Elnökhelyettes és a diákszövetségen belül a tanügyekért felelős tanácstag. Ő Ambarus Egyed Ágnes, akit már elsőévesen megválasztottak erre a tisztségre. Beszélgetésünk során Ágnes bemutatja a diákszövetségi élet pozitív és negatív hozadékait, megtudjuk, hogyan működik a KMDSZ a járvány alatt és miért jó a diákszövetség tagjának lenni.

– Mik voltak az elvárásaid és milyen volt, amikor beléptél a diákszövetségbe?

– Elsőéves vagyok a műszaki egyetemen, ezekre a tisztségekre pedig közvetlenül a tanév kezdete után, novemberben választottak meg. Nagyon hirtelen jött a felkérés, de egyáltalán nem idegen számomra a feladat, a középiskolában sokat önkénteskedtem, a KMDSZ csapatával is többször találkoztam a rendezvényeink során. Az iskolai diáktanáccsal kezdtem, aztán a KMDT-ben (Kolozsvári Magyar Diáktanács) voltam ügyvezető elnök, majd az országos diáktanácsban, a Makoszban szintén ügyvezető elnök voltam. A későbbiekben a megszerzett tudásommal, tapasztalatommal a KMDSZ gördülékeny működéséhez szeretnék hozzájárulni, hogy a továbbiakban is a diákok érdekeit képviselje és olyan rendezvényeket, felkészítőket szervezzen, amelyek a diákok javára válnak. Nem a legszerencsésebb járvány idején belépni a szervezetbe, hiszen jelenleg rendezvényszervezésről, szemtől szembeni képzésekről még csak álmodni sem merhetünk. Ennek ellenére úgy érzem, a csapat nagyon jó, igyekszünk úgy felépíteni ezt az egészet, hogy a legtöbbet hozzuk ki azokból a területekből, amelyekkel most foglalkozni tudunk. 

– Milyen konkrét céljaid vannak a KMDSZ-en belül?

– Tanügyesként elsősorban a diákok jogaival és kötelezettségeivel foglalkozom, ezt a témát akarjuk közelebb hozni számukra. A diákok többsége attól tart, hogy ha szóvá teszik a tanár viselkedését, a jegyük bánja. Ha a fiatalok tudatában lennének a jogaiknak, annak, hogy kihez fordulhatnak, és látnának erre példákat, szerintem a tanár-diák viszony, ezáltal az oktatás minősége is sokkal jobb, családiasabb, nyugatibb lenne. A nyugatibb kifejezés alatt elsősorban a diákság és a tanárok közötti nyíltabb és közvetlenebb kapcsolatra gondolok.

– Hogyan befolyásolta a járvány a KMDSZ tevékenységét?

– A KMDSZ nagyon rá volt állva a rendezvényszervezésre, tevékenysége nagy részét ez töltötte ki. Szinte az összes magyar egyetemistát sikerül megmozgatni Kolozsváron például a diáknapok alkalmával, ez esetenként 2000, sőt volt rá példa, hogy 5000 embert is jelentett. Próbálunk megtartani néhány rendezvényt úgy, ahogy lehet, két hete például körtúrára indultunk, kilenc városban mutattuk be a középiskolásoknak a kolozsvári egyetemi kínálatot, hogy azért mégis legyen valami összeköttetésünk a fiatalokkal, különben félő, hogy nagyon eltávolodnak Kolozsvártól, főleg, hogy most fel sem tudnak jönni. Az egyetemistákat ilyen járványkörülmények közt is össze kell fogni, valamennyire motiválni kell őket, folyamatosan ügyködni a háttérben, és amikor majd lehet, újra elkezdődhet az élet.

– Melyek a KMDSZ legfontosabb tervei ebben az évben?

– Mindenképp a közösség megtartása és a közösség építése a legfontosabb cél. Az előző években könnyebb volt néhány rendezvénnyel megfogni egy olyan közösséget, ami a szervezet alapját képezi. Most nincsenek ilyen lehetőségek, sokkal kevesebb ember aktivizál. Elsőéveseknek tartunk mentorprogramokat, akik majd a vezetőtanácsnak a jobb kezei lesznek és remélhetőleg segítenek majd, ahogy csak tudnak. Ebben az évben nem volt semmilyen ismerkedő vagy összerázó buli, ilyen körülmények között elég nehéz megtartani azt a közösséget, akik majd akarnak is tenni az egyetemistákért.

