Bevallom, nem vagyok az autóvezetés egyik kiemelkedő példája, de a legkedvencebb tevékenységeim közé tartozik. Persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy nemcsak jogosítványom van, hanem egy szép, szürke, háromajtós francia csodám, akit a családban csak úgy hívunk, hogy Zsóka. A Peugeot 206-ról átkeresztelt Zsókát nagybátyám vásárolta még kisebb koromban, és már akkor ámulattal töltött el minden egyes alkatrésze, még az is, amelyik épp nem működött, mert abból is akadt elég. Tizenkettedikes koromban pedig elérkezett a pillanat, mikor a szívéhez vezető kulcsot kezembe kaptam, és megkezdhettük hosszas barátságunkat, amely már több mint háromezer kilométere tart.

Bár szegényt életkora megviselte és néhány évig csendesen és magányosan álldogált, kisebb felpofozás után úgy tűnt, jobban megy, mint valaha. Aztán pedig beütött minden autó átka és az az érzés, hogy jobb inkább busszal járni – de hát kisvárosban még arra sincs lehetőség, szóval csak az autó marad. Sorjában jelentek meg a motor lappangó „betegségei”. Szerencsére sohasem hagyott cserben a lehető legrosszabb helyzetben, és ő is büszkén az utolsó pillanatig nyúzta magát, amikor már érezte, hogy nincs tovább, pihennie kell.

Több mint féléves együttélésünk során számos felejthetetlen élményt átéltünk már, de ez inkább neki köszönhető, mivel ő vitt el, bárhová is menjek, a négy kerekével. Most is betegeskedik, én pedig próbálom őt kényelembe helyezni, amíg sikerül a hibás alkatrészét kicserélni, és újra folytathatjuk tekergésünket a város kanyargós utcáin.

Legelső hosszú utazásunk alkalmával még csak kéthetes zöldfülű  sofőr voltam, és azt követően már büszkébben és bátrabban mertem járni vele. Kedvenc pillanatom mégis az volt, amikor Szent Miklós napján a csomagtartójától kezdve minden üléséig megpakoltuk ajándékokkal, annyira, hogy már férni sem lehetett igazán az autóban, és én Mikulás-ruhában szállítottam az ajándékokat a város gyerekeinek. Riogatnak azzal, hogy közös pályafutásunknak hamarosan vége, erősen közeledik a fájdalmas búcsú pillanata. Tudom, hogy sohasem fogom elfelejteni őt. Az embernek az első autója olyan, mint kisgyereknek a kedvenc macija.

Két patkány beszélget: „Hé, te beoltatod magad?” „Még kicsit várok, teszteljék az embereken.” Igen, valahogy én is így voltam ezzel az egésszel. Hogy miért? Rémhírek. Vagy talán mégis igaz? Valójában még akkor sem volt teljes a bizonyosság, mikor közeledett felém az a bizonyos tű. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy desztillált vizet löknek belém vagy valami titkos összetevőkből álló kotyvalékot, amit egy elrejtett laboratóriumban főztek valamelyik profitorientált kapitalista országban. De itt vagyok és élek. Sőt, a kezem sem szakadt le, bár az oltás után néhány órával nagyon azon voltam, hogy majd leukoplaszttal odahegesztjük, mégiscsak na, védve vagyok… vagy nem?

„Fájni fog nagyon?”, „És mi lesz utána?”, „Akkor ezután tényleg nincs szükség a maszk viselésére”. Ó, dehogynem. Sőt, még azt is megtudtam a média szépségei által, hogy már olyan csoportok is vannak a világon, akik a beoltott emberek miatt hordanak maszkot. Mivel köszi szépen, mi földönkívüliek lettünk. De legalább átengednek a határon. Nem?

