Csendesnek és kihaltnak tűnt az erdő, de így is gyönyörű dolgokat rejtett. Az ösvényt falevelek takarták el, mégis tudtuk, hová kell lépni. Korábban sosem jártam erre, úgy gondoltam tökéletes randiprogram lesz együtt felfedezni egy ismeretlen helyet. Kellemesen csípte a hideg az arcunk, orrunk pirosodott, ennek ellenére melegséget éreztem. A boldogság melegét. Nem beszéltünk sokat, mégsem volt kínos. Belélegeztük a hűvös novemberi levegőt és élveztük a környezetünk varázsát. 

Egymás mellett, kéz a kézben értünk ki a tetőre, remélve, hogy jut nekünk egy kis naplemente is. A fák között beszűrődtek a nap utolsó sugarai. Nem találtunk egy tisztást sem, ahonnan teljes panorámában tárult volna elénk, amint a szemben lévő hegy mögé bújik a narancssárga folt, így hát a fák között bámultuk végig a napunk végét jelző látványt. Gyönyörű volt. Nekem akkor mégis Ő volt a legszebb. 

A hazafelé úton megálltunk az erdő melletti játszótéren. Üres volt, nem járt arra senki. Felültünk a hintára, s mint a gyerekek, csak hajtottuk magunkat és belemosolyogtunk a világba. A szél még jobban csípte az arcom, nem bántam. Kezeink vörösre fagytak, a hintás szórakozás után pedig összekulcsoltuk, a zsebem volt a melegítőhelye. Sötétedés után még sokat sétáltunk így.

Következő célunk a közös bakancslistánkról jutott eszünkbe: Szamos-part. Egy ideje kis füzetbe írjuk azokat a programötleteket, amiket közösen szeretnénk átélni. Ilyen volt néhány hete felkapaszkodni a Fellegvárra vagy a vonatos kirándulás egy ismeretlen városba. A mostani tervünk csak békés Szamost-parti beszélgetés volt. Sült gesztenye, dobozos gyümölcslé és egymás társaságában zártuk az estét. 

Egyszerű pillanatok ezek, de egyszerűen tökéletesek. Feltöltött minket a másik mosolya, egy vicc, egy kacaj, egy szép szó. Kapcsolatunk pedig ezen a vízen úszik tovább. Hétvégi kiruccanások, naplementék, séták és órákig tartó beszélgetések várnak még ránk. Nagy a világ, van még mit felfedezni benne. És egymásban.

Sárgán virított felettünk a villanykörte, kikacagta a késő őszi árnyakat. A fénysugarak befurakodtak a dohos gerendák, deszkák közötti hézagokba. Heves vitába kezdtek a pajtaajtót tologató széllel is. Nem tűrhették, hogy emez folyamatos helyváltoztatásra ítélte a réseket, amelyeken nekik szökni kellene. A helyzeten az sem segített, hogy ötévesként teljes beleéléssel és odaadással támogattam a gyengébbet néhány apróbb rúgással. A küzdelmünknek édesanyám vetett véget. Letette a kezében tartott vödröt, felállt a sámliról és arrébb húzta a kisszékem. Ezután visszaült folytatni a tehénfejést. Úgy csinált, mintha semmi nem történt volna, pedig elrontotta a játékomat. Az arcán tükröződő feszültség és egy lehetséges szidás elkerülése végett nem mertem azonnal megmozdulni. Csak figyeltem.

Szemügyre vettem a számon távozó levegő táncát, a ki nem hordott trágyakupacba döfött villát s a földön heverő kefét. Lestem, mikor hajol új adag szénáért anya kedvenc tehene, Szegfű. Mindig olyan lassan s alaposan rágott a marha, hogy nem értettem, miért nem Csigának hívják. Bámultam, ahogy a tej ritmikusan ütődik az edény oldalának, s hozzátársítottam a többi muzsikát. Azon az estén számomra ciripelt minden tücsök és nekem zizzent minden szénaszál. Velük együtt ütemre billegtem én is a legegyenetlenebb kétlábú sámlin, amit el lehet képzelni. Nem gondolhatta anya, hogy ilyen lehetőségeket elszalasztok. 

