„A fordító egyszerre élvezheti az olvasás és az írás örömét – hangzott el többek között ez a gondolat is kedd este a Planetariumban, ahol a Hervay Klub ismét irodalmi oázist teremtett az érdeklődők számára.

Az est középpontjában András Orsolya és Bertóti Johanna műfordítók álltak, a beszélgetést pedig Nánai Hanna és Péter Blanka moderálta, akik bevezényeltek bennünket a fordítói szakma ágas-bogas erdeje mélyére. Már a beszélgetés kezdetén kiderült, a meghívottak számos nagyon érdekes dologgal foglalkoznak a műfordításon kívül: András Orsolya életében a sok más mellett a filmfeliratozás, az akrobatika is megjelenik, Bertóti Johanna pedig dramaturgként, gyermekirodalmi költőként, de zenei előadóként is munkálkodik. Bár nagyon sok érdekes dolgot rejtegetnek ezek a szakmák, a beszélgetés kifejezetten műfordítói munkáikra lett kiélezve.

András Orsolya és Bertóti Johanna elénk tárták munkájuknak kis töredékét, az elhangzott művek java része a meghívottak fordításaiból tevődött össze, de Bertóti Johanna saját verseiből is hozott kis ízelítőt a jelenlévők számára. 

Orsi fordított műveit olvasva mindenki számára érezhető volt a választott szövegekben megcsillanó karakán feminista jellem. Meg is jegyezte, hogy abban az időben, amikor ezeket a műveket fordította, lázadó korszakát élte, ezért álltak közel hozzá az ilyen jellegű szövegek. „Csak egy nő vagyok, egy oldalborda, egy csontocska, egy szálkácska, ami a férfi torkán akadt” – hangzott el az általa fordított részlet. „Megtanultam úgy nézni a testemre mint aranybányára, de ettől soha nem éreztem magam gazdagnak, csak félni kezdtem a csákányoktól” – újabb mondat, ezúttal másik műből. 

Johanna is hasonlóképp kiválasztott néhányat a fordított munkáiból, de három saját versét is felolvasta. „Nyáron is fázom egyetlen fűtőberendezésem, elárvult szívem, lassacskán kihűl” – hangzik a Réteges öltözködés című versének utolsó néhány sora. „Olvas a ház, olvasnak a házban mind a lakók / együtt olvas a pókhálóban a légy meg a pók” – csenghetnek ismerősen Esti olvasás című versének sorai, hiszen Radnóti Miklós stílusának hatása nyomán íródott.

Kettejük kölcsönös jókedve megalapozta a hangulatot, nagy mosollyal, olykor el-elnevetve magukat adták át egymásnak a szót, és közben kendőzetlen őszinteséggel válaszoltak a feltett kérdésekre, például arra, hogy mely nyelveket használják leginkább a műfordításban, hogy mikor tekintettek először fordítóként saját magukra, és hogy mi az első emlékük, ami a fordításhoz kapcsolódik. 

Orsi elmondása szerint teljesen más, amikor idegen nyelvre és amikor az anyanyelvére fordít le egy-egy művet. A magyaron kívül a román, a német és az angol nyelvet használja a leggyakrabban a munkája során, és elárulta, hogy első fordítói emléke is német nyelvű ifjúsági regényhez fűződik. Megjegyezte, hatalmas lelkesedéssel vágott bele a feladatba és annyira komolyan vette, hogy még fordítói álnevet is kitalált magának. Emellett azt is kifejtette, ténylegesen azóta tekint önmagára fordítóként, amióta megjelent az első műve. Johanna ehhez hozzátette, ő például a román nyelvre nem tekint idegen nyelvként, de elismeri, a fordítói szakmában dolgozók legnagyobb előnye, hogy ilyen mélységekben kell belemélyedniük a nyelvbe, ezzel bővítve általános ismereteiket, színezve a világról alkotott képüket, ugyanakkor megismerik más nyelvet beszélő személy szemléleteit is. Rámutatott, ő főként román és kazah nyelvről fordít, és Orsihoz hasonlóan ő is azóta tekinti magát műfordítónak, amióta megjelent az első regény az ő fordításában. 

