Az emberiség újabb kori történelmében még soha nem fordult elő ilyesfajta jelenség, mint amivel jelenleg dolgunk van. Az egy éve beütött Covid-19-világjárvány az áldozatok számát tekintve még a spanyolnáthán is túltesz. Tavaly volt szerencsém kapcsolatba lépni egy családi barátunkkal, aki a világ egyik legnagyobb városában, Tokióban él. Aurora Dabija Romániában született, itt végezte tanulmányait, viszont úgy hozta az élet, hogy japán férfiba lett szerelmes, férjhez ment, és Japánba költözött. Vele beszélgettem arról, hogyan birkózik meg egy ilyen fejlett ország a világjárvánnyal.

Körülbelül negyvenfajta koronavírust fedeztek fel eddig a tudósok, aminek csak hét fajtája veszélyes az emberre nézve. Ebből a hétből egy csupán náthaszerű tüneteket produkál, a többi három viszont igen veszélyes az emberi szervezetre. A Covid-19 a csendes gyilkos, nem tudjuk honnan, mikor csaphat le ránk. Vannak hordozók, akiknek meg se kottyan, ők a legveszélyesebbek, főleg ha nem védekeznek megfelelőképpen, mivel könnyűszerrel átadhatják a gyengébb szervezeteknek, akiknek nincs olyan könnyű dolguk, mint az erősebbeknek. Fontos a megfelelő védekezés, ami jelen esetben a szájmaszk és a kesztyű. Aurorát elsőként arról kérdeztem, egy ilyen nagy városban, mint Tokió, hogyan működik a szükségállapot, betartják-e az emberek, milyen szabályok lépnek érvénybe. Megtudtam, hogy a második világháború után – amelyet Japán a vesztesek oldalán zárt – kisebb-nagyobb igazításokkal a mai napig változatlan törvények léptek életbe a szükségállapotra vonatkozóan. A Covid miatti szükségállapotot április 7-e után rendelték el, majd meg is hosszabbították. A törvény szerint nem büntethetik meg az embereket, csak felszólítják őket, hogy maradjanak otthon, és a lakosság ezt teljes tudatossággal megfogadja. Az üzletek ugyanúgy nyitva maradtak, a vállalatok működtek, csak éppen alkalmazottak nélkül. Mivel nem tudják a dolgozókat fizetni, elbocsátják őket, a cégeket a tulajdonosok tartják fent a lehetőségeikhez mérten.

Aurora elmondta, hogy a vírusnak nem volt nehéz dolga, mivel Japán közel van Kínához, így bármelyik percben a turisták magukkal hozhatták. Így is történt. A hajóút után februárban kikötni szándékozó nevezetes Diamond Princess turistahajót egyik ország sem akarta befogadni, Japán befogadta. A hajón utazó 3500 fős tömegben is kiütött a járvány, a betegeket kórházban kellett kezelni – így kezdődött a koronavírus története Japánban. A fertőzöttek száma lassan nőtt március végéig, majd hirtelen berobbant. A betegek negyven százaléka esetében nem tudták azonosítani, hogy honnan kaphatták el. Aurora elmondta, hogy bármilyen furcsa, Japánban nem végeztek PCR-teszteket. Senki nem tudta, miért, csak tippelgetni tudtak az emberek, az állam viszont annyit közölt a lakossággal, hogy jobb, ha aki csak teheti otthon marad, mert Japán nem rendelkezik elegendő kórházi ággyal. Bármilyen meglepő, az egészségügy ott sem fenékig tejfel. Statisztikát számoltak, és kiderült, hogy Olaszországban jóval több a felszerelt kórházi ágy, mint Japánban. Itt Aurora hozzátette, hogy az egészségesebb életmódnak köszönhetően az öregek hamarabb és könnyebben átvészelik ezt a betegséget, mint Európában.