– Miért ajánlanád a KMDSZ-t a fiataloknak?

– Több ágazatban is lehet tevékenykedni a szervezeten belül. Bár önkéntes munkáról van szó, de ezáltal olyan tapasztalatokat, „soft skilleket” szerezhet az ember, amelyeknek egy életen át hasznát veszi. Amióta benne vagyok ebben az ifjúsági szervezetben, olyan embereket ismertem meg, akiket hosszú ideig el tudok képzelni az életemben. Bizakodó vagyok, a későbbiekben mindenképp összeforr Kolozsváron egy erős diákközösség. Ugyanakkor a lelkednek is mindenképp jót tesz az, hogy mozdíthatsz valamit a kortársaidért.

Miután érettségi előtti utolsó tanévüket többnyire online töltötték, vajon hogyan is birkóznak meg a kezdő egyetemisták az online gólyasággal? Az újságírás szakos Gondos Borbálával beszélgettünk az internettel való verekedéseiről, az online egyetemista élet „szépségeiről”. Borbála Kézdivásárhelyen él, onnan lép be minden áldott nap imádott tanárainak érdekfeszítő óráira, onnan sóvárog az egyetemista élet után, hogy „Ti ott nagyon fent, akik döntötök sorsunkról, engedjetek be életünk legszebbik szakaszába”. Tanulmányait a Nagy Mózes Elméleti Líceumban, filológia szakon végezte. Kilencedik osztályos kora óta tudja, hogy újságíró szeretne lenni. Szerinte ez a szakma valóság- és életközeli, sokrétű és változatos, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem képzése a média legtöbb területével megismerteti az embert és rengeteg kaput megnyit előttünk.

– Milyen elsőéves egyetemistaként az online oktatás?

– Sajnos nincsen viszonyítási alapom, ami sok szempontból rossz, viszont meg lehet közelíteni ezt a problémát pozitívabb szemszögből. Ha nem tudom tapasztalatból, hogy milyen kolozsvári egyetemistának lenni, milyen az órákat a teremben végighallgatni, milyen a diákélet, akkor csak az elképzelés hiányzik, ami a fejemben létezik, nem a valóságban. Így nem lehetek biztos abban, hogy amit elképzelek, az a realitás talaján is ugyanúgy működne. Nem is igazán jártam még Kolozsváron, csak átutazóban álltam ott meg, ismeretlen számomra minden, ami a várossal és az egyetemmel kapcsolatos. Persze, szeretném tudni, milyen jelenléti oktatással egyetemistának lenni, de nem érzem ennek akkora hiányát, mint azok, akik már a korlátozások előtt egyetemisták voltak.

– Mit szeretsz az online oktatásban és mit nem?

– Az online oktatás sok szempontból kényelmesebb, de megvan ennek is a hátránya. Szeretnék önállóbb lenni, az egyetemi városban lakni, kipróbálni, hogyan boldogulok, de erre nem volt lehetőség, takarékosabb itthon maradni, ha úgysem járhatok be az órákra. Úgy érzem, a figyelmem könnyebben elterelődik, ha nem szemtől szemben zajlanak az órák, ez is negatívum. Pozitív viszont az, hogy az időbeosztást jobban tudom irányítani. Az az idő, amit a városközi utazgatás felvenne, szabad marad. Hiányzik a személyes kontaktus másokkal, tanárokkal és diákokkal is.

– Milyen túlélési stratégiát találtál ki magadnak a bezártság, tilalmak idejére?

– Nem érzem úgy, hogy különösebben stratégiára lenne szükségem vagy a megszokottól eltérő módszerekre, hogy javítsam a hangulatom és motiváljam magam, nem fogom fel annyira tragikusnak a helyzetet. Inkább introvertált vagyok, úgyhogy az otthon gubbasztás nem jelent nehézséget, ennek ellenére találkozom a barátaimmal, mivel szinte mindenki itthon van, online végzik jelenleg az egyetemet. Szerencsémre tudom úgy alakítani a napjaimat, hogy amikor társaságra van szükségem, megkapjam, amikor magányra, akkor meg azt kapjam meg.