Számos kérdés felmerült a fordító és a szöveg közötti viszonyról. Orsi megjegyezte a témában, hogy mindenképp szükséges valamilyen szinten kapcsolódni a fordítandó szöveghez, mert csak akkor lehet jó munkát végezni. Ha nem is tudnak teljes mértékben azonosulni a szerzővel, mégis „kellenek kapcsolódási pontok”. Johanna rámutatott, hogy bár általában ő választja a fordítandó anyagot, voltak kivételek is, viszont eddig minden esetben tetszett az adott mű, aminek a fordítására felkérték. „Legnehezebb talán kötött verseket fordítani” – jegyezte meg, miután felolvasott egy listán kívüli versfordítást, amit kazah nyelvről magyarra fordított. 

Kitértek arra is, hogy miben nyilvánul meg a jó/rossz fordítás, melyek az ismérvei ezeknek. Orsi a szerző, a fordító és az olvasó közötti közvetett kapcsolat fontosságát emelte ki és azt, hogy neki mint kapcsolódási pontnak előtérbe kell helyeznie, hogy a fordítás egyidejűleg maradjon hű az eredeti szerzőhöz, üzenetét tekintve, tartalmilag megfeleljen az alkotásnak, ugyanakkor olyan stílusvonalon haladjon, ami a szerzőre is jellemző, és a fordított mű olvasói számára is különleges, élvezhető. Johanna, helyeselve ezt, azzal egészítette ki, miszerint fontos figyelni, hogy kellő mértékben birtokolja a fordító a célnyelvet, ismerje annak szófordulatait és ne fordítson le szó szerint semmi olyat, aminek az eredeti nyelven van csak értelme. A beszélgetés ezzel zárult, kiegészítésképpen két kérdést intéztünk a meghívottakhoz, akik örömmel válaszoltak:

„Nekem mindig az a kedvenc, ami épp aktuális” – kezdte a válaszadást Orsi arra a kérdésre, hogy az eddig lefordított művekből melyik számukra a legkedvesebb. Rámutatott, minden műben van valami, ami a hatalmába keríti, a nyelvezet vagy akár maga az ötlet, ezért ilyenkor teljesen átszellemül és belemélyül az adott szöveg világába. Ezzel szemben Johanna pontosan tudta, melyik általa fordított művet emelje ki. Elmondta, Florin Lăzărescu Zsibbadtság című regénye külön helyet kap a szívében a többi, számára szintén fontos mű mellett, majd azzal folytatta, hogy az is a siker mércéje lehet, ha már felkeresik a fordítót, hogy fordítson le további műveket, mert megtetszett a sajátos fordítói stílusa.

Kérdésemre azt is elárulták, hogy szerintük a fordító miben méri a sikerét. Johanna úgy fogalmazta meg: „Talán abban, hogy mennyire marad meg a nyitottsága és kíváncsisága más szövegek irányába” – kiegészítve azzal a gondolattal, fontos, hogy a fordító mindig érdeklődjön és keressen újabb és másabb szövegeket, amelyekkel dolgozhat.

„A fordításban a saját nyitottságunkat és alkalmazkodóképességünket gyakoroljuk” – fejtette ki Orsi is a véleményét a kérdés kapcsán, majd hozzátette: számára az is fontos, hogy kapjon visszajelzést az olvasóktól, bár ez nem közvetlen módon történik. Megosztotta azt az emlékét is, amikor az egyik budapesti könyvtár polcán felfedezett egy kötetet, amelyet ő fordított, és ez nagyon nagy örömmel töltötte el. „Az számomra hatalmas sikerélmény volt, hogy az emberek leveszik a polcról, lapozgatják vagy akár beleírnak a lapszélbe” – tette hozzá, kiemelve, hogy az ilyen kicsi visszacsatolások is rengeteget számítanak.