Szerintem ugyanabban a pillanatban ugyanazon okból mosolyodtunk el. A zaj hallatán felnézett. Egyenesen rám szegezte kék szemeit. Egy hal vergődéséhez hasonló mozdulataim láttán, amelyekkel igyekeztem apró testem ellenére mozgásban tartani a sámlit, a kacagást ő sem tudta visszatartani. Homlokán kiültek a ráncok s rövid göndör haja mintha az ég felé ugrált volna, de nála szebbet ott és akkor nem láttam. Munkája végeztével együtt léptünk ki a sötétbe. Hideg volt, de az otthon hidege. Megtámogattam cipekedését egy kézzel, bár gyanítom, nem volt nagy haszna, hisz utána ugrálva indultam el. A dombon felfelé anya már csak arról beszélt, hogy mit készít vacsorára apának.

Azóta eltelt tizenhat év. Már nincs a helyén a fapajta, sem Szegfű, sem anya. Az istállót habszivacs téglákból építették újra. Állatok helyett ott már csak fűtéshez szükséges fát tárolnak. Míg én felnőttem s elköltöztem, édesanyám ráncai maradandóvá váltak. Barna haját immár hosszú téli takaróra cserélte. De ha a szemébe nézek, ugyanazt látom, mint akkor. A csodát, a mosolyt, a gyereket, a sárgát.

Életemben először töltöttem az otthonomtól távol november elsejét. Kicsit fáj, mert ez az egyik kedvenc napom az évben. Kiskoromban mindig szerettem az utolsó őszi hónap kezdetét, amikor virággal, gyertyákkal látogattuk meg elhunyt családtagjaink, szeretteink végső nyughelyét. Ez sohasem amolyan morbid érdeklődés volt részemről a halál és a túlvilág iránt, egyszerűen a fényes temetők nyugalma vonzott és az, hogy egy napot arra szánjunk, hogy imáinkon keresztül fejezzük ki eltávozott embertársaink iránti tiszteletünket és szeretetünket. Sokat járkáltam a sírok között, újragyújtottam a kialudt gyertyákat, és felolvastam magamnak idegenek nevét és a két évszámot, amelyek közé befért egy egész élet.

Idén úgy döntöttem, hogy ha nem is otthon emlékezem meg mindazokról, akiket meglátogattam volna, a Házsongárdi temetőben megteszem. A helyszín végül is nem nyom sokat a latban. Ezúttal nem a családommal, hanem jegyzetfüzettel és fényképezőgéppel sétáltam a sírkövek és kripták között. Szemtelennek éreztem magam, akárcsak a varjakat, amelyek mintha tudatosan és büszkén gubbasztottak volna a kereszteken, faágakon, erős nyomatékkal emlékeztetve a látogatókat a halál szimbólumaira. Azok a hangos, tollas gyűjtögetők valamiféle groteszk iróniával viseltettek aznap a temető iránt. Elnéztük egymást az egyik madárral, és nekem csak egy gondolat motoszkált a fejemben: szemtelenek vagyunk, mi ketten most szemtelenül élők vagyunk. Ugyanis van valami végzetes letargia az őszben, ami ellentmond mindennek, ami eleven, és ezzel mi ruháztuk fel. Pedig a fák is citromsárgát öltenek magukra, sőt a földnek is adnak lombjukból, hogy az ember élénk színű aranyúton járhasson.

A kolozsvári temető aranyútján lépkedve újra gyermek voltam. Sétáltam a sírok között, s lélekben úgy tisztelegtem minden magam mögött hagyott sírkőnek és hantnak, ahogy a háborúviselt katonáknak illik köszönni. Úgy kerültem az embereket, mint egy paranoiás mizantróp. Most nem a jelen érdekelt, hanem a lezárt sírokban hagyott lezárt életek. Jobban mondva lezártnak tekintett életek, mert hát mit tudunk mi, naiv élők? Talán csak emlékcentrikusan élni. Emlékezni akarunk és azt, hogy ránk is emlékezzenek. Meg akarjuk menekíteni létezésünket a teljes pusztulástól, konzerválni akarjuk azt, amit elértünk és kimondtunk. De ez nem is baj. Erről szól a világ, egymás és önmagunk iránti szeretetünk.

