Van Erdélyben egy kicsi és hideg város, ahol az emberek nem fáznak, mert gyakran piros ruhát viselnek. Már nem azért, mert ők lennének a Mikulások, akik minden év decemberében szétosztják az ajándékokat, és nem is azért, mert a piros kivédené a hideget. Ők mind szurkolók, fűti őket az adrenalin. Még az is szurkoló, aki nem is ismeri igazán a hokit. Ebben az Erdélyi kisvárosban, Gyergyóban, már hosszú évek óta divat az, hogy az emberek felveszik a hokicsapat logóját ábrázoló piros pulóvert, sálat, esetleg egy kedvenc játékos által aláírt, eredeti, izzadságszagú mezt. Nem csak a fanatikusoknak van valamilyen hokihoz kapcsolódó tárgya. Nem mondanám magam a sport nagy rajongójának, de van egy fekete korongom, s így le sem tagadhatnám, hogy gyergyói vagyok. 

Minden télen megrendezik az Erste Liga nevű bajnokságot. Aki nem ismerné, ez többszakaszos verseny, néhány erdélyi és magyarországi csapattal, ami annyit jelent, hogy egész télen hetente többször is össze lehet ülni a barátokkal meccset nézni. A gyergyói lakosok egyszerre vonulnak be a hokipályára – koronavírus idején arra a helyre, ahol éppen vetítik a mérkőzést –, hogy együtt drukkolhassanak a csapatnak.

Ezekben a szörnyű időkben, amikor nem a hokipályára megyünk, hanem például a kedvenc kocsmánkba, megfigyeltem az embereket. Kétfajta szurkoló létezik. Az első, aki csak azért megy, hogy alkoholt fogyasszon a barátaival. Ő a csendes bulizós típus, aki egyedül vagy a szüleivel lakik otthon és társaságra vágyik, de mivel mindenki a hokimeccset nézi, így neki is mennie kell, majd rájön, hogy ez egész vagány program. Belőle valójában csak ezután lesz rajongó, és ezzel elérkeztünk a második típushoz. Ezek az emberek folyamatosan követik a bajnokságot, minden mérkőzést megnéznek, borzasztóan szomorúak, ha egy adott játékban a gyergyói csapat nem nyert, de együtt kiáltanak fel minden gól után és örülnek a győzelemnek. Ezeket a pillanatokat általában nagy sörözések követik, hisz meg kell ünnepelni azt, amire büszkék vagyunk. A két szurkolótípusban az a közös, hogy amikor az utolsó percekben várják a gólt, ami eldönti a játék eredményét, a szemüket le sem veszik a kivetítőről, mindannyiukban pezseg a vér, forr az adrenalin és rettentő büszkék arra, ha a csapat nyer. Mert ha a csapat nyer, mi nyerünk, mindenki nyer.

,,Megszülethet a virtuális szikra. Csatlakozz te is!” – olvasom homlokráncolva az egyik közösségi alkalmazás új lehetőségét. Eszembe sem jut rákattintani, no nem azért, mert előítéleteim vannak és eleve ódzkodom az ilyenfajta virtuális szerelmet kereső platformoktól, hanem mert hahó! ez az oldal már amúgy is társkeresőként funkcionált egyes emberek számára, akik felrúgták az alapkoncepciót, a lényeget, amiért létrejött ez az egész, és rendíthetetlenül ismerkedni akarnak, bárkivel, aki visszaigazolja őket ismerősnek.

Sokan vagyunk ezzel így, bejelölünk egy idegen, de szimpatikus embert, akinek jó képei vannak, izgalmas élete, látszólag egyedülálló és még közös ismerőseink is akadnak. Miután elfogadja a barátkérelmet, rögtön írok is neki egy ,,szia, hogy vagy?”-ot, mintha csak régi ismerősök lennénk. Ez a pár szó lesz a közös jövőnk kezdete. Ezt gondolhatta az a személy, akinek az üzenetére hunyorgok épp, és a chatből kilépve azonnal törlöm is a tagot.

A huszonegyedik század nagy problémája: az ismerkedés. Az embernek nincs ideje eljárni otthonról, különben is hová mehetne! Kocsmákba barátokkal jár az ember, ott velük vagy elfoglalva, ha buliban vagy esetleg fesztiválon ismerkedsz, az olyan is lesz, rövid életű és komolytalan. Moziban szintén nem lehet, buszon nem, utcán nem, színházban… áh nem, így marad a virtuális tér, ami oly készségesen összegyűjti a potenciális jelölteket, ahol többszöri próbálkozás után csak összejön valaki. Görgetünk lefelé vagy épp oldalra (nem társkereső oldalakon) az arcok között és csak a felszínt nézzük, a külcsínt, s fogalmunk sincs, hogy ki is az az ember, mit szeret, milyen az érdeklődési köre, de bepróbálkozunk, mert szép, mert ,,bejön”, mert milyen jó lenne, ha ilyen kaliberű barátom/barátnőm lenne.