A képet készítette: Tamás Zsófia

A cikk a 2023. április 12-ei számban jelent meg.

As the world becomes increasingly interconnected, more and more students are leaving their home countries to study in foreign lands. For these international students, the experience of studying abroad can be both exciting and daunting. They are often far from their families and friends, and are faced with the challenge of navigating unfamiliar cultures and customs.

This is where our organization comes in. Our mission is to provide a supportive community for international students, where they can connect with one another and feel a sense of belonging. We believe that by building a strong community of international students, we can help them succeed academically, socially, and emotionally.

But our organization is not just for international students. We also believe that it is important for the general society to understand and appreciate the value that international students bring to our communities. By promoting cross-cultural understanding and exchange, we can create a more diverse and inclusive society for all.

Our goals are simple, yet powerful. We aim to:

• Provide a platform for international students to connect with one another and build meaningful relationships.
• Create a supportive community that fosters academic success and personal growth.
• Promote cross-cultural understanding and exchange, both within our organization and in the wider community.
• Advocate for the needs and interests of international students, both on campus and beyond.
• Celebrate the diversity and richness of different cultures and traditions.

As international students ourselves, we understand the challenges that come with studying abroad. We know what it feels like to be far from home, to struggle with language barriers, and to navigate unfamiliar social norms. But we also know the incredible value that comes from experiencing different cultures and perspectives.

That is why we are so passionate about this organization. We believe that by coming together as a community, we can create a more welcoming and inclusive environment for international students. And we believe that this will not only benefit international students themselves, but the wider community as a whole.

So if you are an international/domestic student looking for a supportive community, or if you simply believe in the importance of cross-cultural understanding and exchange, we invite you to join us. Together, we can create a more connected and inclusive world.

You can read the Hungarian article here.

Az új környezetbe való beilleszkedésben, kultúraváltásban és otthonra találásban segítené a Kolozsváron tanuló külföldi egyetemistákat az International Students Organisation (ISO) segítő szervezet, amelyet külföldi diákok csoportja kezdeményezett. Hazai egyetemisták csatlakozására is számítanak, akik szívesen bővítenék látókörüket a sajátjuktól eltérő kultúrák és azokhoz tartozó fiatalok megismerése által.

Njodzeven Betrand bank és pénzügy szakon tanul (BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kar), több mint egy évvel ezelőtt Afrikából érkezett Kolozsvárra. Egész sor kihívással szembesült, főleg az itt-tartózkodásával kapcsolatos hivatalos iratainak ügyintézése során.

– Idegen volt a nyelv és nem voltak barátaim, no meg senki sem segített, még az egyetemről sem. Frusztráló helyzetben találtam magam, szinte feladtam. Beletelt némi időbe, míg sikerült mindent megoldani, de sokkal több kiadást és utánajárást jelentett, mintha lett volna segítségem ismerős vagy szervezet révén – tudtuk meg Betrandtól. Helyében sokan beérték volna ennyivel, és azután csak a tanulásra és a diákéletre összpontosítottak volna. Nem így Betrand: neki azonnal azok az egyetemisták jutottak eszébe, akik tájékozatlanságuk vagy lehetőségeik korlátozottsága miatt nem képesek felülkerekedni az ilyen kihívásokon, ezért barátaival, egyetemi társainak kisebb csoportjával együtt elhatározták, hogy szervezetet hoznak létre a külföldi diákok támogatására. Betrandnak meggyőződése, hogy a külföldi diákok alapítványok nélkül is képesek integrálódni, az ISO-hoz hasonló segítő hálózat azonban nagyban megkönnyítené a beilleszkedésüket és kapcsolódásukat az egyetemi közösségbe.