Tokióban komoly társadalmi-gazdasági tényező a tömegközlekedés. Japánban eleve rugalmas a munkaidő, a járvány kitörése után néhány vállalatnál úgy módosították, hogy ne egyszerre utazzanak az emberek. A vonatjáratok ugyanúgy ötpercenként indultak, utasok viszont alig voltak. Ezzel ellentétben a metró zsúfolt, inkább azt vették használatba, bár a forgalmat nem lehet egy normális hétköznapéhoz hasonlítani, mivel az emberek kilencven százaléka betartotta a szükségállapotot, és nem járkáltak ki csak úgy, amikor kedvük szottyant. Aurora elmondta, hogy a tudósok szerint, ha az emberek nyolc százaléka otthon marad, a járvány hamarabb lecseng, mint gondolnánk. A fiatalok is betartották a kijárási tilalmat, s bár a szórakozóhelyek működtek, nemigen volt vevő rájuk.

A távolságtartás és a biztonságos védekezés itthon sokszor problémás, Japánban viszont nem zúgolódnak a maszk ellen, ott mindig maszkot hordanak, nemcsak vírus idején. Minden február végén elkezdődik a pollenidőszak, s mivel az emberek hetven százaléka allergiás, megelőzésképpen hordják a maszkot, nekik ez nem újdonság. Japánban aki kicsit is náthás, köhög, az embertársai egészségének megőrzése érdekében felteszi a maszkot.

Ahogyan annyi minden más, tavaly az olimpia is elmaradt, amelynek házigazdája Japán lett volna. Eredetileg ragaszkodtak ahhoz, hogy mégis megtartsák a sportvetélkedőt, de miután berobbant a járvány, a hatóságok és az illetékesek kénytelenek voltak szembenézni a keserű valósággal, és emberéletek kockáztatását mellőző döntést hozni. Így a 32. olimpiát tavaly azzal a reménnyel halasztották el, hogy talán 2021-ben megtarthatják.

Nem hagyhattam ki a kérdések sorából az online oktatást. Meggyőződésem szerint ilyen fejlett országban ezen a téren is minden simán megy, és lám,  megint tévedtem. Japánban tavaly tavasszal csak az egyetemeken zajlott online oktatás. Elemi, általános, illetve felsőbb tagozatú iskolákban a tanítás szünetelt. Bármilyen meglepő, a többségnek ott sincs lehetősége digitális eszközökhöz jutni, így nem tudták folytatni a tanévet. Ott a tanév szerkezete is eltérő az európaitól, Japánban áprilisban kezdődik az oktatás és márciusban ér véget.

Az interjú 2020 májusában készült. Azóta kifejlesztették a vakcinát, amelynek köszönhetően mindenki abban bízik, hogy ha lassan is, de biztosan megfordíthatjuk a járványhelyzetet nemcsak Japánban, hanem az egész világon.

Március beköszöntével akarva-akaratlanul közkedvelt téma lesz az 1848-as forradalom és szabadságharc, amelyet egy kávé mellett rendszeresen megvitatunk. Ha a nők szerepére térünk ki, rendszerint Szendrey Júliánál meg is áll a tudomány. Ezúttal tegyünk kivételt, és tekintsük át a kevésbé ismert nőalakok listáját 48-ból.

Kezdjük mindjárt „Kossuth apánk” legkisebb húgával, Kossuth Zsuzsannával, aki 1849-ben bátyja jóvoltából az összes tábori kórház főápolónője lett. Ez idő alatt összesen 72 kórházat szervezett meg, ennek azonban ára volt: saját gyermekei nevelését idős édesanyjára kellett bíznia.

Ebben a listában kiemelt hely jut a Zichy nővéreknek, én azonban Antóniát emelném ki kettejük közül. Batthyány Lajos felesége ugyanis, amint helyet és szót kapott a magyar politikai életben, férje támogatására rögtön minden eszközt megragadott, amely úrinőként rendelkezésére állt: bálokat, estélyeket adott, amelyekre természetesen a befolyásos politikai személyiségek is meghívást kaptak. Bájával és okos gondolataival mindenkit levett a lábáról, így nem volt nehéz elnyernie az emberek bizalmát és támogatását. Amikor férjét bebörtönözték, minden követ megmozgatott, hogy kiszabadítsa, próbálkozásai azonban kudarcot vallottak. Batthyányt kötél általi halálra ítélték, Antónia azonban még ebből a szerencsétlen szituációból is képes volt előnyt kovácsolni: utolsó engedélyezett látogatása során egy cipóba sütött tőrt csempészett be, amivel férje megsebesítette saját nyakát, így az ítéletet golyó általi halálra módosították. Batthyány halála után az özvegy Antónia elhagyta az országot, élete végéig gyászolt és – akarata szerint – férje búcsúlevelével együtt temették el.