Meséljem el picit, miről is szólt ez az egész számomra. Nem vagyok magamnak való típus, bár ami az enyém, az az enyém. Nem akartam beoltatni magam. Nem éreztem szükségét. Most tényleg a fiatalságomat, a szervezetemet tegyem tönkre némi „nem tudjuk mi van benne” szurikkal? Hallottam sok mindent. Meddőség, rák, csak a szokásos pletykák, amelyeket az internet lemezlovasai vállból kicsapnak a szociális médiára. És bumm. Robban minden. Egy fecske nem csinál tavaszt, de egy bolond százat csinál. Futunk a tudatlan emberek véleménye után, miközben tömegesen haldokolnak a világon. Kire hallgassunk? Ki az, aki igazat mond, mi az, ami alátámasztja az igazságot? Nem kapunk választ. Nem a média a hibás. Hanem a befogadó közönség. Ti, emberek keltitek a feszültséget, ti szítjátok magatok ellen az életet. Mindig történnek balesetek. Nem mindenki reagál jól, de nem te leszel az az ember. Miért, te akarsz AZ az ember lenni? Ettől a kis szúrástól félsz jobban, vagy attól, hogy teljesen egyedül egy kórteremben, csövekkel a szádban imádkozol levegővételért, ami végigáramlik a testeden és megnyugvást ad, hogy te még élni fogsz, neked élned kell. Ezt az érzést akarod? Nem hiszem.

Nem a halállal kell megbirkóznunk. Nem kell minden lépésünket az irányítsa. Kaptunk egy lehetőséget az élettől. Ne dobjuk el. Sem az életünket. Ideje rájönnie minden embernek, hogy csak ez a megoldás arra, hogy az elhalálozási arány csökkenjen, hogy gyógyult emberek jöhessenek ki a kórházból és családjuk karjába borulhassanak. Mi védjük meg őket. Egy kis lépés ez az emberiség felé. Nem csak te vagy a világon egyedül. Nem körülötted forog minden. Egyszer neked is lesz gyereked, vagy ha már van, annak a gyereknek ne maszkban kelljen iskolába járnia most már mindig. Ne kelljen maszkban töltenie legszebb éveit, nem engedhetjük, hogy a fiatalabb generáció ne tudja meg, mit jelent szabadon barátkozni, nem félelemben élni. Nem nőhetnek fel úgy a gyerekek, hogy azt tukmálják beléjük a rettegő szülők: „csak óvatosan játssz a szomszéd gyerekkel, nem tudhatjuk, mit hordoz”. Csernobil még mindig bennünk él. Atomkatasztrófa ellen vajmi keveset, de a járvány ellen tudunk mit tenni. Ha kutatók akarták, hogy éljünk még, és tálcán felkínálták ezt a lehetőséget, éljünk vele. Vigyázzunk nagyszüleinkre, gondoljunk édesanyánkra, édesapánkra. Ne féljünk az ismeretlentől, ami valószínűleg az egyetlen megoldás erre az egészre.

Én vállaltam a kockázatot, és egy percig sem bántam meg. Beültem abba a székbe, felvették az adataimat, mire megszólalhattam volna, hogy „igen, gyerekek, ez is megvan”, addigra már ott csörgedezett a véremben a biztonság. A védelem, amit megalkottak a nagyok nekünk, és mi sokszor mégis azt választjuk, hogy nem élünk vele. Ne azért tegyük meg, hogy utazhassunk, hogy legyen védettségi igazolvány a kezünkben, mert azzal aztán mehetünk akármerre. Tegyük meg embertársainkért. Mert közösségben élünk és nemcsak családon belül kell alkalmazkodni, hanem társadalmilag is. Kötelezően.

Én miért csináltam? Nem azért, hogy tudjak róla szövegelni, és elmondani magamról, mekkora vagány vagyok én, beoltattam magam. Nézzünk kicsit a kártyák mögé is. Nem csak azt kell nézni, ami az előlapon szerepel. Ha sokat húzod az időt, sajnos a játéknak vége. Sakk-matt. Most még van idő lépni. Tenni valami olyat, amire nem biztos, hogy fel vagy készülve, viszont tudod, hogy szükséged van rá, és a körülötted levőknek is.

Én megtettem. Az elején vállvonogatva, most már büszkén. Hogy miért? Az érzés miatt, hogy nemcsak magamat biztosítottam be a fogalmam sincs hány százalékos védelemre, hanem mindenkit, aki számít. És itt mindenkire gondolok. A sarki boltosra és a jegyellenőrre a buszon. A családomra és a véletlenszerű járókelőre, aki elhalad mellettem az utcán. Mert minden emberélet számít. És rajtam is múlik.

