Gurul a labda, én is gurulok utána. Elbotlottam, persze a levegő buckáiban, vagyis a semmiben, de úgy, hogy ne legyen egyértelmű, éppen mi történt. Minden mozdulata ki van találva minden esésemnek, megvan, hogy éppen merre vetődjek, zuhanjak azért, hogy nagyobb ováció, vagy éppen hangosabb hurrogás alakuljon ki. Olyan ez, mint a tánc. Megvan előre a koreográfiánk, hogy edző bá tudja kitalálni, mi legyen a következő lépés. Meg, persze, azért is fontos, hogy ne legyen unalmas a meccs. Már hogy volna érdekes a focimeccs a percenkénti esések nélkül? Ez olyan, mint a gól. Sőt, talán jobb is, a gól nehezebben sikerül, de ezt bármikor el lehet játszani, és szinte perzseli a szurkolókat. 

Zsák, zsák, teli zsák, teli van az pénzzel: gyönyörű zöld hasú eurók várnak majd az öltözőben, ha úgy alakítjuk a meccset, ahogy edző bá mondta. Nem lenne azért rossz egy gól, akkor többet kapnék azokból a bankókból. Na, erőltessük meg magunkat! Itt is a lehetőség – de várj, hogyan kéne majd örüljek, ha bemegy a labda? Melyik ikonikus gólörömöt alkossam újra? Ott van, mondjuk, a Keane-, Crouch- vagy akár a LuaLua-típusú miniprodukció, azokat viszont nem tudom újraalkotni, mert se a hátraszaltó, se a cigánykerék, de még az ilyesfajta táncikálás se megy nekem. Mondjuk, legyen Ravanelli, az tök egyszerű! Mi van akkor, ha most véletlenül nem jól célzok és mellé megy? Hogyan legyek szomorú? Hogy is gyakoroltuk – nem emlékszem, de már mindegy is, mert elvették tőlem a labdát. Ne már…, ilyen szerencsétlen csak nem lehetek, legalább essek egyet, higgyék, hogy a másik hibája! Sőt, itt is maradok és magzatpózban fetrengek néhány percet, maradjon csak rajtam a rivaldafény, hátha a bíró is idejön megnézni, hogy vagyok.

Repül a labda, ki tudja, hol áll meg és bumm, egy nagy fejes és gól! Most akkor az a feladatom, hogy felugrom és ordítok egyet, majd a legközelebbi csapattársamra vetem magam, akkor egyértelmű lesz mindenkinek, mennyire boldoggá tesz a pénz… izé, a siker. Igen, így jó lesz. Ha már az előbb estem egy nagyot, ezt kihasználom! Tudom, hogy bezoomol a kamera, a tévében a sok millió ember engem és a gólom visszajátszását nézi, miközben nagy részük sört nyakal. Innék én is egy kis sört, olyan jó hideg, frissen csapoltat! Ebből a gólból annyi sört fogok inni, amennyit csak szeretnék, de egyelőre egy kis víz sem esne rosszul. Ebben a sok lótás-futásban, gurulásban és bukásban szörnyen elfáradtam. Milyen jó, mindjárt félidő!

Egy, kettő, három, te leszel a párom, zsupsz, nálad volt a labda, úgy teszek, mintha elvenném tőled, és máris borulunk mind a ketten. Ez nagyon szép esés volt! Művészi remekmű. A labda gurul, és a változatosság kedvéért néhányat én is gurulok utána.

Hogyan építi fel egy testnevelő tanár a tanóráját, hogy mind az aktívabb, mind a kevésbé aktív gyerekek részt vehessenek azon? Egyáltalán hogyan lesz valaki tesitanár? Mi a helyzet a romániai tornaórák számával? Kerekes Ferenc, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tornatanára válaszolta meg többek között ezeket a kérdéseket is.

– Hogyan válik valaki tornatanárrá? Önt mi irányította erre az útra, a sport vagy a pedagógia iránti szeretet?