Ezt persze nem értik a hangos, büszke varjak, akikkel osztoztam a szemtelenségen. Ebben hasonlítunk, de másképp nem vagyunk egyformák. Azok maradtak, lecsaptak egy-két elejtett kiflidarabra a levélkupac mellett, én pedig kifelé tartva elérzékenyülten mosolyogtam maszkom alatt egy telefonbeszélgetés hallatán. Az idegesítő csengőhangot felváltotta egy markáns férfihang: „Én Bandinál vagyok már!”. Mintha csak a szomszédot látogatta volna meg. Mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, hogy néhanap találkozik Bandival. Mintha nem jelentene semmit a halál.

Sosem értettem, mit szeretnek az emberek a fociban, arra pedig a mai napig kíváncsi vagyok, hogyan tud huszon néhány ember több ezer néző előtt, önmagát meghaladva, pontosan, tétre játszani. Engem és a hozzám hasonló embereket sokszor a frász kerülgeti, amikor a saját csoportunk előtt bemutatót kell tartanunk, a focisták pedig lazán bevonulnak a pályára, mintha ez lenne a világ egyik legtermészetesebb dolga, mosolyognak, gólt lőnek, több-kevesebb sikerrel szabályosan játszanak és igyekeznek teljesíteni, hiszen ettől függ az egész életük, a karrierjük, a megélhetésük.

Sokan mondják, hogy könnyű a labdát rugdosni a pályán, bárki megtehetné, ha akarná, és a többi, és a többi. Egy ideig én is így gondoltam erre, valahogy mentem az árral, és azt hittem, a focistáknak tényleg olyan piszkosul egyszerű dolguk van. Edzenek naponta egy keveset – mi az nekik? –, este pedig pályára állnak, megdobogtatnak néhány női szívet, a férfiakban felélesztik a harci szellemet, aztán a sípszó után szaladnak egy keveset, passzolgatják a labdát, és eljátszanak másfél órán keresztül. Egyszerű, nem? Hiszen ők ebben élnek, nem okoz nekik nehézséget. Pedig valószínűleg nekik is vannak rosszabb napjaik, őket is elfogja a magány, hiába élnek közösségben, ők is hamar megfáznak, ha nem öltöznek fel rendesen, és ők sem kelnek fel a hajnali ébresztőre, ha végkimerülésig hajszolták magukat.

Felvirradt hát az első nagy stadionos meccsem napja. A focikedvelők általában azért mennek el ilyen helyekre, mert a két csapat közül valamelyik a kedvencük, és élőben, a saját szemükkel akarják látni, amint győzelmet aratnak az ellenféllel szemben. No nem így én… Többször is meg kellett néznem, pontosan kik játszanak, mert bár aranyos kis szilágyságiként a vasutascsapatról volt vajmi fogalmam, a Sepsi OSK-ról annál kevesebb, arról pedig ne is beszéljünk, hogy fogalmam sem volt a focisták nevéről, mégis, ahogy beléptem a sajtósoknak elkülönített részbe és leültem a jéghideg székre, le sem tudtam venni a szemem a pályáról. Az újdonság hatásával járó élmény valahogy sikeresen magába bolondított, és még ha a 6 fokban sikeresen szétfagytam, akkor is úgy éreztem, hogy valami olyasmivel gazdagodtam, ami meghatározza majd az elkövetkezendő éveimet.

Izgalmas volt nem focikedvelőként, hanem objektív újságíróként végigülni azt a kilencven percet, ám bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam elrugaszkodni saját magamtól. Míg más azt nézte, hogy hol, miket hibáztak vagy éppenséggel jól léptek-e a játékosok, addig én azt figyeltem, hogyan reagálnak bizonyos helyzetekben. Mennyire volt kiakadva az egyik, amiért az ellenfél csapata hibázott és a bíró nem adott nekik előnyt, vagy éppen milyen érzelmek futnak végig az arcán, amikor az elhibázott passz miatt a másik csapathoz került a labda. Ezt nem lehet megfigyelni a tévé képernyőjén keresztül, ehhez itt kell lenni mellettük, alig néhány méterre az eseményektől, és úgy figyelni, mintha számunkra is tétje lenne annak, hogyan gurul, pattan a pályán a labda.

