknak a távolléte segít. Vajda László filmje könnyed, fordulatos és mulattató, látunk benne nagyvárost és tanyát, vonatot és szekeret, anya-lánya, apa-lánya, apa-fia kapcsolatot, viszályt és kötelékeket a Gruber és Koltay családban, szerelmet, szerenádot, oroszlánt, disznókat és sertéseket vegyesen. A film bemutatja, hogy a pénz nem tényező az ember boldogságában, mindegy, hogy sokat vagy keveset birtoklunk. A kölcsönkért kastélyban Kabos Gyula, Turay Ida, Tolnay Klári és Ráday Imre jut a legnagyobb szerephez, de a két Koltay testvért alakító Vaszary Piriről és Rajnai Gáborról sem feledkezhetünk meg.

Katyi (1942, rendező Ráthonyi Ákos)

Színház az egész világ, mondta Shakespeare és adaptálta életében Varga Kató (Tolnay Klári), a Katyi című film főszereplője. Egy félresikerült meghallgatás és maró kritika után a főhős ugyanis úgy dönt, bosszút áll az őt lenéző, semmibe vevő Geszti Péteren (Bilicsi Tivadar). A férfi ajtajánál hagyott gyermeket sajátjának vallva a házhoz szegődik, és felölti az életét elvetni kívánó, ugyanakkor komikus nincstelen parasztasszony alakját. Geszti addigi (szerelmi) élete a feje tetejére áll, miután befogadja Katyit, aki azt vallja magáról: nem a cipője csámpás, hanem a járása, azért szeretett belé az ura. Ez a film – az előzőhöz hasonlóan – vígjáték; számomra a legmulattatóbb mégis az volt, hogy az 1942-ben készített magyar filmben „cameót” láttam, amikor az egyik – amúgy a filmben szereplő – színész néhány perc erejéig önmagát alakítja.

Maga lesz a férjem (1937, rendező Gaál Béla)

Ha magyar lány nyélbe üthet egy házasságot amerikai fiúval, akkor bizony nem teketóriázik. Hiszen egy férfit nagyon könnyű hazugsággal megfogni. Megtartani ugyanabban a kitalált történetben azonban már nehéz feladat. Margit (Ágay Irén) olyannyira ragaszkodik a Hajmássy Miklós által alakított Bobbyhoz, hogy nem szégyell odaállítani dr. Dobokay Gábor (Jávor Pál) ügyvéd lakására, hogy közölje vele: egy hazugságnak köszönhetően ők férj és feleség. Értelemszerűen a hazugság, természetéhez híven, hosszú időn keresztül egyre bonyodalmasabb, követhetetlenebb lesz a beavatottak és a beavatatlanok számára, kitalálói, továbbvivői pedig nehezen bírják a súlyát. Ezt a filmet szerintem főleg a mellékszereplők miatt érdemes nézni, hiszen Kiss Manyi Veronikája, Csortos Gyula Szilvesztere vagy Kabos Gyula dr. Balog Elemér elmeorvosa nélkül az alkotás nem lenne ennyire szórakoztató.

Lovagias ügy (1937, rendező Székely István)

Egy pofon sosem csak pofon. Egy pofon megaláztatás, becsületsértés, bűn. Aki bűnt követ el, annak pedig – legjobb esetben lelkiismerete szerint – vezekelnie kell. Ezt teszi a filmben Milkó Pál (Ráday Imre), aki úgy akar anyagilag segíteni az általa megsértett Virág Andoron (Kabos Gyula), hogy beköltözik a családja kiadó szobájába, ellátja őket finom házi koszttal (a családja minden valószínűség szerint a disznóval egyidejűleg szardíniát is öl), és közben bujkál, ha a papa otthon van. A film azon túl, hogy megnevettet, hitelesen ábrázolja a kor erkölcsét, megmutatja, mennyit ér a becsület, és mit jelent, ha valaki a miénkben kárt tesz.