Ha már kiemelkedő nőalakokról esik szó, nem feledkezhetünk meg azokról a hölgyekről sem, akik férfi névvel, férfinek álcázva magukat harcoltak a csatatéren. Ebben a témában a legismertebb alak Lebstück Mária, aki Karl néven 18 évesen belépett a bécsi egyetemi légióba. Katonai karrierje olyan sikeresnek bizonyult, hogy 1849-ben segédtisztként, később már főhadnagyként harcolt. Hasonlóképpen említésre méltó Bányai Júlia, aki Gyula néven csatlakozott a 27. nagyváradi honvédzászlóaljhoz és részt vett az erdélyi harcokban.

A 48-as események idején a nők szerepét még mindig szigorúan az otthonhoz és a gyerekneveléshez kötötték. Manapság azonban, amikor a nők emancipációja magasan felfelé ível, nem csak Petőfiről, Vasváriról és Kossuthról kellene ódákat zengeni, hiszen Zichy Antónia vagy Bányai Júlia is pont ugyanannyit tett a hazáért – ha nem többet –, mint a sokat istenített férfiak.

Most, hogy tavaszodik, mindenkinek friss, életteli, vidám kép jut eszébe az ébredő tájról. Eddig a hó fagyos burkolata alatt rejtve volt minden, élőlényektől elkezdve az élettelen kis köveken át a kertben felejtett játékokig. Egyre csak olvad a hótakaró, viszont nemcsak az újjáéledő természetet, nyíló virágokat, zöldülő füvet látjuk, hanem a köztereken, mezőkön, patakok partján meg-megvillanó zöld műanyag palackokat, a piros és lassan minden színben ékeskedő nejlonzacskókat, a konzervdobozokat és még lehetne sorolni majdhogynem a végtelenségig, miféle kidobott tárgyak hevernek szanaszét. A réteket, városok utcáit, patakokat, folyókat tarkítja a hulladék. És idén is, mint minden télen, ez picit háttérbe szorul, elfelejtődik, de a tavasz megérkezésével a hulladékprobléma ismét felüti a fejét.

Ilyenkor szoktak az általános iskolák tanítói, tanárai, különböző egyesületek szemétszedő akciókat szervezni, és a környéket – amennyire lehet – megszabadítják a hulladéktól. Ez viszont csak egy bizonyos része a településeknek, ezenkívül rengeteg helyen brutális állapotok uralkodnak, évről évre egyre csak halmozódik a szemét, tavaszról tavaszra rosszabbodik a látvány.

Fontos lenne az egész fiatal generációt úgy nevelni, hogy környezettudatosan éljen, odafigyeljen, hogy a körülötte levő természet tiszta és hulladéktól mentes maradjon. Lényeges lenne minél többet informálódni szelektív hulladékgyűjtésről, újrahasznosításról és a pazarlás minimalizálásáról. Ez egész Kelet-Európa, sőt az egész világ problémája, viszont a megoldás lassan érkezik, lassabban, mint amennyi idő alatt lebomlik egy műanyag palack.

S ha eddig nem lett volna elég a hulladékból, idén tavasszal új motívummal gyarapodott a szemétválaszték: a sok elhasznált maszkot is láthatjuk itt-ott heverni…

Valószínűleg senkinek nem mondok újat azzal, hogy a kommentkultúra az elmúlt években jelentősen visszaesett. Nehéz is lenne ezt nem észrevenni. A híroldalak hozzászólásait nézegetve értelmes viták helyett gyakran csak szélsőséges véleményeket olvashatunk. Ezeken persze olykor jól lehet szórakozni, mert a megalapozatlan kifakadásokat nehéz komolyan venni.