– Adott-e számodra valamilyen tanulságot a nagybetűs életnek ez a fricskája?

– Megtanultuk, hogy mindig jöhet váratlan fordulat, és gyorsan kell alkalmazkodni, ami szerintem nagyon hasznos konzekvencia. Úgy érzem, ez az egyetlen jelentős változás, ami velem történt. Nem nevezném még nagybetűs életnek azt, amit azóta tapasztalok, hogy egyetemista lettem.

– Mit csinálnál másképpen, amikor majd újraindul az élet?

– Nem lenne részemről drasztikus változás, azt leszámítva, hogy valószínűleg felköltöznék Kolozsvárra. Kicsit riasztó még az elképzelés, és bizarr, hogy annyi tapasztalatom lesz másodévesként a jelenléti egyetemi oktatásról, mint a jövőbeli elsőéveseknek (ha egyáltalán akkor már jelenléti oktatás lesz). Ha az, hogy „újraindul az élet” azt is jelenti, hogy maszk nélkül szabad járkálni a városban, egyszerre többen is lehetünk (maszk nélkül) egy helyen úgy, hogy nem áll fenn a fertőzésveszély vagy a büntetés veszélye, és este tíz után „nem áll meg az élet”, akkor élni fogok ezekkel a régen még természetes lehetőségekkel.

– Hogyan képzeled el a bűvös másodévet az újságírás egyetemen?

– Igazából ezen még nem gondolkodtam. Remélhetőleg nem online. Viszont, ha maradunk a mostani felállásnál, akkor sem fogom fel nagyon tragikusan. Ami kecsegtető a másodéven számomra az, hogy lehetőségem lesz a választható tantárgyról dönteni.

– Hogy élted meg az első elektronikusan megszervezett rémisztő szessziót?

– Stresszesen, de nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Nagyon jól zártam az első félévet, csak az a három hét nagyon lehúzott. Örülök annak, hogy van már tapasztalatom róla, mit jelent a szesszió. Pluszteher volt egy hagyományos vizsgához képest az, hogy a technológia buktatói fennálltak. Például volt olyan vizsga, amikor a tanár a válaszok legépelése után (a puskázások elkerülése miatt) kevés időt hagyott, hogy elküldjük a válaszainkat e-mailben. Ha kifutottunk volna a határidőből, akkor érvénytelenné vált volna a vizsga. Félni lehetett az internetproblémáktól vagy attól, hogy eszközünk felmondja a szolgálatot vizsga közben.

– Mibe kapaszkodsz ezekben a bizonytalan időkben az egyetemmel kapcsolatban?

– Szerencsére nem szükséges szakunkon a laborgyakorlat vagy bármi olyan tevékenység, amihez elengedhetetlenül jelen kellene lenni, annak nem sok értelmét látnám online. Abba tudok kapaszkodni, hogy amit elsőévesként veszítek a járványügyi helyzet miatt, az szakmailag nem fog nagyon befolyásolni, illetve diplomázásig pótolhatom.

– Hogyan írnád le az elmúlt időszakot?

– Sokszor úgy érzem, mintha megállt volna az idő. Elvileg történnek változások, de mintha meg sem érezném őket. Papíron egyetemista vagyok, papíron átmentem mindenből, de valahogy mégsem olyan a sikereket megélni, mint azelőtt. Nem tudom pontosan megmondani, mi ez az érzés, de tudom, hogy hangsúlyosan jelen van, és nem vagyok biztos abban, hogy szeretem.

A tavalyi papíros-nyilatkozatos karanténidőszak rendesen rányomta bélyegét az egyetemisták életére. Sokan örültek neki, hiszen így még többet aludhattak, mások pedig a bezártság hatására elkezdték átértékelni az életüket. Így volt ezzel Pap Miki is, aki néhány hét online oktatás után arra jött rá, hogy rossz úton halad, és sürgősen változtatnia kell. Most ismét elsőéves, de nem matekon, hanem teológián, ennél nagyobb mosoly az arcán pedig nem is lehetne, bár tavaly március óta a járványhelyzet csak fokozódott.

– Mesélj az egy évvel ezelőtti időszakról. Milyen volt akkor az életed?