Az ISO mintegy eszközként, a fiatalok szócsöveként segítené az egyetemistákat abban, hogy tisztában legyenek a jogaikkal és élhessenek is azokkal, hogy a hazai diákokéhoz hasonló bánásmódban részesüljenek akár munka- vagy lakáskeresés terén.

– Fontos a külföldről érkező diákok segítése az új országban történő letelepedésben, az otthonérzet megteremtésében. Ahhoz, hogy ne érezzék magukat kívülállónak, bizonyos események révén az érdeklődőknek olyan alapvető dolgokról kellene tájékoztatást kapniuk, amelyek segítségével idővel Kolozsváron is komfortosan, otthonosan mozoghatnak, nem félve attól, hogy valamit nem tudnak megtalálni, elintézni – tolmácsolta Betrand üzenetét Pilbáth Kincső, aki fiatal kommunikációs szakemberként támogatja a szervezet céljait, miután baráti társaságban találkozott a kedvére való kezdeményezéssel.

Az ISO hosszú távú céljai közé sorolják a kulturális cserekapcsolatok szorgalmazását, támogatások és erőforrások biztosítását a hallgatók számára, befogadóbb és sokszínűbb egyetemi közösség kialakításának elősegítését. A nemzetközi diákszervezetnek létrehozták az angol nevét viselő közösségi oldalát, ide várják azon önkéntes diákok jelentkezését, akik szívesen segédkeznének az alapítási munkálatokban, színes ötleteikkel és meglátásaikkal gazdagítanák a diákszervezet tevékenységét, arculatát. Hogy minden külföldi diák otthonától távol is otthonosan érezze magát Kolozsváron.

Az ISO angol nyelvű felhívását mutasd meg akár a külföldi diáktársaidnak is!

A kolozsvári Bréda Ferenc Irodalmi Kör legutóbbi meghívottja Ferencz-Nagy Zoltán, harmadéves bölcsésznövendék volt, én pedig két céllal mentem a Bulgakov emeleti termébe ez alkalomból: egyrészt újságírói minőséget öltve magamra, jegyzetfüzettel és a tudósítás szándékával, másrészt viszont fűtött a támogatni vágyás és a büszkeség, ugyanis Zoltán (a továbbiakban csak Zozó) régi jó barátom.

A Bréda-kör lényege, hogy teret, fórumot biztosítson a meghívott költőknek arra, hogy megmutassák és irodalmi diskurzus tárgyává tegyék verseiket a jelenlevők számára. Éppen ezért az ilyen alkalmak a következőképpen zajlanak: a költő felolvassa az összegyűjtött versek egy részét. Ezután vitaindítót hallhatunk, amelyet hétfő este Lázár Kinga, szintén harmadéves bölcsésznövendék hozott. A folytatásban a költő további verseket olvas fel, cigiszünet, majd kezdődhet a vita. A moderátorok mikrofonokat adnak a jelentkezőknek, akik személyes vagy objektív szempontok alapján elemzik, kritizálják vagy megdicsérik a verseket. A költő csak a vita legvégén kelhet saját védelmére vagy válaszolhat kérdésekre.

Ez a menetrend Zozó estéjén is így zajlott. A jelenlevők előtt ott a nyomtatott példány, amíg a költő felolvas. Egyesek jegyzeteltek, aláhúztak, bekarikáztak a papíron. Mások csak olvasták a költeményeket. Megint mások rá se néztek a papírra, csak a költőt pásztázták és elemezték. A válogatásban egy sor témával találkozunk: Gilgames-eposz inspirálta vers, moldvai település, Assisi Szent Ferenc és az esztena kapcsolata. Azt gondolná az ember, hogy a szokatlan, mélyen rurális és népies költészet miatt a kedves egybegyűltek górcső alá vették Zozót a verseivel együtt és jól megkritizálták. Nos, nem. Épp az ellenkezője történt. A felolvasás utáni vita első megszólalója, Váradi Nagy Pál így kezdte: nyilvánvaló, hogy egy poeta doctusszal van dolgunk. Írjál kötetet!