Abban egyetértek a virtuális tér nagy romantikusaival, hogy párban szép az élet, és valóban nem egyedül kéne meghalni, de valóban annyira fontos lenne, hogy mindenhol és mindenkiben az életed nagy szerelmét keresed?

Az életben vannak és lesznek még olyan napok, amikor váratlanul olyan szituációba keveredsz, amire nem számítottál, és még nem is voltál hasonlóban. Így jártam én is.

Nemrég, amikor a nagy bevásárlás után autóval hazafelé tartottam, megtörtént az, amire nem számítottam. Amiről úgy gondoltam, hogy elkerülhetetlen ugyan egy ember életében, de az enyémben sosem fordulhat elő. 

A kisvárosomban mindenki mindenhova autóval jár, így nem is csoda, hogy délután a nagyobb üzletek körül megbénul a forgalom. Amikor nem lehet haladni, akkor siet mindenki a legjobban. Én a megfelelő távolságot tartva, lassacskán oldalogtam egy autó mögött, előtte egy tanulóvezető haladt. Hoppá! Az egyik mellékútról egy sofőr, aki BMW-t vezetett – kell-e még valamit mondanom…? –, kapott az alkalmon, hogy tanuló vezető halad a sor elején, és kivágott. Ekkor láncreakcióként fékezett mindenki. Az előttem haladó sofőr reakciója kicsit lassúbb volt a kelleténél, az ő féklámpája később gyúlt fel, így nekem is hirtelen kellett a fékpedálra taposnom. Sajnos, kicsit elkéstem és még az út is csúszós volt. Nekimentem. Lassan három éve vezetek, de még soha nem ütköztem semmivel. Arra számítottam, hogy jobban megijedek ilyen helyzetben, de ahhoz képest csak dühös voltam. Abban a pillanatban minden csúnya szó elhagyta a számat. Tüstént kiszálltam az autóból, hogy megnézzem, lett-e nagyobb baj. A rendszámtáblám a földön. Nem kezdődött jól a kárfelmérés. Kicsit jobban szemügyre vettem a dolgokat, és láttam, hogy a bal oldali lámpám alatti rész eltörött. Szerencsére, nagyobb baj nem történt és csak a felület sérült meg. 

Erre jött a feketeleves, a másik autó sofőrje is kiszállt. Az ő autóján a vontatóhorog elferdült, amit én elsőre észre sem vettem. Sokkal tapasztaltabb sofőr volt, aki egyből azzal kezdte, hogy az én hibám, és kérdezte, nem láttam-e, hogy ő fékez. Persze mindketten tudtuk, hogy én mentem neki hátulról, ezért én vagyok a hibás. És persze könnyű a fiatal és női sofőrre fogni a történteket. Ezután megvolt az adatcsere, kitöltöttük a biztosítási papírokat, és mindenki mehetett a dolgára. Ő azzal a tudattal, hogy a biztosító kifizeti az általam okozott károkat az autóján, én meg azzal, mit szólnak majd a szüleim, és hogy a spórolt pénzemet költhetem az autó javítására.

Pontosabban egy lelkes fiatal srác, aki rajong az autókért, és szereti bütykölni a járgányát. Komolyabb dolgoknak persze nem fogok neki, hisz én sem értek mindenhez, sem megfelelő szerszámaim, sem tudásom nem elegendő hozzá. A fényszóróimat nem egyszer szereltem ki, hogy égőt cseréljek bennük, de foglalkoztam már a féktárcsákkal és fékbetétekkel, sőt az olajcserétől sem ijedek már meg.

Első lépésben kell egy minimális tudás és kíváncsiság arra vonatkozóan, hogy mi hogyan működik. Na meg persze bátorság, hisz nagyobb kárt is okozhatunk azzal, ha nem értünk hozzá. Arról nem beszélve, hogy az életünket is kockáztathatjuk. Szóval, ha valaki ráveszi magát, hogy otthon szerelgesse az autóját, ajánlom, hogy a munka után nézesse azt meg egy hozzáértővel is, biztos, ami biztos…

Az internet feltúrása, YouTube-oktató segédanyagok és fórumok böngészése után, ha úgy érezzük, készen állunk az adott feladat elvégzésére, jöhet az alkatrész beszerzése. Ez történhet online, ahol cikkszám alapján is rendelhetők, vagy a hagyományos módszer által, az autóalkatrész-boltban vagy bontóban is megvásárolhatók a kellékek.

Érdemes odafigyelni rendelésnél, hogy pontosan azt rendeljük, ami nekünk kell, hisz egy fajta márkához és típushoz többféle alkatrészt gyártanak. A boltba jobb, ha a kiszerelt, hibás alkatrészt magunkkal visszük.