– A pandémia kezdetekor elsőéves voltam matek szakon, az online oktatás pedig hihetetlenül szörnyű volt számomra: sem figyelni, sem követni és megérteni nem tudtam a tanárokat. Akkor még az volt a tervem, hogy a későbbiekben az infós vonalat viszem tovább, ám a hirtelen jött váltástól a tananyag nehézsége miatt néhány héttel a vírushelyzet kezdete után az online órákra sem volt lélekenergiám bejelentkezni, rövid időn belül ott is hagytam a szakot.

– Mennyire befolyásolta a döntésedet a karantén?

– Valamilyen szinten közrejátszott, ugyanis ha sikerül megmaradnom az infós vonalon, akkor számba vettem volna a gazdasági informatikát, hogy a következő tanévet már hozzám közelebb álló szakon folytassam. Egy darabig még csak nem is gondoltam arra, hogy végül a teológia mellett döntök.

– Mégis a teológián kötöttél ki. Hogyan történt?

– Ennek nagyon érdekes múltja van. Az egyházmegyei ifjúsági táborban volt az első bizonyságtételem, ahol nagy tömeg előtt kellett beszélnem arról, mit jelent nekem Isten és a saját hitem, milyen élményeim vannak ilyen téren. Ez a mozzanat akkora hatással volt rám, hogy elkezdtem az itthoni gyülekezetben és az ifiközösségben is ilyen formában szolgálni. Szinte minden alkalommal kaptam az itthoniaktól egy-egy szép szót, dicséretet, volt, aki ezzel kapcsolatban még az utcán is megállított, csak hogy elmondja, mennyire mélyen érintették őt a gondolataim, és a legtöbben azzal zárták, hogy remélik, a későbbiekben a teológiát választom majd, mert az a nekem való hivatás, ebben egészen ki tudok majd teljesedni. Addig mondták ezt, amíg ráuntam; annak idején egyáltalán nem tudtam elképzelni magam lelkipásztorként. Belegondoltam a nehézségeibe, és azt mondtam: biztos nem fog tetszeni, főleg a sok idegen nyelv miatt (héber, görög, latin), hiszen én világéletemben reálos voltam, hamar beletörne a bicskám már az első félévben. Érettségi után inkább a matek és az infó mellett döntöttem, ez a kettő érdekelt még. Az aktuális helyzet miatt viszont úgy éreztem, az egész csak idő- és pénzpazarlás, el kellett gondolkodnom azon, hogy biztos jó irányba halad-e az életem vagy sem. Ez viszont még nem az a pont volt, amikor a teológia mellett köteleztem el magam, sőt. Kicsit később, egy istentisztelet alkalmával olyan prédikációt hallgattam, ami azt az érzést váltotta ki belőlem, amitől már biztosra tudtam, hova kell beküldenem a felvételi papírokat. Végső soron ez elhívás volt, elkezdtem apró jelként gondolni az ismerősök bátorító szavaira, és úgy éreztem, rajtam ez nem múlik, adok neki egy esélyt.

– Mit jelent számodra Isten és a saját hited?

– Apa, barát, bizalmas, megváltó, példakép, de nem csak. Nehéz lenne szavakba önteni, talán pont azért, mert Istent nem lehet körülírni egy vagy néhány szóval, inkább elmesélek egy-két történetet.

Amikor a matematika szakra jelentkeztem, Isten nem igazán támogatott, ma úgy hiszem, azért, mert nem ott volt a helyem, és tudta, nem fogom szeretni. Ő mást szeretett volna velem, mégsem erőltette rám az Ő akaratát, hagyott egy lehetőséget, hogy ha mindenáron a saját fejem után akarok menni, akkor menjek, majd tanulok a saját hibámból. Közben egy percig sem hagyott el, elém hozott egy lakhatási lehetőséget, ahol keresztény fiatalokkal élhettem együtt, akik segítettek és támogattak, ha szükségem volt rá. Erre nekem különösen szükségem volt, mert elég naiv vagyok, és távol kerülhettem volna Istentől, ha ez nem így történik, akkor pedig ki tudja, hol lennék. Itt Isten mint apa/atya mutatkozott meg, aki bár tudja, hogy fia butaságra készül, de nem állíthatja meg, ezért támogatja, ahol tudja, de nem engedi el a kezét, hogy ne vesszen el.