– A testnevelés tantárgy az iskolai nevelés rendszerében olyan eszköz, amelynek segítségével a személyiség fejlődéséhez szükséges mozgásismereteket, jártasságot, készségeket és képességeket sajátítanak el a gyerekek. A testnevelő tanár, diáknyelven tornatanár, pedig mindezeket iskolai keretek között oktatja és neveli. Bárki elvégezheti a testnevelés-egyetemet, természetesen, ha sikeresen vizsgázik, de igazi szakemberek azok lesznek, akik mindvégig lépést tartanak az újításokkal, fejlesztik magukat különböző sportágakban, és nem utolsósorban szeretik a gyerekeket és szeretik azt, amit tesznek nap mint nap. Elsősorban a sport és a mozgás iránti szeretet késztetett arra, hogy testnevelő tanár legyek, de természetesen jól éreztem magam a gyerekek között, mindvégig velük együtt végeztem és végzem a bemelegítő gyakorlatokat, és nem utolsósorban szeretem a kihívásokat is.

– Milyen edzéseket szokott tartani, azok miben másak, mint a hagyományos tornaóra? 

– A tanórák mellett vannak kosárlabda-, foci-, atlétikaedzések is. Mivel ezek az alkalmak nem ötvenpercesek, és a diákok is szabadon választják, sokkal érdekesebbek, jobban lehet dolgozni velük, és legtöbbször türelmetlenül is várják. A tanári pályám elején sokkal többet lehetett foglalkozni a bemelegítő és rávezető gyakorlatokkal, a gyerekek lelkesen dolgoztak, erősítették és fejlesztették mindazokat a képességeket és készségeket, amiket utána a játékokban felhasználtak. Napjainkban gyorsan akarnak játékhoz jutni a diákok, elhanyagolva ezáltal mindazokat az alapokat, amit a futó-, ugró- vagy dobóiskola ad meg a tervszerű bemelegítések által.

– Milyen típusai vannak a tornának, és ezek hogyan ötvöződnek a tornaóra során?

– Az egyes órák a testnevelés folyamatában összefüggő láncolatot alkotnak. Emellett minden órára sajátos feladatok megoldása járul. A tornaórák nagy témái az atlétika, a torna, a játékok és természetesen a készségek és képességek fejlesztése. Mindezek feldolgozása kevesebb vagy több órában történik, egymást kiegészítik, de semmiképp nem kell mereven értelmezni.

– Hogyan épül fel a tornaóra, hogy mind az aktívabb, mind a kevésbé aktív diákok is részt tudjanak venni, el tudják végezni a feladatokat?

– A tornaóra felépítése az évek során nem sokat változott, a mozzanatok közé tartozik a szervezés, a szervezet általános bemelegítése, a fő rész gyakorlatainak a feldolgozása, a szervezet megnyugtatása és az értékelés. Legtöbb tanuló részt vesz a teljes órán, de vannak olyanok is, akik az óra elején és a végén vesznek részt, ami gondot okoz nekik, az a fő rész anyagának a begyakorlása, ismétlése, rögzítése, vagy az óra végére maradt labdajáték. Ilyenkor differenciáltan kell a tanulóval vagy a tanulókkal dolgozni, több magyarázatra van szükségük és nagyon fontos az is, hogy a segítségadás legyen szakszerű és határozott.

– Mindenkinek más a teherbíró képessége, hajlékonysága, vannak, akik korlátozottak bizonyos gyakorlatok tekintetében. Mi a helyzet ilyen esetekben? Hogyan jár el mint tornatanár, hogy mindenki igazságosan legyen osztályozva?

– Az egyetemen nekem azt tanították, hogy az osztályozásnál vegyük figyelembe a tanuló fejlődését, elsősorban saját magával szemben, mutassuk meg, hogy az előző méréshez képest mennyit tudott fejlődni és mik az elvárások vele szemben. Amennyiben csak a kialakított eredménytáblázatot nézném, lenne olyan tanuló, aki nem tudna teljesíteni és rossz minősítést is kellene írnom. Ilyenkor a tanulók kapnak pluszfeladatokat, több időt az ismétlésre vagy akár javítási lehetőséget. Nem szoktam rossz jegyeket írni, de néha-néha lepontozom a diákjaimat, ha alulteljesítenek.

– Hogyan gondolja, mennyiben elég az a heti tornaóraszám, ami rendelkezésére áll? Mennyi lenne az ideális mozgásidő egy gyermeknek, tinédzsernek?

– A heti testnevelésóra-szám Romániában nagyon kevés, évek óta beszélnek róla, beszélnek a változásokról, de eddig semmi sem történt. A kötelező három tesióra mellett legyen egy sportkör, amit a diák választ, valamint tegyék kötelezővé a kisdiákok számára az úszó- és sízőtáborokban való részvételt. Ha mindezek minden szinten megvalósulnának, valamint a tömegsportnak és az iskolai sportnak biztosítanák a megfelelő finanszírozást, szerintem, a sporteredmények és a világversenyeken való szereplések hatványozottan változnának.