Mi is lehetne jobb annál, mint egy esős vasárnapon a legjobb barátnőddel kocsikázni és pletykálkodni? Elmesélni egymásnak a hét történéseit, szívfájdalmakat, örömöket, kipanaszkodni, hogy még mindig rossz az online egyetem vagy csak dúdolni kedvenc dalainkat az elsuhanó táj mellett. Igen, ez valóban szép délután lett volna, de nem nekünk.

Május derekán ugyanis a barátnőm kocsija úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul. Eljött velünk egy jó kis kiruccanásra, majd hazafelé bedobta a törölközőt. Csak úgy, mindenféle előjel nélkül, az otthonunktól két településnyire megállt a motor. De hát mit csinál ilyenkor két 20 éves lány? Felhív egy felnőtt férfit, természetesen. A barátnőm apukájától, Emil bácsitól kértünk telefonos segítséget.

– Szia, apu! Hallod? Megállt a motor. Nem indul a kocsi. Nem, nem, le tudtunk húzódni. Nyissam ki a csomagtartót? S ütögessem meg? Oké, visszahívlak – és lerakta. – Tesó, gyere, meg kell ütni a benzinpompa helyét. Adok neki majd kontaktot, s te hallgassad, hogy zúg-e.

Rávágtunk egyet-kettőt, nekem meg hallgatnom kellett, hogy zúg-e. Valami hangja volt, így ráfogtuk, hogy az biztos az. Megpróbáltuk még néhányszor újraindítani, majd végre beindult. Jártunk egy kis örömtáncot, lepacsiztunk, hogy ez is megvolt, s még nincs is sötét.

Kicsit túl korai volt az öröm, mert az autó úgy két kilométer után ismét parkolóba guríttatta magát. Újabb telefonos segítséget kértünk Emil bácsitól, aki meg volt győződve arról, hogy ha elég erősen ráütünk a benzinpompa helyére, el tudunk gurulni hazáig. De most 20 perc kopogtatással és hallgatózással sem értünk el semmit. Besötétedett már, amikor megérkezett hozzánk Emil bácsi. Hozott vontatókötelet és egy kanna benzint, mert abból is fogytán voltunk. Mivel a két leányzó, azaz mi, sosem vezettünk vontatott autót, felhívtam egy barátomat is, hogy csapódjon már hozzánk, és segítsen benyomni majd a bekeményedett féket, vagyis vezessen inkább ő.

Végül is ügyesen hazagurultunk, s mivel már többet nem kellett aznap vezetni, a pletyka és dalolászás iránti igényeinket a garázsban folytattuk egy hideg sör társaságában, elkacarászva aznapi kalandunkon.

Amikor az ember lányának az első komoly randija a tűvel és a vérvétellel ájulással, 15 tűszúrással, egy perfúzióval, egy zaklatott édesanyával és egy egész kórháznyi figyelemmel végződött, akkor jó eséllyel nem azon fog rágódni, hogy melyik vakcinára iratkozzon fel, hanem hogy egyáltalán bevállalja-e az ezzel járó tűszúrást is. Hosszas, matek-infós szintű számolgatások után végül úgy döntöttem, megteszem, és bár reszketve nyomtam meg az időpontfoglalós gombot a weboldalon, utólag visszagondolva nem győzök elég hálás lenni annak, hogy pont arra a napra, arra az időpontra kattintottam rá.

Mindenkivel történtek már kellemetlen esetek, ami után a későbbiekben jóval kevesebb lelkesedéssel és lendülettel indult neki ismét az adott procedúrának. Így jártam én is a tűkkel. Bő négy évvel ezelőtt, életemben először vérvételre adtam a fejem. Kicsit aggódtam az ismeretlentől, de nem volt bennem akkora a félsz, mint kellett volna. Úgy amúgy is ájulós típus vagyok, ha nagy melegben leesik a vércukorszintem, akkor én is leesem a földre, így aznap reggel is felkészülve, csokival a kezemben, kajával és vízzel a táskámban mentem be a rendelőbe, hogy vészhelyzet esetén legyen mihez nyúlni. Nem is volt baj sokáig, még örültem is magamnak, hogy milyen ügyes vagyok, amikor hirtelen egy pillanatig minden sötét lett, aztán édesanyám kétségbeesett arcát láttam és a vizes kendőt éreztem a nyakamon. Jó, gondolom, ismerem magamat, fél óra, és teljesen rendbe jövök. Igen ám, de az aktuális ügyeletes orvos már nem ismert ilyen tüzetesen, egyből perfúzióra küldött az alacsony vérnyomásom miatt. Jó, hát akkor perfúzió, egyszer mindent ki kell próbálni. Végül másfél óra vénakeresés, több szúrásnyom és rengeteg asszisztens után a vérnyomásom kellőképpen megnőtt ahhoz, hogy inkább a hazautat válasszuk, mintsem a további próbálkozásokat.