Talán nem én leszek Románia következő legjobb sportkommentátora, és nem is leszek ott az összes meccsen, de az egészen biztos, hogy ha ezután meghallom a foci vagy a mérkőzés szavakat, az első dolog nem a kelletlen fintor lesz az arcomon, és nem terelem el a témát, ha labdarúgásról van szó. A legjobb pedig az volt, hogy rájöttem: ez a sportág nem is olyan unalmas, és nemcsak a jóképű focisták miatt nem az, hanem azért sem, mert ha sikerül megragadnod a műfaj lényegét, legbelül te is érezni fogod, hogy ez tényleg tétre megy, és nem csak kedvtelésből rugdossák egymásnak a labdát. Már csak kedvenc csapatot kell találnom magamnak…

Új mém jött létre a napokban, amelyik hamar elért a gyergyószentmiklósi közönség elé. A képen egy férfi látható egy stadion nézőterén, az oszlop mögött ülve, amely kitakarja rálátását a pályára. A férfi felett „Autóm futóműve”, az oszlopon „Gyergyói városvezetés”, a lelátó többi részén pedig „Jó utak” olvasható. Persze régi probléma ez új köntösben.

Régebb karikatúra terjedt el, amin egy férfi kereste az autóját egy gödörben, a táblán pedig azt írta, hogy Gyergyószentmiklós, vagy épp a humorosabb apukák és nagytaták a Facebook-profiljukon szülő- és lakóhelyükként Gyergyószentmiklós helyett Gödörszentmiklóst jelölték meg. Arról ne beszéljünk, hogy a közlekedési infós csoportban a legtöbb poszt arról szól, hogy újabb gödör akadályozza az autók gördülékeny közlekedését, és felteszik a költői kérdést, hogy a polgármester mikor lesz hajlandó befoltozni azt. Ez még nekem is úgy tűnik, mint az ősz hajszálak nagyapám fején: számuk nem csökken és nem is fog. Bár nagyobb zárójelben megjegyzem, hogy sikereket is értünk el: többéves hercehurcát követően sikerült a teherforgalmi út nem több mint egynegyedét leaszfaltozni, bár úgy néz ki, fel is törik az aszfaltot nemsokára, nehogy valaki még azt higgye, hogy a városon kívül van. Az útvonal többi része elért oda, hogy a gödrök nem egymástól 15-20 cm-re vannak, és alattuk kukucskál ki a macskakő, hanem szépen egyesültek, több méteren elterülő elég mély gödröt alkotnak, amelyikbe már csak át kell vezetni a patakot, és autók helyett csónakokkal közlekedünk! Erre is volt precedens kis városunkban… Sok-sok évvel ezelőtt, egy esős napot követően, az egyik lakónegyedben élő elszánt városlakó felfújta a gumicsónakot, mert a lépcsőháza előtti útszakasz az autók számára már nem volt közlekedésképes, de csónakkal már annál inkább.

Nekem leginkább ott fáj az egész, hogy én is ezekre az utakra vagyok rászorulva, mivel mindenáron kellett jogosítvány és a fenekem alá adtak egy autót, hogy ne unatkozzak otthon. Bár a sofőriskolában az oldalparkolás helyett azt tanultam, melyik gödröt hogyan kerüljem ki, friss sofőrként egyedül az autóban a „kegyetlen” városi forgalomban eleinte egyetlen gödröt sem tudtam kikerülni. Kicsi kocsimnak pedig veleszületett betegsége, hogy a kerekei idővel elkezdenek kifordulni a helyükről.

Zsókám (ő az autóm, kezdő újságírói munkásságom során lassan a legtöbbet „megszólaltatott” szereplő) velem egyidős, sőt néhány hónappal korosabb, szóval az idő meglátszik rajta is, a jobb hátsó kerék pedig kezdi megadni magát, ezért most már minden egyes gödörbe csattanáskor a szívemből egy kisebb darabka letörik, és reménykedem, hogy a kerék nem hagyta még el a helyét. Persze mindennek oka csak a városvezetés lehet, az összes szent közé sorolom a polgármestert is, és naivan hiszek abban, hogy ha Gyergyóban jó utak lennének, akkor Zsóka is többet élne. Így nem biztos, hogy megéri, hogy a frissen leaszfaltozott utakon randalírozzunk éjt nappallá téve, abban sem vagyok biztos, hogy ezt én magam az arcomra gyűlt néhány ránc nélkül megérem. Gödrökkel vagy anélkül, Gyergyó az otthonunk, és ez a kisváros épp a serdülőkorát éli, így hát nehéz dűlőre jutni vele, mégis megvan a maga szépsége, amitől az ember szíve megenyhül, és hibái ellenére nagyon tudja szeretni.