– Mit szokott akkor tenni, ha valaki igazán ügyes és látja benne a tehetséget? Voltak diákjai, akiknek ön adta meg valamilyen módon az alapot, amit felhasználva, ma már kiemelkedő nevek valamilyen sportágban? 

– Kiemelkedő eredmények testnevelésben nem igazán születnek, bizonyos sportágakban voltak jó eredményeink, de karatéban és küzdősportokban a diákjaink a városi klubok versenyzőiként értek el igazán szép eredményeket. Mindazok a diákok, akik szabadidejüket áldozzák fel a felkészülésre, az edzésre és a versenyzésre, példaértékűek és nagyon sokszor dicsekszünk is velük, de legtöbbször szorgalmuk, kitartásuk és munkájuk által jutnak el a dobogó legfelső fokára. Az utóbbi években a gyerekfoci is nagy lendületet kapott, reméljük, hogy ott is kitűnő sportolók nevelkednek.

– Milyen sportmérkőzéseken, versenyeken szoktak részt venni a kollégium diákjai? Milyen eredményekkel büszkélkednek? 

– A kosárlabdának a kollégiumunkban régi és szép hagyománya van, évente ki szoktunk jutni a megyei döntőkre, inkább a líceumi diákok ügyeskedtek, de voltak évek, amikor kisebb diákokkal is kijutottunk, és nagyon jó eredményeket értünk el. Idén ilyen szinten az eredmény kiváló, a gimnáziumi fiúk a gyulafehérvári megyei kosárlabdadöntőn második helyezést értek el. Külön öröm számomra, hogy a csapatot erősítette Dávid fiam, aki már jó két éve kosarazik, és képességeit fejlesztve rendszeresen edz és készül minden meccsére. A minisztérium által szervezett foci- és atlétikai versenyeken mindig részt veszünk, a megyei jó helyezéseket nem igazán tudjuk országos döntőkre váltani, de vannak aranyérmes dákjaink az Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpiákon, valamint dobogós helyezésekkel térünk vissza, ha részt veszünk külföldi atlétika- vagy focibajnokságokon.

Az FK Csíkszereda U17-es korosztályú női csapatának tagja, a Márton Áron Főgimnázium diákja, Daradics Boglárka mesélt többek között arról, hogy szerinte milyen a jó focista, mi építi a csapatszellemet és milyen sztereotípiákkal találkozott a női foci kapcsán.

– Próbáltál ki más sportokat mielőtt elköteleződtél a foci mellett? 

– A futball kipróbálása előtt úsztam és kézilabdáztam is egy ideig, de egyik sem fogott meg igazán, emellett a szomszéd fiúkkal nagyon sokat fociztam hobbiból, és szimpatikussá vált a sport. Így a szüleimet kezdtem kérlelni, hogy elkezdhessek komolyabb szinten is focizni, amire épp lehetőségem nyílt, hiszen akkoriban indult lánycsapat az FK Csíkszeredánál.

– Ezekkel szemben mi tette különlegessé számodra a focit? 

– Úszni elég régen jártam és nem is tartott sokáig a pályafutásom, de nagyon élveztem magát a sportot. A kézilabdát is nagyjából csak másfél-két évig űztem, viszont ott megfogott az, hogy milyen jó érzés is csapatban csinálni valamit. Közösséghez tartoztam, aminek teljes mértékben a része voltam és szerettem másokkal megünnepelni a sikereket, talán ezért is maradtam másik csapatsportnál: a futballnál. Azt hiszem, tízéves koromban kezdtem el focizni, még negyedik osztályban, ennek már majdnem hat éve. A focit különlegessé teszi számomra, hogy mindig más és sosincs két ugyanolyan edzés, mérkőzés vagy játék sem.

– Átlagban mennyi időt töltesz az edzésekkel, meccsekkel? Mennyire foglalja le a hétköznapjaidat?

– Átlagban egy nap két-három órát töltök edzéssel, persze van olyan nap, amikor nincs edzésem. Ebben a három órában benne van az átöltözés, a melegítés, maga az edzés, esetleg kondizás és a levezetők, nyújtások is. A délutánjaim így gyorsan telnek, és időt kell szakítanom a tanulásra is, be kell osztanom az időmet. Hetente általában négy nap vannak edzések, kondizások, prevenciók és szezon alatt hétvégeken a meccsek. Egy meccs, ha hazai pályán játszunk, egy délelőtt alatt le tud járni, viszont idegenbe utazáskor többnapos dologról van szó.