Ezzel az édes élménnyel a hátam mögött megfogadtam, hogy csak akkor vetem alá magam a tűnek, ha nagyon muszáj. Aztán jött ez az egész Covid-dolog, vele együtt az oltás, és bár tele voltam félelemmel, mégis úgy döntöttem, beadatom. Emlékszem, Szabó Balázs Bandájától hallgattam a Tanulhatatlant az ötperces úton, ennek a dalnak volt a legmegnyugtatóbb hangzása a majdnem hétszáz zeneszám közül a telefonomról. Amikor megérkeztem az oltóközponthoz, kedvesen fogadtak, még a kedvenc fekete maszkomban is felismertek, pedig az szinte teljesen eltakarta az arcomat és a szemüveg sem volt rajtam. A kérdőív kitöltése közben viszont felmerült, hogy volt-e valamilyen durvább reakcióm az eddigi oltásokra, és amikor megkérdeztem, mi számít durvának, az asszisztens és az orvos egyből rájött, hogy ma érdekes délutánjuk lesz, ha a szervezetem produkálja magát.

És itt volt az a pont, amikor tudtam, nem fog történni semmi baj. Három olyan asszisztens volt beosztva aznapra, akiket innen-onnan ismertem. Három személy, akiknek most nem győzök elég hálás lenni. Megkértem őket, hogy beszéltessenek, beszélek én bármennyit azalatt az idő alatt, csak ne figyeljek oda a tűre. Arra a tűre, ami miatt hosszú évekig rá sem bírtam nézni sem a vérre, sem semmi ezzel kapcsolatosra. Hihetetlen volt, de nevetni kezdtünk, és máskor nem használt volna, de most a szimpla „ugyan, nem lesz semmi baj” kijelentés aranyat ért. Emlékszem a szúrás pillanatára, de nem ugrottam meg, nem is fájt jobban, mint egy szúnyogcsípés, pedig határozottan biztos voltam abban, hogy ezzel a hasonlattal csak etetni akarnak. Talán csak egy kérdésre sikerült válaszolnom azalatt az idő alatt, talán kettőre, nem emlékszem pontosan, de annyi szent, hogy a következő kérdés az volt, hogy akkor csinálunk-e képet. Az első értelmes mondat, ami kijött a számon, az volt, hogy: miért, ennyi volt az egész? Ismét nevettünk, és nem hittem el, hogy én tényleg ennyitől tartottam. Merthogy ez tényleg csak egy szúnyogcsípés volt, tényleg néhány másodperc, és sokkal kevesebbel járt, mint a csípés utáni viszkető fájdalom.

A kötelező tizenöt perces megfigyelésen persze nem maradhatott el a régóta ismert fülzúgás, ám éber voltam én is és az asszisztens is, azonnal lefeküdtem az ágyra, néhány másodperc múlva pedig már nyoma sem volt annak, hogy a testem el akarta dobni magától egy pillanat erejéig az irányítást.

Nem gondoltam volna, hogy az, hogy nem ájulok el és nem hozom a frászt ismét az egész kórházra, nemcsak tőlem függ, hanem az asszisztensek és az orvos lélekjelenlététől is. Eddig mindig úgy gondoltam vissza a vérvételes eseményekre, hogy én voltam gyenge, én engedtem el magam, de most öröm volt rájönni arra, hogy nemcsak tőlem függött ez az egész. Abban is egészen biztos vagyok, hogy ha nem ezek az emberek lettek volna mellettem, teljesen másképp reagálok. Szóval most csak hála van bennem azért, hogy ezt a félelmemet is sikerült leküzdenem, mert nélkülük ez nem történik meg.

A képen már mindannyian kicsit fellélegeztünk, a leginkább talán én. Az a kézfogás pedig nemcsak a bizalmamat fejezi ki irántuk, a munkájukat végző és lelkileg is mellettem álló asszisztensek iránt, hanem azt is, hogy velük együtt sikerült leküzdenem, amitől közel négy éven át erősen rettegtem. És ez számomra szinte mindennél többet ér.

