„A fiúk nem sírnak, nem járnak terápiára és nem beszélnek az érzéseikről, mert az nem férfias.” Ugye, milyen ismerősen cseng ez a mondat? Kulturálisan és társadalmilag belénk ivódott vagy belénk nevelték, hogy a férfi nemnek mint olyan, fapofával és a természetes emberi reakciók elfojtásával kell megoldania a problémáit, dolgoznia a traumáin, lehetőleg egyedül. Illetve, elnézést, erre semmi szükség nincs, hiszen a stigma szerint a férfit nem éri bántalmazás, trauma vagy érzelmi mélypont. Mert ő erős és férfi. Nekem pedig roppantul elegem van ebből. Feministaként kötelességemnek érzem, hogy szót emeljek ezzel kapcsolatban, a stigma ellen, mert az esélyegyenlőség és az egyenlő bánásmód oda-vissza működik.

A „tradicionális”, „normális”, „hagyományos” séma szerint a férfi-nő kapcsolat úgy néz ki, hogy a férfi dolgozik, pénzt keres és nagyon erős, a nő – a gyengébbik nem képviseletében – pedig háztartást vezet, gyereket nevel, ezek mellett vagy közben az érzelmeiről locsog és hisztizik. A feminizmus nevében most a nő szerepkörét kellene habzó szájjal vitatnom, amit nem fogok megtenni. Ellenben a férfiéba, a férfiak védelmében, hadd kössek bele. Nem tudnám megmondani, ki szerint és miért nem összeegyeztethető a férfiasság, az erő és a stabilitás az érzelmek kifejezésével, de szeretném ezt az elméletet megvétózni. Az a minta, hogy a férfi dolgozzon, legyen erős és védje meg a szeretteit – burkoltan vagy kifejezetten – azt az „utasítást” is tartalmazza, hogy az érzelmeit, legyenek azok pozitívak vagy negatívak, tartsa meg magának, ne beszéljen róluk, vagy ami még jobb, ne is érezzen semmit. Ez az évszázados modell annyira a részévé vált a férfiak önmagukról alkotott képének és a fiúgyermekek nevelésének, hogy a társadalom jelentős hányada meg sem kérdőjelezi, helyes-e. Én viszont megkérdőjelezem, és egyáltalán nem tartom helyesnek. Sőt kifejezetten kártékonynak és mérgezőnek találom. Ebből a mentalitásból és hozzáállásból kifolyólag a férfiak nagy része nem tudja, mert nem kap eszközöket felnőtté válása során arra, hogyan kell az érzelmeket kommunikálni, mi az a teher, amelyet már nem bír egyedül elviselni és segítséget kellene kérnie. Csak azért, mert a társadalmi nyomás vagy „norma” úgy ítélte meg valamikor, hogy sírni, érzelmekről beszélgetni vagy lelki segítséget kérni „lányos”. Miért, a férfiak nem emberek? Nekik nincsenek hullámvölgyeik, hangulatingadozásaik? Ők csak erősek és érzelemmentesek lehetnek? Egy fenét! A trauma és lelki gyötrődés az emberi lény sajátja, nem egyik vagy másik nemé. És ezeknek a kifejezését, megélését, feldolgozását elvenni, megvonni egy embercsoporttól kirekesztő, toxikus és veszélyes. Az elfojtás, elnyomás nem egészséges és hosszú távon olyan jelenségeket produkálhat, mint a depresszió, szorongás, párkapcsolati bántalmazás és erőszak vagy végső esetben az öngyilkosság. Természetesen ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a párkapcsolati bántalmazás pusztán ennek a folyománya lenne, de azt hiszem, ilyen súlyú példákkal kell illusztrálni ennek a destruktív mentalitásnak a mértékét ahhoz, hogy az emberek végre megértsék, hogy ez nem játék. Olyannyira elterjedt ez a jelenség, hogy a férfiak egymásra is képesek ujjal mutogatni és a legnagyobb természetességgel kirekeszteni, diszkriminálni társaikat, akik felismerik a problémájuk súlyosságát és segítséget merészelnek kérni, ne adj’ isten pszichológustól.