Máskor mint maga a szeretet és megbocsátás jelent meg előttem, amikor a bűneim miatt távol kerültem tőle, és vágytam volna vissza hozzá, de nem tudtam, mit tegyek. Akkor ő lépett először, és egy olyan igét hozott elém ifin/bibliaolvasás alkalmával vagy egyszerűen csak egy személy által, ami hozzám szólt és megfogott, vagy előfordult, hogy ugyanilyen eszközökkel a figyelmemet is neki kellett felhívnia arra, hogy rossz irányba tart az életem. Nem szeszélyből döntöttem végül a teológia mellett, hanem azért, mert ezt a szeretetet, amit megtapasztaltam tőle, másokhoz is el akarom juttatni, mert én hiszem, és a környezetemben is egyre inkább azt látom, hogy mindenkinek szüksége van rá.

– Milyen volt a felvételi?

– Nagyon szerencsés vagyok, mivel a felvételi pont arra az időszakra esett, amikor szigorításokkal ugyan, de lehetett szervezni ilyen-olyan alacsony létszámú rendezvényeket, így ugyanúgy megtartották az előfelvételi tábort, ahogy eddig is tették. Szokatlan volt ugyan, hogy szinte minden percben kezet kellett fertőtleníteni és a maszk is állandóan rajtunk volt, ennek ellenére nagyon jól telt, minden úgy történt, ahogy kellett: csapatösszerázó, illetve ismerkedős játékokat szerveztek a jelenlegi és a jövendőbeli évfolyamoknak, utána pedig megtartották a vizsgákat is, egyik nap a kátét és az éneket, másnap pedig a bibliaismeretet.

– A ti karotok/egyetemetek volt az egyik, ahol offline kezdték meg az idei tanévet. Ez hogyan történt?

– A megfelelő távolságot betartva rendezték el az asztalokat, székeket a tantermekben, és maszkban ültük végig az összes tanórát. Kellemetlen volt ugyan, de nagyon örülök, hogy bizonyos ideig, még ha ebben a formában is, de sikerült bejárnunk az egyetemre. Nagyjából négy héttel később jöttünk haza, amikor először került Kolozsvár vörös zónába. Sajnos az online oktatás során ugyanúgy jelentkezett az előző évben megtapasztalt figyelmetlenségem, fáradékonyságom. A legrosszabb az, hogy nem kommunikálunk úgy az évfolyamtársakkal, ahogyan addig tettük – éppen emiatt döntöttek a tanárok úgy, hogy kiharcolják a face to face órákat, hiszen a teológia egyik legfontosabb alappillére a színes, erős közösségi élet. Ugyan a létszámkorlátozás miatt nagyon sok programot így sem sikerült megtartani, mégis, amit lehetett, azt megejtettük, és ez nagyon sokat hozzáadott az egyetemi élményünkhöz.

Isteni gondviselés az is, hogy a második félévben minden kar maga dönthette el, hogy online, hibrid vagy offline oktatásban folytatja tovább, a mi karunk pedig az offline változatott választotta, emiatt az elmúlt néhány hetet sikerült ismét Kolozsváron, az egyetem falain belül, a közösségben töltenünk.

– Mennyiben változtatott meg téged ez az időszak?

– Tavaly ilyenkor igazából még örültem is, hogy haza kellett jönni, mivel egyrészt nem is éreztem jól magam, másrészt nagyon hamar vissza tudtam kapcsolódni az itthoni baráti és ifis társaságba. Sok mindent sikerült pontra tennem magamban, és kicsit változtattam is az életmódomon, ami abban merül ki, hogy gyakrabban járok edzeni, komolyabban veszem a tanulást is. A karantén megtanított értékelni a közösséggel eltöltött időt, hiszen régebben előfordult, hogy egy-egy bibliaóra vagy játékest azért maradt ki, mert éppen nem volt hozzá kedvem, most pedig egy-egy zoomos ifiestnek is örülünk.

– Mennyire nyomja rá a vírus a közösség életére a bélyegét?