Néhány csoportban minden egyes poszt láncreakciót indít el. A kommentelők kiéhezett ragadozóként várják, hogy lecsaphassanak áldozatukra. Nem válogatnak túl sokat a kifejezési eszközök között, mindent bevetnek annak érdekében, hogy aktuális ellenfelüket porig alázzák. Ha egymás sértegetéséről van szó, nem ismernek határokat, agyuk ebből a szempontból kifogyhatatlan kincsesbánya. A kommentek között böngészve mindig találhatunk olyan szóösszetételeket vagy hasonlatokat, amelyekkel eddig nem találkoztunk a magyar nyelvben. Ezek többsége nem szalonképes, úgyhogy itt csak keveset idézhetek közülük. Az elmúlt hónapokban például találkoztam már „majomtetű” és „gelesztás féreg” kifejezésekkel, de mindannyian tudjuk, hogy ezek visszafogott jelzőknek számítanak. Értelmes, kifejtett véleményt valamiről sajnos már egyre ritkábban olvashatunk, valószínűleg azért, mert sokan nem akarnak kakukktojások lenni a nyelvújítók között és értelmetlennek látják a velük való vitatkozást.

Ha már legutóbbi írásomban a kategorizálásról beszéltem, érdemes megemlíteni, hogy a negatív kommentelők között is több típust különböztetünk meg. Az egyik ilyen például a tagadó, aki a járványhelyzet első évében gyakran hallatta a hangját. Több hónap után sem lehetett meggyőzni őt arról, hogy a körülötte lévő történések valóságosak, a vírus pedig létezik. Másik érdekes típus az agresszív támadó, akivel a moderátoroknak rendszeresen meggyűlik a baja. Minden emberben képes észrevenni a hibát és nem viseli jól, ha rajta kívül bárki más élesen hallatja hangját a közösségi oldalakon. Konfliktuskezelési módszere egyszerű, legjobb esetben is kapálni küldi azt, aki nem tetszik neki. Nem kezelhető sokkal könnyebben a ragaszkodó típus sem, aki nem feltétlenül beszél trágárul, de lehetetlen lebeszélni megalapozatlan véleményéről. Valószínűleg neki rengeteg ideje lehet, mert minden hozzászólását kétoldalasra írja, a vitákban pedig biztosan tovább bírja ellenfeleinél. Az állandó politizáló minden témát kapcsolatba tud hozni a rendszerrel. Bármi rossz történik az életében, szerinte mindenért a kormány felelős. Viccelni egyik típussal sem lehet, ugyanis ők általában a mémoldalak posztjait is vérkomolyan veszik, elhallgattatni pedig csak tiltással lehet őket.

Magam nem vagyok túlságosan aktív, ami a közösségi médiában való tartalommegosztást illeti, és ha közzé is teszek valamit, nem terjed el olyan széles körben, hogy a negatívok megtaláljanak. Előbb-utóbb viszont valószínűleg minden újságíró életében eljön az az idő, amikor megalapozatlan támadásokkal kell szembenéznie és nem árt, ha előre eldönti, hogyan fog ezekre reagálni. A legegyszerűbb megoldás az, hogy sehogy, mert ezekbe a végtelen vitákba felesleges belemenni és szerencsére nem is vagyunk kötelesek erre.

A jelenség okai egyébként egyszerűek. Az algoritmus azokat a tartalmakat kínálja fel nekünk, amelyek korábbi kereséseink alapján a leginkább érdekelhetnek minket. Az még a jobbik eset, ha ezekre egyáltalán rákattintunk, mert gyakran csak a címüket és a kiajánlójukat van türelmünk elolvasni. Ezzel tovább torzíthatjuk a fejünkben kialakult egyébként sem tiszta képet. Nem véletlen tehát, hogy egyre nehezebben fogadjuk el, ha valaki más szemszögből látja a dolgokat, mint mi. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az éremnek két oldala van, egyiket sem szabadna figyelmen kívül hagyni, ha közelebb akarunk kerülni az igazsághoz.

Az összezavarodás másik oka az lehet, hogy a közösségi médiában az álhírek is sokáig keringhetnek szabadon, az emberek pedig gyakran nem tudják kiszűrni, hogy melyik infó érkezik hiteles forrásból. Nem tesznek különbséget a bulvár és a minőségi sajtó között sem, és fogalmuk sincs, hogy az általuk fogyasztott tartalmak írói milyen forrásokból tájékozódnak. Emiatt mindenkit egy kalap alá vesznek és bizalmatlanok lesznek a médiában dolgozókkal szemben is. Ostoruk gyakran annak a hátán csattan, aki a legkevésbé érdemli meg.