A félreértések elkerülése végett fontosnak érzem leszögezni, hogy nekem, nőként, eszem ágában sincs magas lóról megmondani, hogyan élnek és éreznek a férfiak. Ámde szükségesnek és kardinálisnak tartom, hogy erről beszéljünk, ennek hangot adjunk, annak érdekében, hogy normalizáljuk: a fiúk is nyugodtan sírhatnak. És kérhetnek segítséget. S ha mindez nem lenne elég, álljon itt még egy érv: anyák, akik hozzájárultok/hagyjátok, hogy fiaitok „erőseknek” nevelődjenek, emlékezzetek arra, hogy tulajdonképpen minden nő érzelemgazdag társra vágyik…

Két évvel ezelőtt is így kezdődött. A szobámban ültem és miközben a kedvenc lejátszási listámat hallgatva bedobozoltam a cuccaim, elképzeltem a nagyvárosi életem. Akkor még fogalmam sem volt arról, mi vár rám, de alig vártam, hogy beleszökjek az ismeretlenbe.

Ma már ismerem az ismeretlent. Akkor csak négy hónap jutott nekem, de elég volt ahhoz, hogy megismerjem és beleszeressek úgy a városba, hogy vissza akarjak jönni még úgy is, hogy nem teljes az egyetemista életem. Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, hogy miért.

Idén ősszel vettem a bátorságot – meg a barátaimat, akik szintén hiányolták a kincses várost –, hogy kibéreljünk egy lakást. Ahogy a kezünkbe került a kulcs, tudtam, hogy az nem csak a lakásunk kulcsa. Az a kulcs egy új ajtót nyit egy új lehetőségekkel teli életben. S bár az elején azt hittük, olyan lesz, mint elsőéven – szemtől-szembeni oktatással –, amikor ez dugába dőlt, akkor sem tántorodtunk el a célunktól, hogy a nyakunkba vegyük a várost egy évre.

Az idei ősz a lehetőségek évszaka. Akárcsak két évvel ezelőtt, most is bedobozoltam az életem, csak most más miatt. Főként magam miatt, mert úgy éreztem, otthon másfél év kimaradt az életemből. Nem fogom tudni úgy bepótolni, ahogy szeretném, ahogy mindenki szeretné, de tudok élni a lehetőségekkel, amiket Kolozsvár nyújt nekem.

Megtaláltam a helyem. Itt, ahol az ablakunk előtt reggelente kutyákat sétáltatnak, délután meg gyereksikoly tölti be a játszóteret. Itt, ahol a napfelkeltét sosem láthatom a szobából a körülöttem levő lépcsőházak miatt, de akármikor kimehetek a Fellegvárra. Itt, ahol mindig kerül egy társ, akivel meg lehet vitatni az egyetemmel és a nagybetűs élettel kapcsolatos fontos kérdéseket. Itt a helyem, ahol része lehetek a nagyvárosi nyüzsgésnek, ahol tapasztalhatok, önálló lehetek, s bár nem tudok bejárni az egyetemre, kicsit mégiscsak lehetek „rendes egyetemista”.

Az eligazító gyűlés napján az eső illata nehezen tudta elnyomni az elsőéves újságíró hallgatók izgatottságát és pozitív szorongását, de semmi okunk panaszkodni. Amint megláttuk, hogy önfeledt mosollyal és gyermeki kíváncsisággal mértek fel minket elődeink és professzoraink, minden szürke gondolat, minden fekete paca a fehér lapon eltűnt. Azonban vissza a legelejére…

Kapkodó tekintetekkel találtuk meg egymást mint elsőéves újságíró hallgatók a város tágas utcáin, hiszen a Facebook-profil-fotó és a név nem ad 100%-os képet az emberről; de győztünk, a győzelem a miénk volt. A hideg levegő és a forró kávé társaságában beszéltük meg, hogy ki honnan, hogyan, miért, mikor, melyik utcában, milyen zenét hallgatva érkezett Kolozsvárra, mi volt a mérvadója az egyetemi szak kiválasztásának, hány cicája van vagy ki hányszor festette be a haját és milyen színűre. Az már ennyiből is látszik: kevesen vagyunk, de sokszínűek.