Megvan az az érzés, ugye, amikor érettségi előtti nyáron ülsz, s azon gondolkodsz, hogy vajon mi leszel, ha nagy leszel? Elkezdődik a tanítás, utolsó tanév, mindenki tele van tervekkel, a padtársad, de még az előtted ülő is arról áradozik, hogy milyen jó dolga lesz egy év múlva, amikor ezen és ezen az egyetemen lesz, neked viszont még ötleted sincs az egészhez. Domokos András is így volt ezzel, majd egy véletlen beszélgetés ébresztette rá arra, hogy érettségi után erdészmérnök szakra szeretne jelentkezni. Most Szilágyballán él és a kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem (USAMV) erdészmérnöki szakos hallgatója.

– Mikor és hogyan döntötted el, hogy erre a szakra jelentkezel?

– Érettségi előtti ősszel családi szüreten voltunk, és hát mit is kérdez a közeli rokon a következő évben végző izgatott, kissé kétségbeesett diáktól, minthogy milyen egyetemen tanul tovább. A csendes, óvatosnak tűnő még fogalmam sincs válasz nem is lehetett volna őszintébb, hiszen akkor még tényleg nem tudtam, merre visz majd az élet a következő év nyarán. Egy fiatalabb rokonom néhány évvel ezelőtt végzett ugyanezen az egyetemen, és bátortalan válaszom hallatán megkérdezte, hogy esetleg nem érdekelne-e engem az erdészmérnöki szakma, hiszen hozzá hasonlóan én is jártas vagyok a természetben, nem riadok vissza sem a kétkezi, sem az irodai munkától, így valószínűleg elnyerné az tetszésemet. Akkor ért a meglepetés, amikor utánanéztem a szaknak, és kiderült, hogy Kolozsváron, ezen az egyetemen csak románul tudnék ilyesmit tanulni. Kicsit elbizonytalanodtam, de hamar túltettem magam a félelmeimen, hiszen az ismerősi körömben többen is románul tanulnak, bár egyetem előtt sokkal inkább hadilábon álltak a nyelvvel, mint én. Azzal is biztattam magam, hogy én sem vagyok annyira buta, meg tudom csinálni. Tulajdonképpen egy véletlen szülte javaslatból választottam ezt a szakot, viszont egyáltalán nem bántam meg.

– Milyen magyarként román egyetemre járni?

– Mivel nem próbáltam még magyarként magyar egyetemen tanulni, nincs viszonyítási alapom, de azt hiszem, hogy aki már eljut arra a szintre, hogy egyetemre jár, az nem azon fog pattogni, hogy hehe, nézd már, magyar, gyertek, szívassuk meg. Kicsit több sütnivalójuk van az embereknek, mint líceumban, már nem az a fontos, hogy kinek a mije vagy, milyen a nemzetiséged vagy a bőröd színe, mindenki inkább magára összpontosít, arra, hogy a megszerzett tudás segítségével valakivé váljon az idő során. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt egy-két megnyilvánulás, amiről nem tudtam nem érezni, hogy azt azért kaptam, mert magyar vagyok, de két esetnél többet ha akarnék sem tudnék felsorolni. Egyáltalán nem érzem azt, hogy az anyanyelvem miatt kiközösítenének.

– Vannak-e még magyarok az évfolyamon?

– Van még egy székely csoporttársam, akivel a harmadik nap sikerült megismerkednem. Éppen jöttünk ki az egyik óránkról, amikor hozzám lépett, s megkérdezte, hogy én vagyok-e Domokos András, mert ő sem egészen biztos benne. Azt hinné az ember, hogy a sok román név közül kitűnik a magyar, de ebben a helyzetben eleinte annyira el van veszve, főleg ha nincs hozzászokva, hogy minden, de tényleg minden románul zajlik, hogy igazából fel sem tűnik, ha a sok csoporttárs közül valakinek szokatlanul magyar hangzású neve van. Tulajdonképpen becsapós is, mert nagyon sok román egyetemista van, akinek a családneve ugyan magyar, de egy szót nem tud magyarul.

– Milyen az USAMV diákjának lenni?