Második lépésben, ha megvan a kívánt darab és meggyőződtünk arról, hogy talál, akkor következhet az, amitől egy amatőr igazán tarthat – rosszul szerelem vissza, netán elrontom az alkatrészt.

Nehezen hozzáférhető, szűk helyek, apró csavarok, olajos-zsíros koszos kezek, aki csinált már ilyet, az tudja. Mielőtt kiszerelnénk a cserélendő alkatrészt, ajánlatos képeket készíteni, hogy mi hol volt, a csatlakozók helyéről, mert a végén nagyon össze lehet keveredni.

Harmadik lépés és egyben utolsó, ha elvégeztük a munkát, és sikerült az autót is megjavítani, pontosabban a hibás alkatrészt kicserélni (közben persze egyéb kár nem keletkezett), akkor büszkék lehetünk magunkra, hogy mi még erre is képesek vagyunk.

Ha otthon szerelünk autót, megspórolhatjuk a szerelő munkadíját, de akkor a mi időnk megy rá és az mindig több lesz, mint a szakmabelinek. Valamint fennáll a veszély, hogy valamelyik lépésnél elrontjuk, és akkor pluszpénz és fejfájás az ára. Egy magamfajtának, aki ezt hobbiszinten űzi, megéri, de ha komoly a baj az autóval, akkor azt mindenképp ajánlatos a szerelőre bízni.

Szép a mosolya, jó a haja, korban is megfelel, jobbra! Nem tudok románul, bal. Úristen, kockái vannak! Jobb. Bal. Jobb. Nagyon bal. Új párod van! Íme, a 21. századi párkeresés.

Az amúgy is leáldozóban levő bálok sorsára jutottak a bulik, közösségi terek, kávézók, kocsmák, meg úgy általánosan, minden. Vége a szerelem első látásra időknek – egyébként sem látni, csak a másik szemét –, most már az „It’s a Match!” korszakában járunk. Egységesen mindenki kap kilencképnyi helyet, bemutatkozó szöveg, kedvenc zene, érdeklődési körök megadásának lehetőségét. A merészebbek még az Instagram-profiljukat is hozzáadhatják. Megadod a korod és a lakhelyed, esetleg még azt is, hol dolgozol vagy tanulsz, és már mehet is a párvadászat.

Igen. Manapság ilyen sok fontos tényező alapján döntheted el, hogy szeretnél-e megismerkedni az adott személlyel vagy sem. Hogy az információk a valóságot tükrözik-e, azt majd az első randin megtudod, amikor eldöntheted azt is, hogy ugyanaz az arc néz-e vissza rád az asztal túlsó oldaláról, mint ami a képről is (és ilyenkor nem csak a filterekre célzok). Ám itt sokan beteszik a porszemet a gépezetbe, mert teljes anonimitásba burkolóznak. Az általános szexiarc- szelfi, konditermes feszítés és kicsengetési kép opciók helyett a feketeség vagy egy mém fogad. Azok, akik nagyon magas szinten űzik ezt, még a nevük helyett is csak egy betűt használnak.

Én, a kíváncsi-fáncsi szerepébe ásva magam az utóbbi időben az ilyen profilokat jobbra húztam. Engedtem a késztetésnek, hogy megtudjam, ennek mégis mi értelme van. És azért is, hogy érdekesebb dolgokról beszélgessek, mint a „hogy állsz az egyéjszakás kalandokhoz?” vagy „mit keresel a Tinderen?” témák. Ha az ember fia vagy lánya logikusan gondolkodik (ami újabban nem túl népszerű), ez társkereső oldal (bármihez is keres társat), ahol jobb híján a képekből és a megadott adatokból kényszerülsz eldönteni, hogy szimpatikus-e a másik. Egy R betűvel ellátott fekete profil biztosan sok mindenkinek bejön. Legalábbis olyannyira, hogy az összes ilyen ember, akivel beszéltem, megkérdezte, hogy miért húztam őt jobbra (valószínűleg kételkedtek az épelméjűségemben – bevallom, magam is).

Így történt, hogy megtudtam, mire jó az ilyesfajta társkeresés. Az indokok: barátnőm van, és nem akarom, hogy felismerjenek; nem akarom, hogy itt lássanak; szégyellem, hogy itt vagyok; így csak a személyem számít és nem a kinézetem; így titokzatos vagyok, csupa szépek s jók, csak akad egy bökkenő – egyszer úgyis úgy járnak, mint a festett csaj az uszodában.

Azoktól, akik most először hallanak a Tinderről, elnézést kérek a spoilerért, de most már eljött az ideje, hogy megtudjuk, mi van a fekete profilon túl…