Szakadó esőben ugyan, de dobogó szívvel siettünk a kar épületéhez. Jó volt olyan közösségben lenni, létezni és élni még ha csak arra az egy órácskára is, ahol mindenkit összeköt a remény, hogy hamarosan vége az online tanításnak, útbaigazítást kérhetünk minden egyes nap, mert nem találjuk a termet, ahol óránk van, nem tudjuk, merre van a kávézó, a könyvtár…

A kamera mögötti lappangást nélkülözni, személyesen találkozni más emberekkel a mai világ zűrzavarában igenis üdítő és feltölti az embert – még akkor is, ha fél arcunkat eltakarva csak a másik szemében láthattuk, hogy örül, boldog, mosolyog: él.

Ezután sétáltunk. Rengeteget. Esett az eső. A cipő leette a sarkunkat. A hajunk vizes lett… de legalább együtt voltunk a felsőbb évesekkel, a tanárokkal, és csak örömmel lehetett hallgatni az abszurd ötleteket, történeteket, hogy a kis gólyák melyik tanártól rettegjenek a legjobban, és hogy ki hány lejért adja el a jegyzeteit (diákbarát áron természetesen). Sokat nevettünk, a ráncok az arcunkon maradtak, a viccek a szánkon, a pillanat pedig belül valahol.

Lehet, hogy ez a varázs néhány hét múlva elmúlik és ismét beszürkülnek a mindennapok, de egy valami biztos: kapaszkodunk ebbe az emlékbe, olykor levesszük a felső polcról, és letöröljük róla a port, elmeséljük másoknak vagy akár újra egymásnak: olyan kiváltságos helyzetben lehettünk, hogy láttuk, ki milyen magas a való életben. 

Sokat agyaltam, hogyan tudnám szavakba önteni a sminkeléssel kapcsolatos gondolataimat. Ez így elsőre viccesen indul, mert hát ugyan mi lehet olyan nagy gondolkodni való a témában! Hát, meg fogsz lepődni. Hetek óta teszem-veszem a témát, sőt egyszer már meg is írtam, majd visszaolvasva rájöttem, hogy létrehoztam egy közhelyhalmazt. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez a jó megközelítése a témának. 

Második próbálkozásra azzal kezdtem, hogy a történelmi háttérnek néztem utána. Nagyon sok érdekességet találtam, köztük például, hogy nem több száz vagy több ezer, hanem több tízezer éves az arc- és testfestés története. Ehhez mérten pedig az is meglepő volt, hogy csak 100-150 éve használhatunk olyan termékeket, amelyek nem életveszélyesek sem a használóra, sem pedig a párjára – egyes kozmetikai termékek olyan mérgezőek voltak, hogy egy csók is halálosnak bizonyulhatott. Azonban a történelmi/wikipédiás hangvételű kutatás sem vezetett eredményre. 

Harmadjára isteni szikraként jött az ötlet, hogy Instagram-sztoriban megkérdezem a követőimet, ismerőseimet, miért sminkelnek. Zseniális ötletnek tűnt, de mást nem hozott ennyire lázba a dolog, mint engem, úgyhogy két kedves lányismerősömön kívül (akiknek ezúton is köszönöm) csak két srác próbálkozott meg a válaszadással. Azt szokták mondani, hogy a harmadik az isten igaza, meg három a magyar igazság, de ezúttal nem jött be a bűvös szám, úgyhogy kezdtem elengedni a témát. De a sok szerencsétlenkedésemre gondolva utolért a felismerés, hogy az út, amelyen végighaladtam ezért az írásért, valójában nagyon hasonlít a sminkeléshez. 

Majdnem minden kislány, akinek az anyukája használ festékeket, elképzeli, hogy amikor majd felnő, akkor ő is így fog tenni, és de szép lesz majd, meg felnőttes, instant izgatottság. Aztán eljön a várva várt alkalom, erre mi történik? Bohócot, ortodox templomot és efféle cifraságokat művelünk magunkból – jelzem, ezzel a világon semmi probléma, mert tizenakárhány évesen saját kútfőből, zéró gyakorlással az ember bármilyen ügyes is legyen, nem tud kifutóra valót alkotni – bár ahhoz mérten, hogy néha hogyan néznek ki a modellek a divatbemutatókon, bármi megtörténhet. Ahogyan én hirtelen nekiindulásból csak egy nagy zagyvaságot alkottam, az első néhány alkalommal a sminkelési képességeink is még csak házon belül vállalhatóak.