– Az órákra a jelenlegi felállásban nem teljesen, de a közösségi életre mindenképpen hatással van. Az egyetem nagyon sok önkéntes projektben vesz részt, első évben ilyen a diakónia, felsőbb években pedig látás- és hallássérült missziók, emellett a hajléktalanokat is szoktuk segíteni. Ezek a helyzet miatt elmaradnak, hiszen legfőképpen idős embereket látogatnánk és segítenénk, ők pedig a legveszélyeztetettebbek. A lelkesedésünk viszont töretlen, igyekszünk kisebb társasesteket tartani, ezzel is visszahozva a világhoz való kedvünket és a reményünket.

Másodévesen egy félévet már online tanult. Közben folyton reménykedve, hogy előbb-utóbb minden visszaáll a régi kerékvágásba. Ma már világos: államvizsga előtt nem fognak visszatérni az egyetem padjaiba. Nagy Andrea harmadéves kommunikáció szakos hallgatóval a kétféle életmód közötti különbségekről, az elmúlt évről beszélgettünk és a kutyájáról, aki ősz óta örömteljes kárpótlást jelent a sokféle lemondás után. 

– Milyen volt egyik napról a másikra átállni online oktatásra közel egy éve?

– Szerintem az egyetem, azon belül a mi karunk nagyon jól vette az akadályt, bár voltak tanárok, akik csak a visszaküldött feladatokra adtak jelenlétet, és így kicsit felgyűltek a projektek. Mindenképp előny volt, hogy nem kellett annyi időt eltölteni a kolozsvári tömegközlekedésben és szaladgálni az egyetem két épülete között meg egyéb helyszínekre a többi dolgaimmal. Így csak be kellett lépni a megfelelő linkre. Hátránya pedig – mert az is van –, hogy nagyon sok plusz házi volt, és nehezen lehet figyelni – sokszor ugyebár megesik, hogy a reggeli kurzust az ágyból, pizsamában hallgatjuk meg, telefonról lépünk be, de azt is letesszük magunk mellé, ez megnehezítette a koncentrációt.

– Az élő vizsgákhoz képest milyen volt az online szesszió?

– Ennek is megvoltak az előnyei és hátrányai. Élőben néha nem kaptuk úgy meg az anyagot, mert „ott voltál órán és jegyzeteltél”, de online mindent elküldtek, ezért amellett, hogy több időnk volt készülni, így egyszerűbb is volt. Vizsgák előtt ezúttal elmaradt a lámpaláz, de órákon és tanulás közben is nehezebb volt koncentrálni, nem voltam olyan fókuszált. Sokkal nagyobb a versengés a csoporttársak között, ez is megnehezítette a dolgokat.

– Hogyan boldogulsz az államvizsgával?

– Első évben elképzeltem, hogy majd beülök a könyvtárba és nagyon koncentráltan fogok tudni írni, ehhez képest itthon vagyok és kicsit elveszve. Segít, hogy itthon vagyunk és van időnk írni, de nem segít a gondolat, hogy valószínűleg sosem fogok már a 301-es terem előtt várni a csoporttársaimmal, és nem fogunk ballagni. Ez lelombozó, és nehéz megkapni azokat az energiákat, amiket az egyetemi könyvtár környezete adott volna. Ettől eltekintve nem haladok rosszul, de például élőben konzultálni a tanárral sokat segített volna.

– Mivel töltötted a szabadidődet az utóbbi egy évben?

– Március óta itthon vagyok, Szamosújváron, elég ritkán megyek fel Kolozsvárra, úgyhogy legtöbb szabadidőmet kint töltöttem az udvaron, cicáztam, olvastam, sorozatoztam. Amikor kicsit felszabadultunk, megpróbáltuk pótolni az elmaradt találkozásokat a barátokkal. Aztán amikor ősszel újra lezártak, az más volt, mert közben lett egy kiskutyám, Sophie, és vele próbáltam minél több időt tölteni, játszani, sétálni. Bejött az államvizsga is, ami lefoglalt, ilyesmikkel telt az idő, meg olyan szakmai dolgokkal, mint a Perspektíva (egyetemisták lapja – szerk. megj.), szakgyakorlat és hasonlók.

– A barátokkal hogyan tartottad a kapcsolatot a bezártabb időkben?