– Milyen kihívásokkal kellett szembenézned?

– Véleményem szerint elég nehéz, hogy jól tudj teljesíteni mind csapatként, mind pedig egyénileg. Ezalatt gondolok a csapatszellemre, a jó hangulatra, közegre, ami elengedhetetlen. A pályán kívül is egyet kell tudnunk érteni egymással, és időt kell töltenünk együtt, hogy megszokjuk és megismerjük egymást, tudjuk, hogyan tudunk a legkönnyebben együttműködni. Az egyéni teljesítmény itt is fontos, nem csak az egyéni sportoknál, és hogy fejlődjünk, javítsuk a képességeinket, ahhoz rengeteg munka és idő kell, de a magabiztosság és a koncentráció is lényeges. Nekem a legnehezebb kihívást talán az jelentette, és néha még most is az jelenti, hogy higgyek magamban és tudjam, képes vagyok jól játszani és jó teljesítményt elérni, az elvárásoknak megfelelni.

– Mivel ez csapatsport, van egyfajta közösségépítő jellege. Szerinted ez hogyan nyilvánul meg?

– Fontos, hogy jó legyen a közösség a csapaton belül, a konfliktusokat meg lehessen beszélni és mindenki jól egyezzen a másikkal. A csapattársaim már évek óta fontos szerepet töltenek be az életemben, a focipályán kívül is. Nagyon sok csapatépítő táborban voltunk már, amelyek szintén sokat segítettek a közösség formálásában, de rengetegszer vagyunk csak úgy együtt is, közös programokban.

– Hogy érzed, neked mik az erősségeid, mivel egészíted ki te, személyesen a csapatot?

– Szerintem én inkább jó csapatjátékos vagyok, mint jó egyéni, erősebb jellemű játékos, aki több párharcba belemegy. Jól tudom a labdákat osztogatni, passzokat, indításokat adni. A csapatot azzal a szerepemmel egészítem ki, hogy bármilyen poszton tudok játszani. Régebben védő voltam, most inkább csatárt játszom, de középpályán és a kapuban is voltam már párszor.

– Mit gondolsz, mitől lesz a focista jó focista?

– Szerintem a focista attól lesz jó, hogy kemény, alázatos és kitartó munkával és megfelelő odafigyeléssel tud edzeni, fejlődni. A jó focista jól tud játszani csapatban és egyénileg is. Fontos emellett a magabiztosság és a jó beszédkészség is, mind a pályán, mind pedig a pályán kívül.

– Vannak olyan tévképzetek, sztereotípiák a foci, főként a női foci kapcsán, amiket szeretnél eloszlatni?

– A női focit illetően van néhány sztereotípia, amit hallottam és nem tartom valósnak, de ritkán futok össze ilyenekkel. Egyesek szerint a női foci még gyerekcipőben jár, akár világszinten, akár itt a környékünkön nézünk szét. Ezzel én nem teljesen értek egyet, mert bár a női futballnak nincs olyan régre visszanyúló történelme, de fejlődik és egyre csak jobb lesz. 

– Nemrég a csapatodat, a csíkszeredai városháza Év Sportolója gáláján díjazták mint az év utánpótláscsapatát. Ezt hogy élted meg?

– Igen, nemrég az Év utánpótláscsapata címet kaptuk meg a gálán, aminek őszintén nagyon örültem. Nem is gondoltam volna, hogy valaha is ilyen eseményen vehetek részt, viszont a csapatomnak és a volt edzőimnek is köszönetet mondok ezért. 

– Mik a terveid a focival a jövőre nézve?

– Nagy hangsúlyt próbálok fektetni az egyéni teljesítményem fejlődésére, de a csapaton belüli együttműködési készségemre is. A terveim között szerepel emellett az is, hogy a csapatunk is jól játsszon és jó eredményeket érjünk el a 2023–2024-es országos bajnokság tavaszi fordulóján, aminek a szezonja hamarosan kezdődik. El tudom képzelni magunkat a döntőbe jutáskor is, de még meglátjuk, addig mit hoz a forduló.