A közösségi média manipulatív hatásai sajnos nem merülnek ki az eddig leírtakban. Idővel akár számunkra nem előnyös tettekre is késztethet minket az algoritmus. A jelenség veszélyeit leginkább a Társadalmi Dilemma című film szemlélteti, amelynek fiktív szereplőjét, Bent a közösségi oldalain olvasott tartalmak ráveszik, hogy menjen el egy tüntetésre, ahol később a rendőrök letartóztatják. Az adott jelenetben a tüntetők egyszerre viselkednek agresszív zombiként és irányított robotként. A közelmúlt példáiból kiindulva ez a valóságban sem nézhet ki másként.

Kattintásainkkal a hirdetők mindig jól járnak, ezért a közeljövőben kevés az esély arra, hogy bármi jelentősen jó irányba változna a közösségi médiában.

Mit is csinálhat egy egyetemista napjainkban? Mivel töltheti a legszebb fiatal éveit ebben az online időszakban, ebben az elektronikusan működő világban?

Lejárt a szesszió, a lélek nyugovóra tér. Igen, térhetne, ha nem bombáznák telibe becses pihenésünket a második félév anyagaival. Átérzed, te kíváncsi, bátor nebuló. Kinek élete fenekestül felfordult, kinek nincsenek boldog napjai, független élete, mert hát ugye haza kellett cuccolni. A szülőkhöz. Nem rossz érzés az, pár napig. Aztán jön az, hogy: „Halkítsd le az órádat, tévét nézek, menj a saját szobádba!” De hogy menjek, anyám, amikor annyian vannak a világhálón, hogy már a bejelentkezésnél ki fog dobni a Zoom? Ó, kérlek, csak most hadd jelentkezzek be, csak most ne vacakoljon az internet. És lám, megtörtént a csoda! Működik! Apró örömök. Talán ebben az évben csak ilyenek lesznek. Mondjuk még az is hozzácsapódhat, hogy végre megszáradt a kedvenc maszkom, amivel kijárok a városba. Ugye, hogy manapság ezek is fel tudnak vidítani?

Visszagondolok, épp egy éve kezdődött ez a fránya vírus. Ez az ünneprontó, kedvromboló, depresszív járvány. Az egyetemista életnek vége. Vége a felettébb szórakoztató, ugyanakkor unalmas óráknak. Nem pihentethetem a szemem a 302-es ajtón, nem várhatom meg a buszt, vagy fordítva. Nem verekedhetek az egyetemen kekeckedő kajaautomatával, hogy azért mégis, nekem tényleg szükségem van arra a húsz banira. Nem izgulhatok a taxi hátsó ülésén azon, hogy vajon fog-e valamit kérdezni tőlem a román anyanyelvű sofőr. Hogy is van? Ja, igen, ennyi éves, ide járok, éppen most jöttem otthonról. Mély lélegzet és mondhatom. Á, de úgysem sikerült hebegve-habogva kinyögnöm, amit szeretnék. Mégis közrejátszott az a drukk, csak nem tudok megszólalni.

Lassan már annyira vágyakozom vissza, hogy elkezdtem pakolni szeptemberre. Tudom, hogy addig még fél év van, és számtalan dolog történhet, illetve manapság mit is tudunk biztosra? Semmit, inkább hagyjuk is. Vissza is pakolom a fehérneműtartómba a dolgaimat, a szekrényemet újra megtöltöm, majd másnap kezdem elölről. A remény hal meg utoljára. És mi az unalomban, ha így folytatódik.

Ne lankadjon a kedvetek, egyetemisták! Garantálom nektek, hogy jobb, ha most pénzt spóroltok, mert most lehet. Hogy mire? Arra, hogy ha vége ennek az idegtépő időszaknak, több helyre jussatok el, menjetek a tengerre, fesztiválokra, kulturális eseményekre. Mert ezek után nyugodt szívvel mondhatom, hogy igen, mindenki egytől egyig megérdemli a kikapcsolódást és a mély levegőt. Azt, amelyiket beszívod, bent tartod egy picit és lassan kiengeded. Onnantól kezdve tudod, hogy most már minden sínen van.