Meseautó (1934, rendező Gaál Béla)

Az örök klasszikus. Kétlem, hogy lenne olyan magyar ember, aki ne hallotta volna az említett film dalát, ne látta volna az eredeti művet vagy a 2000-ben készült feldolgozást. Részemről ragaszkodom a múlt századi verzióhoz, vallva, hogy Kabos a valaha volt legjobb magyar vígjátékszereplő. A filmnek meg elég oka van híresnek lenni fogyasztói körében: a mű sztárja a Horch 780-as autó, amelyet nem tudna megengedni magának Kovács Vera (Perczel Zita) kisasszony havi nyolcvanért az irattárból. Szerencséjére a főnöke, a hírhedt nőcsábász, Szűcs János vezérigazgató (Törzs Jenő) megveszi a járművet, elhitetve a naiv lánnyal, hogy az a szalon ajándéka, ő pedig sofőrnek szegődik mellé. Adott tehát a tehetős rosszfiú, aki a szerelemért jó útra tér, az ártó erők az irigy kollégák személyében, és a lány, aki bizonyos szinten kiválasztottnak számít a meseautójával és a karizmatikus férfi teljesen neki szentelt figyelmével. Klisés, de valljuk be, néha egy óra elcsépelt, de szórakoztató történet nem árt senkinek.

Koncertek, bulik versenyek, Törökvágás, egy hét és közel 2000 ember. Ennyi mindent ölel fel a legnagyobb olyan rendezvény, amely kifejezetten a Kolozsváron tanuló magyar diákoknak szól. 

A Kolozsvári Magyar Diákszövetség által szervezett Diáknapok sorozata idén, két év kihagyás után ismét folytatódni fog, a szervezés már nagyban zajlik. A 27. KMDSZ Diáknapokról kedden, április 26-án közölt részleteket Hatos Attila KMDSZ elnök, Jancsó Helén, a KMDSZ vezetőtanácsának tagja és ennek kommunikációs, PR felelőse, illetve Ambarus Egyed Ágnes, a szervezet elnökhelyettese és tanügyi referense. A sajtótájékoztatóra a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávéházban, kultúrbisztróban került sor.

Az eseményt Jancsó Helén moderálta, az általa feltett kérdések válaszaiból nyerhettünk betekintést egy kicsit a Diáknapok szervezésébe, a hosszú, fáradalmas, de egyben sok jó, maradandó élménnyel ígérkező folyamatba. 

Elsősorban felvetült a kérdés, hogy mi is a KMDSZ és az általa szervezett Diáknapok. Az előbbit Hatos Attila úgy definiálta, mint egy barátságokra, bizalomra épülő szervezet, ami májusban a Diáknapokkal újra „berobban”. Ambarus Egyed Ágnes vette át tőle a szót és rámutatott arra, hogy a Diáknapok célja valójában nem a versengés, hanem a közösségépítés, melyben a csapatoknak lehetőségük van rengeteg sokszínű programban kipróbálni magukat. Kérdésünkre is, amelyben afelől érdeklődtünk, hogy mit üzenne a csapatoknak, azt nyilatkozta, hogy „mindenképp azt üzenném, hogy őrizzük meg az igazságosságnak, a versenyszellemnek a szépségét és koncentráljunk arra, hogy jó hangulat uralkodjon a csapaton belül.” 

A programok, akárcsak a résztvevők, sokszínűek és változatosak: vannak sport-, kocsmasport-, kultúrális- és majálisprogramok is egyaránt, de ezen kívül bulikkal és koncertekkel is készül a diákfesztivál. „Ebből a szempontból egy kicsit összetettebb a diáknapok, mert egy színpadra kell föltenni 2000 diáknapozónak az ízlését és úgy kell alakítani, hogy mindenki megtalálja a kis zenevilágát” – ismertette Hatos Attila. Amellett, hogy a meghívott DJ-k a legtöbb zenei műfajt, ízlést lefedik, különös figyelmet kapott az is, hogy a diákok körében felkapottabb énekesek, együttesek szerepeljenek a repertoárban. Így került bele a programba a BSW, Dzsúdló és T Danny is.

Szintén kitűzött cél volt az, hogy minél inkább bevonják a még nem diáknapozó, első-, másodéveseket is, ezt a célt pedig úgy néz ki, sikerült elérniük. „…nem kellett különösebben törekedni arra, hogy az embereket bevonzzuk a diáknapokba, mert igény az mindenképp volt rá […] de érdekes lesz diáknapokat szervezni olyan emberekkel, akik nem vettek még részt és olyanokkal, akik még nem szerveztek diáknapokat” – tette hozzá Ambarus Egyed Ágnes. 

A szervezőgárda ellenben nagyon körültekintő minden szempontból, a több mint 50 program gördülékeny levezénylése érdekében egy 82 önkéntesből és 20 koordinátorból álló Szervezteam áll a diáknapok hátterében.

A fesztiválról bővebben a https://diaknapok.kmdsz.ro/ oldalon lehet informálódni, illetve a KMDSZ különböző közösségi oldalain.