Péter Blanka moderátor szerint ennyien soha nem vettek még részt Bréda-körön, ez az információ sokszor elhangzott az est során, a szervezők repestek a boldogságtól. A beszélgetés mégis nehezen indult. Az emberek visszakoztak, kerülték a szemkontaktust, Váradi Nagy Pál megszólalása után azonban szólt egy hang, hogy mikrofont szeretne. Az emberek szeme arra az asztalra szegeződött, ahol Zozó szurkolótábora, a harmadéves bölcsészek ültek. Ettől kezdve sorra jöttek a nagyobbnál nagyobb dicséretek, a jelen lévő költők (Sánta Miriam, Horváth Benji) is csak egymást ismételve dicsérték a fiatal szerzőt, és verseskötet írására buzdították. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a beszélgetésben részt vevők szinte teljes mértékben egyetértettek, a pályakezdő rímelőt minimális kritika érte, s azok is építő jellegűek voltak.

A vita végén a mikrofon visszakerült az est főszereplőjéhez, aki végre reagálhatott a teremben elhangzottakra és válaszolhatott a kérdésekre. Az egyik jelenlévő arra volt kíváncsi, mikor kezdett el Zozó verseket írni, mire a költő két kuncogás között így felelt: Nagyon szerelmes voltam egy lányba. S na, ahogy ilyenkor lenni szokott. Ő még akkor nem szeretett, de azóta már szeret! S akkor elkezdtem verseket írni.

A jó hangulatú eszmecsere után elcsíptem az est főszereplőjét néhány perc erejéig. Elmesélte, egész nap izgult és szent meggyőződéssel hitte, hogy utálni fogják a verseit. A sok pozitív hozzászólás nem szédítette meg, szerinte ugyanis „könnyebb feldolgozni, ha megkritizálnak. Most én mit kezdjek azzal, hogy az embereknek tetszett? Furcsa nyomást gyakorol ez rám. Olyan, mintha elvárnák, hogy akkor én most írjak! Jobban motivált volna, ha negatívumok is elhangzanak.”

Én boldog vagyok, hogy Zozót keresztül-kasul dicsérték, és kötetre buzdították. Tizenkettedikes korunk óta ismerjük egymást, és nagyon sokat mesélt nekem Lázárfalváról, a zsigeri kötődésről a természethez, a rurális, vidéki lét mintegy romantikus fontosságáról. Intelligens bólogatásokkal hallgattam ezeket, de nemigen értettem, mire gondol. Ezeket a verseket olvasva azonban letisztult: „nézzük végig a bikák harcát / tartsuk számon szenvedélyük / s adjuk vissza körtáncokban / a földnek a rezgést.”

A képet készítette: Tamás Zsófia

A pályakezdőkre jellemző izgatottsággal érkeztem a Planetáriumba szerdán este a Spectator Média szakkollégium kiállítására. I want to be there/Ott leszek, a fotókiállítás, amely betekintést nyújt egy újságíró rácsodálkozásának fényképbe konzervált pillanataiba.

Az újságíró tudósít, eseményről eseményre siet, de ebben a rohanásban nem pusztán a szakmai szemét tartja nyitva, olyan pillanatokat és történéseket is lencsevégre kap, amelyeken aztán hátratett kézzel, fürkésző tekintettel mások szépen elmerenghetnek és el is merengtek. Én is megtettem.

A szakkollégiumban résztvevő hét tehetséges fiatal, Szabó-Kádár Henrietta, Lukács Orsolya, Tamás Zsófia, Lukács Krisztina, Simon Soma, Batrin Krisztián és Kecskés Csaba fényképbe zárt világnézetét tekinthették meg az érdeklődők, illetve tekinthetik meg ezután is. A kiállítást Vallasek Júlia, a szakkollégium irányítója és Deák Anita szakmai vezető nyitották meg. A kiállított műveket Tompa Réka fényképész és Szűcs László, a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) elnöke méltatta.