– Leginkább videóchaten és Messengeren, de próbáltunk online játékokat is játszani vagy szülinapozni. Miután feloldották a korlátozásokat, kicsit jobb lett, főleg a közeliekkel, de néhány távolabbi baráttal is próbáltunk találkozni, pótolni, ami elmaradt. Elég sivár volt a nyár, hogy őszinte legyek. Azonkívül, hogy pótoltuk a tavaszi találkozásokat, nem sok minden volt. Próbáltunk kirándulni meg utazni, de mindig közbejött, hogy valamelyik város gócpont lett, lezárták. Nem mondom, hogy rossz nyaram volt, de hiányzik, hogy mindenféle korlátozások nélkül utazhassak, akár határon túlra is.

– Változtak szakmai/magánéleti terveid a vírushelyzet és a karantén hatására?

– Annyira sokat nem változott. Egyetem szempontjából elég sokat néztem az Erasmus-lehetőségeket, de nem hiszem, hogy ilyen körülmények között el mernék indulni. Magánélet szempontjából az elmaradt találkozásokat és utazásokat tudnám említeni. Nem vagyok nagyon szociális személy, de online beszélgetésekkel olyanokkal is közelebbi kapcsolatba kerülhettem, akikkel addig nem, úgyhogy ezt pozitívumnak élem meg.

– Van olyan dolog/szokás/készség, ami a karantén miatt került az életedbe, de utána is tervezed megtartani? 

– A videóhívások nagyon beépültek a napjaimba és a kutyasétáltatás is az életem része lett. Nagyon jólesik többórányi laptop és telefon után kimenni Sophie-val sétálni. Találkozunk más kutyákkal, mindketten megmozgatjuk magunkat, néha jobban kifáraszt engem, mint saját magát, de arra is volt példa, hogy késve léptem be órára, mert hazafelé kidőlt és nem akart továbbjönni.

– Milyen tanulsága volt számodra az elmúlt egy évnek?

– Ahogy a különböző alkalmazások feldobják az utóbbi év emlékeit, azt látom, hogy mennyire poénnak fogtuk fel az egészet. Ma már tudatosult bennem, hogy az egész életünk milyen hirtelen megváltozhat. Olykor emlegetik a nagyszülők, hogy „bezzeg az én időmben”, hát az ő idejük óta lassan, több évtized alatt változott meg a világ, most meg a vírus napok alatt teljesen átírt mindent. Amikor haza kellett jönni – emlékszem, keddi nap volt –, nagy feldobva pakoltam be, hogy milyen jó lesz itthon, kimehetek az udvarra… Most meg eltelt egy év és még mindig nem tudjuk, mikor lesz vége.

– Változtatnál bármit a régi életeden, amikor tényleg vége lesz a vírusnak?

– Karantén előtt is eléggé kihasználtam a lehetőségeimet és élveztem az életet, de szerintem sokkal többet fogok utazni. Azokat mindig halogattam, mert drága, meg nincs társaság, most pedig érzem, hogy mennék szívesen, és egyszerűen nem lehet. Az olyan összeüléseket is jobban fogom értékelni, mint amikor egyetemen elmentünk a kantinba, közösen projekteztünk, ezek nagyon hiányoznak. Bár a maszk alatt is igyekszem – szerintem többet fogok majd mosolyogni.

Kicsit mintha megállt volna az élet, nem történik semmi, ülünk itthon és papucsban megyünk egyetemre – el az íróasztalig. Valóban, sokan gondoljuk így, de gyerekkori barátnőm, Fodor Boglárka az élő példa rá, hogy nem is olyan rossz dolog, ha az embernek kicsit több lesz a szabadideje, bőven ki lehet használni ahelyett, hogy siránkoznánk. Másokat is motiválhat, ha elmeséli, hogyan töltötte otthon a bezártságot és mit csinált az utóbbi egy évben. Jelenleg Kolozsváron bérel szobát egy macska társaságában, de néhány hete még itthon, Gyergyótekerőpatakon iszogattuk a forralt bort. Beszélgetésünk a megszokott videóhívás formájában zajlott.

– Hogy talált meg egy évvel ezelőtt a hír, miszerint bezárják az egyetemeket a koronavírus miatt?