Az utóbbi években egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy a transznemű nők részvétele a női csoportokban mennyire igazságos. Ez a kérdéskör nem csupán a sport területén vált ki heves vitákat, hanem a társadalom számos más területén is, ahol az identitás és az egyenlőség kérdéseit a mai napig szorgosan vizsgálják. A sportban azonban ez a kérdés különösen érzékeny téma, mivel itt a fizikai különbségek és attribútumok kiemelt szerepet játszanak.

Az egyenlőség elve azt mondja, hogy minden személynek azonos jogai és lehetőségei vannak, függetlenül nemi azonosságától vagy szexuális orientációjától. Ideális világban ezzel mindenkinek egyet kellene értenie. Ha nem is teljesen, de legalább nagy részben. Ennek alapján az lenne a logikus, hogy a transznemű nők is ugyanolyan jogokkal és lehetőségekkel rendelkezhessenek a sportban, mint a cisznemű nők. Az egyenlőség hívei szerint a transznemű embereket nem szabad diszkriminálni, és mindenki számára lehetőséget kell adni a sportban való részvételre. Ámen! De…

Annak érdekében, hogy becsületesen döntsünk, muszáj az etikai szempontokat is figyelembe venni. A sportban a testi képességek, az erő, a gyorsaság és az állóképesség kulcsfontosságúak a versenyzés szempontjából. Nagyon kevés kivétel létezik, de a legtöbb versenyszámban, játékban az előbb felsorolt készségek és tulajdonságok döntik el, hogy ki állhat dobogóra és ki nem. Azt állítani, hogy a transznemű nők azonos fizikai előnyökkel vagy hátrányokkal rendelkeznek, mint a ciszneműek, a biológiai különbségek figyelmen kívül hagyását vonja maga után.

A kérdéses vitát tovább bonyolítja, hogy a tudomány még nem határozta meg egyértelműen, hogy a hormonkezelés és a nemátalakító műtétek mennyiben változtatják meg az adott személy testi adottságait – sportolási teljesítmény szempontjából. Néhány tanulmány szerint a hormonterápia után a test teljesítőképessége jelentősen csökkenhet, mások viszont azt állítják, hogy bizonyos előnyök továbbra is fennmaradhatnak. Ez egyelőre a jövő titka, amíg ez nem tisztázódik, addig csak ujjal mutogatunk egymásra.

Hogy mi a teendő? Nem tudom, nem tudni pontosan, de türelmesnek kell lenni. A társadalomnak és a sporttestületeknek meg kell találniuk az egyensúlyt egyenlőség és etika között. Lehetséges, hogy szigorúbb szabályozásra van szükség a transznemű nők részvételével kapcsolatban, figyelembe véve a biológiai különbségeket. Lehet, hogy külön kategóriában kellene indulniuk. Bármi lehetséges. Egy valami biztos: a nyitottság, a nemek és a bizottságok közötti párbeszéd és az elfogadás fogja eldönteni, hogy az „egyenlőség mindenáron” a legfontosabb, vagy sem.

Nagyon természetesnek tűnik, hogy egy adott térségen belül népszerű sportnak a szurkolótáborába tartozzon valaki, azonban lássuk be: nem mindenkinek szívügye a foci, a kézi- vagy a kosárlabda. Alexát sem érdekelte különösebben a hoki világa, azonban hamar megváltozott a véleménye, miután személyesen megnézett egy meccset. A gyergyói hokicsapatról, a drukkerekről és a sport iránti lelkesedésről beszélgettünk a Gyergyói Hoki Klub (GYHK) egyik „friss” rajongójával.

– Néhány éve ismerlek már, ezért biztosan kijelenthetem: nem voltál mindig az a hokikedvelő személy. Mi tudta megváltoztatni a véleményed? Hogyan kezdtél el érdeklődni a jégkorong iránt?

– 2019 őszén voltam életem első hokimeccsén, randi keretében. Érdekesen hangzik, viszont ennek a találkának köszönhetően ismertem meg ezt a csodás sportágat. Ebben az időszakban a szüleim is gyakran nézték a meccseket, de valamiért akkoriban nem igazán kötött le. Azon az ominózus meccsen értettem meg néhány alapszabályt, amihez egészen vicces történet tartozik.