„A pixelek mögött sokkal több is megbújik, mint gondolnánk” – jegyezte meg beszédében Tompa Réka a diákoknak szánt elismerő pillantás kíséretében. Beszédében arra biztatta a hallgatókat, hogy továbbra is merjenek kilépni komfortzónájukból, kísérletezzenek és szemléljék tudatosan az őket körülvevő világot.

Megkérdeztem Deák Anitát, szakmai szemmel hogyan látja a galériát: „Nehéz szakmai szemmel nézni, mert együtt dolgoztunk egy évig” — indította válaszát, majd hozzátette, szemtanúja volt annak a fejlődésnek, amelyen diákjai az első szakkollégiumi tevékenységtől a mai estéig átmentek. Elmondta, mindig figyeltek tanácsaira – itt kedves mosollyal diákjaira pillantott, ezzel is kifejezve elégedettségét munkájuk iránt.

A kiállítás megvalósításának érzéseiről annál inkább tudtam kérdezni Vallasek Júliát, a szakkollégium irányítóját.

– Végtelen nagy büszkeség, már csak azért is, mert ugyan a szakkollégiumot irányítom, a fotózáshoz én nem értek és emiatt csodálkozással tölt el, hogy milyen fényképeket tudnak készíteni. Másfelől az irányító öröme, amikor a munkának nem csak elszámolásban vagy papíron megjelenő eredménye van, hanem kikerül a falakra és más is gyönyörködhet benne – mondta, majd már-már anyai gondoskodásra emlékeztető kedvességgel azt is elárulta, emlékezni szokott a diákokra már elsőéves koruktól, akár csak a kiállított képek szerzőire, és ez olyan érzés, mint mikor „a szülő látja bizonytalanul lépkedő gyermekét felnőni és képessé válni arra, hogy önálló szakmai értéket letegyen az asztalra”.

A jelenlévők izgatottan szemlélték a fehér falakon díszelgő alkotásokat, felcsillanó szemmel ismertek fel egy-egy megörökített helyszínt. A diákok ugyan a siker és büszkeség elegyének édes mámorában úsztak, mégis sikerült néhány gyors kérdés erejéig elkapnom Lukács Orsolya másodéves hallgatót, aki lelkesen osztotta meg pillanatnyi érzéseit: „Mindig jólesik látni a nevemet, ha valahol megjelenik. Jó érzéssel tölt el, ha az emberek látják, hogy dolgozom és látják a kezem munkáját.” Összetett élményt kínál a fotó és címük együttese, az alkotók ugyanis minden kiállított fényképnek egyedi, sokatmondó címet adtak, amelyet magyar, román és angol nyelven is olvashatunk. Orsi viccesen meg is jegyezte, hogy az általa választott címeket véletlenül felcserélték, ezért nem teljesen a hozzárendelt fényképhez kerültek, de összességében ez a végeredményen nem érezhető, számunkra, kívülállók számára biztosan nem. Olyannyira, hogy jómagam még meg is dicsértem a címválasztását.

Az est további része vidám nevetésekkel és őszinte gratulációkkal telt, a kiállító diákok barátaik, tanáraik körében jókedélyűen élvezték az alkotás életérzését, körülöttük pedig, a terem falain ott figyelt Kolozsvár mindig látott, de észre nem vett arca a fényképeikről. Ahogy mindenkire, aki a következő hetekben betér egy baráti koccintásra vagy késői kávéra.

Ízelítő a kiállítás fotóiból:

Tamás Zsófia: Egy kis New York

Lukács Krisztina: Kolozsvárra költöztek a görög istenek

Batrin Krisztián: Szendvics

Kecskés Csaba: Az időtlen akarat

Lukács Orsolya: Élet-kebelezte

Simon Soma: Sugallat

Szabó-Kádár Henrietta: Betonszemek