Ezután jön a második lépés: utánanézünk a történelemnek, jelen esetben oktatóvideókat, nézünk és azokat próbáljuk újraalkotni. Alapvetően ez jó lépés az alapok elsajátítására, megtanulni, hogy mi mire szolgál. Megkaphatod a választ a kérdésre: milyen alapozót vegyél, hogy ne úgy nézz ki, mint aki nyaktól felfelé jamaicaira sült vagy esetleg két liter vért adott. Az anyaggyűjtés, ismeretszerzés folyamata sokszor unalmas lehet, de megmenthet olyan hibák elkövetésétől, amelyek jobb esetben csak kellemetlenek, de nem maradandóak, rosszabb esetben pedig orvosi beavatkozást igényelnek.

Ha megvannak az alapok, jöhet a közvélemény-kutatás: trendek, más emberek tapasztalatai. A sminkelés legalább annyira divatközpontú, mint az öltözködés. Néhány éve még abban volt nagy munka, hogy olyan szépen megkomponált sminket készíts, különböző színekkel, átmenetekkel, fényekkel, mint a kedvenc instacelebed. Ma az a legnagyobb meló, hogy úgy nézz ki, mint aki: „oh, csak feldobtam valamit…” (fun fact: az ilyen sminkekhez is legalább annyi kence és tudás kell, mint egy alkalmi alkotáshoz). Mások tapasztalatai pedig azért fontosak, mert tanulhatsz belőlük. Igaz, hogy a kozmetikumok nem egyformán viselkednek a különböző emberek bőrén, de ha egy tus felkenés után pár órával már hámlik és lepereg, az mindenkinek le fog, ha egy szemhéjfesték porzik és tönkreteszi az alapot, akkor az mindenkinek porzani fog és tönkre fogja tenni az alapot. Mások tapasztalataiból nyerhetsz még inspirációt, tanulhatsz új technikákat, ügyes kis praktikákat.

Ezután pedig jöhet a negyedik lépés: megtalálod a saját hangod, stílusod. Ha sikerült a fentieket mind kipipálni, akkor már tudod, hogy mi hogyan áll jól vagy épp nem. Rájöttél, mely színek passzolnak hozzád. Rájöttél, hogy a vörös rúzs olyan, mint a szép magas sarkú, meg kell tanulni viselni. És arra is rájöhettél, hogy a tökéletes tusvonal készítése művészeti ággá kéne előlépjen. 

Most pedig hozzád szólok, aki forgattad a szemed az első mondaton és még most is azon gondolkozol, hogy minek olvastad végig ezt a fölöslegesnek tűnő szócséplést. Megmondom, miért. Azért, hogy ha meglátsz valakin egy igényesen elkészített sminket, legyen az szolid vagy vörösszőnyegre való, akkor sem kérdezed meg bunkó paraszt módjára, hogy „minek kented így ki magad?”. Inkább gondolj vissza arra, amit itt olvastál, hogy mennyi munkát fektetett bele az illető abba, hogy így nézzen ki és dicsérd meg, de ha nem is, legalább ne tedd szóvá.

Erre felelhetnék, hogy az ő baja, miért pazarolt erre időt, biztos „nem tetszik magának”, „nem vállalja fel a valódi arcát”. Nem tagadom, valóban van egy ilyen oldala a dolognak, de nehogy már a nyuszi vigye a puskát! Nem a smink vagy a ruha vagy bármi egyéb külsőség határoz meg téged, hanem te azokat. Sminkeled magad és úgy, ahogy az neked tetszik, mert ezt szeretnéd, így érzed jól magad, örömöd leled benne. Erre ráigazoltak a csajok is, akik válaszoltak a sztorimra: „azért sminkelem magam, mert szeretek alkotni az arcomon, jobban érzem magam, elegánsabbá válik a megjelenésem”, „mert megérdemlem, hogy teljesnek és szépnek érezzem magam akár sminkkel, akár nélküle”.

Első év első félévét Kolozsváron tölthettem, ami felejthetetlen élmény volt. De mi van azokkal a diákokkal, akik idestova egy teljes éve egyetemisták, de az egyetemük épületét nem is látták? Vagy csak néhányszor, kívülről, de ha belépnének, alighanem eltévednének, tanulni ugyanis nem járhattak be. Kiss Tibor elsőéves diákot kérdeztem arról, számára milyen volt a magunk mögött hagyott online év.