– Szerintem a kolozsvári egyetemek közül a miénknek van a legszebb campusa, ezzel kár is vitába szállni: hatalmas a beltér, tele van fákkal, virágokkal, érdekesebbnél érdekesebb növényekkel, minden évszakban meg lehet benne találni a szépet, a csodálnivalót. Öt külön kar van az egyetemen, ezen belül én a kertészetin tanulok, annak is az erdészmérnöki szakán. Kedden és csütörtökön vannak az előadásaim, a hét többi napján pedig a gyakorlati órák zajlanak, amikor például kimegyünk a Iuliu Prodan parkba méréseket végezni, amiket később feldolgozunk. Szerencsére jelenleg hibrid oktatásban részesülünk, ami azt jelenti, hogy a félév első hét hetében a harmad- és negyedévesek, a következő hét hétben pedig az első- és másodévesek, azaz mi részesülünk szemtől szembeni oktatásban.

– Milyen érzések kavarogtak benned, amikor tavaly márciusban elkezdődött a karantén és haza kellett utaznod?

– Az első kérdés, ami megfordult a fejemben: hogy tudott idáig eljutni a vírus? Eleinte nem igazán hittem a létezésében, úgy éreztem, felfújják ezt az egészet, aztán kezdett egyre komolyabbá válni a helyzet. Legjobb tudomásom szerint nem estem át a betegségen, de sosem lehet tudni, talán én is azon szerencsések közé tartozom, akik tünetmentesen átvészelik, és kutya bajuk sincs. Az online oktatás egyáltalán nem volt a tetszésemre, a fontosnak számító gyakorlati oktatás teljesen kimaradt a második félévből, de most már megszoktam, kicsit még szeretem is.

– Mit adott számodra a karantén?

– Ha jobban belegondolok, lehetőségeket. Olyan programokat szerveztünk a családdal, amelyek eddig azért maradtak el, mert nem volt rá időnk. Az oktatást is sikerült kicsit személyre szabni, hiszen sok olyan feladatunk volt, amikor terepre kellett menni és megmérni például egy kidőlt fát, aminek az adataival kellett dolgozni házi feladat gyanánt. Szakmai gyakorlaton is voltam a nyáron, ami abból állt, hogy az erdésszel közösen adtuk ki a fát, bélyegeztünk, és ehhez hasonló munkálatokat végeztünk.

– Mi leszel, ha nagy leszel?

– Eddig az a terv, hogy megmaradok az eredeti célomnál és erdészmérnök leszek, de számba vettem még, hogy leteszem a vadászvizsgát is, hiszen több évfolyamtársam van, akik már rendelkeznek engedéllyel, és rendszeresen kijárnak terepre. Reményeim szerint a közelben sikerül munkahelyet találnom, nem nagyon szeretnék elköltözni, szeretem a Szilágyságot.

– Mivel foglalkozik egy erdészmérnök?

– Az erdészmérnök legfőbb célja az erdő védelme oly módon, hogy a kecske is jóllakjon, de a káposzta is megmaradjon. Magát az erdőt parcellákra kell felosztani, amikre külön-külön tízéves terveket készítenek, ami meghatározza, hogy melyek azok a fák, amelyeket ki lehet termelni, ebből melyik az, ami tűzre való, és melyik, amit az iparban is fel tudnak használni. Ez azért fontos, mert ez alapján elkerüljük azt a hibát, hogy több évben is ugyanonnan vágjuk ki a fát, így nem törjük sem a csemetéket, és elérjük, hogy az erdő is regenerálódjon. Vannak esetek, amikor bejelentéseket kapunk fák megbetegedéséről, arra meg kell találni a gyógymódot.

– Kiknek ajánlod a szakot?

– Mindazoknak ajánlom, akik nem érzik magukénak ezt a hétfőtől péntekig, reggel nyolctól délután négyig tartó inges-nyakkendős-irodás munkát, akik úgy gondolják, bizonyos mennyiségű irodai munka belefér, de azért szeretik, ha ki kell mozdulni, nem zavarja őket a teljes napi terepmunka sem. Nem mondanám, hogy fiúknak való szakma, hiszen nagyon sok lány csoporttársam van. Szóval, ha szereted a természetet, és még többet szeretnél megtudni róla, akkor itt biztos megtalálod a helyed.