– Az elején ugyebár azt mondták, hogy két hétig online folytatódik az egyetem, én meg hazamentem egy bőrönddel, két hétre elegendő cuccal. Csakhogy két hét helyett két hónap lett belőle s egy csomó mindent Kolozsváron hagytam. Üresnek éreztem magam, mert úgy éreztem, hogy nemcsak a cuccaimat, de magamból is ott hagytam egy darabot.

– Hogy viselted a hazaköltözést, az oktatás új formáját és a karantént? 

– Eleinte nem fogtam fel, mi történik és nagyon lazán vettem, de aztán nagyon tele lett a hócipőm az online oktatással, rossz volt bezárva lenni, távol az emberektől, távol az élettől. Eléggé hullámvölgynek éltem meg.

– Mik az előnyei és hátrányai az online oktatásnak?

– Előnye, hogy tudsz mellette dolgozni, időt spórolsz azzal, hogy nem kell utazni az egyetemig, viszont nem annyira hatékony, borzasztó rossz egész nap a gép előtt ülni, nem jó sem a testnek, sem a léleknek. Az ember társas lény, szükség van a szemtől szembeni oktatás élményére. Részmunkaidőben dolgoztam egy keveset, most ékszereket készítek pirograváló módszerrel. (Fába éget mintákat egy ceruzaszerű eszközzel – szerk. megj.)

– Milyen tevékenységekkel kötötted le magad, hogy javíts a hangulatodon? 

– A karantén alatt sokszor voltam az őrület határán. De próbáltam lekötni magam, egy nap pedig kipattant a fejemből az ötlet: alakítsak ki magamnak egy helyet, ahová elvonulhatok. Szerencsére kertes házban éltem meg ezt az egészet, és egy már nem használt kis építményt az udvarunkon egyedül berendeztem és átalakítottam a zugnak, ahová elvonulhattam, egyedül lehettem, ez volt a mentsváram. Amikor papír nélkül ki lehetett menni és találkozni emberekkel, akkor azon voltam, hogy minél több helyre eljussak. Minden egyes lehetőséget kihasználtam, hogy kimozduljak a komfortzónából, ahol két hónapig voltam. Ezután kezdtem el ékszereket készíteni fából, ami szintén amolyan mentsvár volt és segített abban, hogy ne őrüljek meg. Kreativitás kell hozzá és motivál, mert látom az eredményét. Mióta elkezdődött a második félév, vásároltam egy ukulelét, amin játszani szintén hatalmas kikapcsolódás. Mindig is az eszemben volt, hogy pirograválni kezdjek, mert mindig tetszett, de ha nem lett volna ez az egész pandémia, akkor valószínűleg csak évekkel később vágok bele, szóval szerintem nekem ez az időszak segített rátalálni erre.

– Miért döntöttél úgy, hogy visszaköltözöl az egyetemi városodba, és onnan folytatod a képernyőn keresztüli tanulást?

– Úgy éreztem, környezetváltozásra van szükségem. Nem azért jöttem el, mert nem szeretek otthon lenni, hanem azt éreztem, hogy ha már egyetemista vagyok és megtehetem, hogy kicsit itt is legyek, akkor ezt a lehetőséget kihasználom. Nagyon jó hatással van rám az ittlét, motivál és sokkal produktívabbnak érzem magam. Talán azért is, mert otthon a megszokott monotonitásban éltem. Ezt a félévet megpróbálom itt, online egyetem mellett, hátha jobb lesz. 

– Változtak-e vagy lettek-e új céljaid ebben a helyzetben?

– Konkrétan a koronavírus, a kijárási tilalom alatt lettek céljaim. Volt időm elgondolkodni bizonyos dolgokon. Az járt a fejemben, oké, hogy most itt telik az idő a semmivel, most egyetem van és ez szép és jó, de mi lesz utána. Volt egy pont a sok gondolkodás után, amikor azt éreztem, össze kell szednem magam. Ekkor érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy nyáron gyakornokoskodni fogok. Kerestem is egy helyet és az ott eltöltött idő alatt kezdtem el érezni, van értelme annak, hogy ezt az egyetemet választottam, ahol tanulok (kommunikáció szak – szerk. megj.). Motiváltabb is lettem és új célokat kezdtem kitűzni magam elé, elég időm volt arra, hogy megérjenek bennem olyan gondolatok, amelyek valószínűleg nem lettek volna, ha nincs a #covid.