– Magyar nyelv és irodalom szakos vagyok, mellékszakom a magyar nyelvű világ- és összehasonlító irodalom. Sokat vacilláltam, na nem azon, hogy bölcsire menjek-e, mert az irodalmat mindig is szerettem, hanem inkább azon, hogy mi legyen a mellékszakom, mert idegen nyelvet nem szerettem volna választani. Sokak véleményét kikértem, na meg rendesen utánanéztem a kompara szaknak, és úgy döntöttem ez az ideális számomra, mivel nem kell egy adott nyelv irodalmát tanulmányozzam, hanem bármibe betekintést nyerhetek.

– Hogyan érintett, amikor megtudtad, hogy nem kell bejárni az egyetemre, hanem online oktatásban részesülsz?

– Ami azt illeti, tartottam a kolozsvári élettől, az ismeretlen várostól, az önállósodástól. De aztán attól is elkezdtem pánikolni, hogy mi lesz velem otthon, hogyan fogom beszerezni a könyveket, amiket majd el kell olvasni, hogyan fogok órákra járni, hogyan fogom bírni az egészet. De hál’ istennek könyvbeszerzési problémáim nem voltak, a tanáraim nagyon segítőkészek, küldtek anyagot, és a könyvtár adatbázisában mindent megtaláltam, amire szükségem volt. Így már csak az zavart, hogy nem foghattam meg az adott kötetet, de így is tudtam élvezni az írásokat.

– Milyenek az online órák? Mennyire tudsz figyelni?

– Eléggé zsúfoltak a napjaim, tele órákkal, van olyan nap, hogy nyolctól nyolcig vagyok. Eléggé fárasztó, főleg, ha házi feladatokat kell még utána csinálni vagy olvasni. Az, hogy mennyire figyelek, a tárgytól függ, vagy hogy mennyire van korán, mert reggel képtelen vagyok aktiválni magam, de sajnos nemcsak én, hanem mindenki. Szegény tanár pedig kézzel-lábbal magyaráz, próbál bevonni minket is, de sokszor kamerát sem kapcsolunk.

– Így egy online év távlatából mennyire vagy elégedett a döntéseddel?

– Sokszor kétségbe vontam, vonom a döntésemet, de azt kell hogy mondjam, nem bántam meg. Azért bízom benne, hogy ha túlélem ezt a második vizsgaidőszakot is, és majd ősszel végre Kolozsvárra költözhetek és bejárhatok az egyetemre, akkor a maradék kétségeim is elszállnak.

– Mennyire tudtátok megismerni egymást a szaktársaiddal? Szoktatok-e az órákon kívül beszélgetni egymással?

– Szoktunk chatelgetni egymással, megbeszéljük az órákat, anyagokat küldünk egymásnak, de személyesen még nem találkoztunk. Kissé elszomorít a tudat, hogy másodévesként majd olyanok leszünk, mint az elsőévesek, de biztosan gyorsan összebarátkozunk.

– Mit vársz a következő tanévtől?

– Remélem, hogy jó fakultatív tárgyakat választottam a következő tanévre. Kicsit tartok tőle, mert megnéztem néhány tantárgyleírást, és rengeteg kötelező olvasmányt találtam ott, de reméljük, hogy ezzel nem lesz problémám.

– Szerinted milyen a kincses városban élni? Mi lesz az első dolog, amit tenni fogsz, miután beköltöztél?

– Sosem értettem, miért kincses város… De biztosan izgalmas és pezsgő élet vár majd, amit nagyon várok. Én egy kis faluban lakom és nem sok minden történik itt, annyit sétáltunk a környéken, hogy minden hepehupát ismerünk, és már nagyon várom, hogy új közegbe kerülhessek. Várom már, hogy önállóbb legyek, saját magam gondoskodjak az ennivalómról, megtanuljak eligazodni a buszjáratok között. Azt sem tudom, hol az egyetemem, egyszer jártam a karon, úgyhogy azt az útvonalat is meg kell tanulnom. Az első dolog, amit tennék? Talán összeülnék a barátaimmal egy kávézóban és ennénk egy jót.