A hokiban van egy olyan szabály, amit tilos felszabadításnak neveznek, aminek röviden annyi a lényege, hogy a támadócsapat a saját térfeléről az ellenfél alapvonala – azaz a pálya másik végében található kék vonal – mögé üti a korongot. Ezt a tilos felszabadítást az elején mindig pirosnak hallottam, és nem igazán értettem, hogy ha az ellenfeleink nem pirosban játszanak, ők miért kapnak „piros felszabadítást”. A srác elég nehezen, de megértette velem, hogy csak rosszul hallom: nem piros, hanem tilos. Később egyre gyakrabban látogattam ki a hokipályára vagy néztem a közvetítéseket, mivel eléggé felkeltette az érdeklődésemet ez a sport, és még többet akartam megtudni róla. 2021-ben váltam igazán nagy szurkolóvá, amikor csak tehettem, követtem a GYHK meccseit, és minden erőmmel szurkoltam nekik. 

– Kiskoromban, amikor tanulás helyett a Forma–1-et néztem édesapámmal, mindig volt egy-egy kedvenc versenyzőm, annak ellenére, hogy akkor semmit sem értettem az autóversenyzésből. Így, hogy te tudatosan és jó szívvel követed a GYHK-t, biztos megvannak a kedvenceid.

– Ahogy mondod. Igazából két kedvencem is van a csapatunkból: Szigeti Ákos és Sébastien Sylvestre. Mindketten csatár pozícióban játszanak, amit kifejezetten szeretek. Sylvestre magatartása a jégen, ahogyan hajt a gólokra és a győzelemre, számomra lenyűgöző. Emellett nagyon megszerette a térségünket, ráadásul a szurkolókért még a székely himnuszt is megtanulta.

– Minden meccsnek megvannak a legemlékezetesebb pillanatai. Legyen szó közös éneklésről, szurkolásról vagy óriási gólörömökről. Neked mik a legkatartikusabb élményeid?

– Mindig a gólok a legemlékezetesebbek, mert a fiúk mindig tudnak szebbnél szebb helyzeteket kialakítani és gólt varázsolni belőlük. Viszont van két olyan esemény, amire életem végéig emlékezni fogok. 2022 decemberében, annak is az utolsó napjaiban volt egy hazai meccsünk, ahol a Csíkszeredai Sportklubot fogadtuk. Tudniillik a két székely csapat a hokiban nem igazán barát. Szerencsés helyzetben voltam, hogy ott lehettem és megélhettem azt a csodás győzelmet, amit a szeredaiak fölött arattunk. Majd 2023 márciusának végén fogadtuk a Fradit és mindent elsöprő döntőt játszottunk, ahol bennünket avattak a 23-as év Erste Liga-bajnokává. Ezeken a meccseken a szurkolás is zseniális volt, a hangom már a meccs végén elment. 

– Vannak olyan közeli ismerőseid, barátaid, akikkel a meccsekre szoktál járni, vagy csak úgy odacsapódsz valakikhez?

– Általában a meccsekre édesanyámmal vagy egy barátnőmmel szoktam menni, és ha éppen nem tartózkodom otthon, akkor Marosvásárhelyen – mivel ott járok egyetemre – néhány gyergyóival összeülünk és úgy követjük a mérkőzéseket. Igyekszem személyesen is elmenni meccset nézni, de ha nem sikerül, akkor marad a közvetítés.

– Már te is megemlítetted, de 2023-ban valóban a Gyergyói Hoki Klub lett az Erste Liga bajnoka. De mit gondolsz a jelenlegi szezonról?

– A mostani szezonban nagyot kell bizonyítanunk, ami miatt szerintem a nyomás is nagy a csapaton. Nem titok, hogy a címvédés a cél, viszont az utóbbi időben, mintha picit kifáradtak volna a játékosok, így nem tudják azt hozni, amit mi, szurkolók elvárnánk tőlük. Ennek ellenére sem szabad csüggedni, hiszen a szezon és a liga végéig még rengeteg idő van. Ahogy mi, szurkolók mondani szoktuk nem az alapszakaszt kell megnyerni, hanem a döntőt.

– Szerinted van különbség foci- és egy hoki-rajongócsapat között? Mi az, ami egyedülállóvá teszi ebben a sportágban a szurkolást?

– Nem igazán voltam még olyan sporteseményen, ahol hasonló szurkolást láttam. Nekem mindig az az érzésem közben, mintha mi is ott lennénk a pályán és velük együtt játszanánk. Ugyanolyan átéléssel vagyunk dühösek, vagy ugyanannyira koncentrálunk arra, hogy a pakk valahogyan becsorogjon a hálóba. Ha ez megtörténik, üvöltő öröm támad bennünk és a játékosokban egyaránt. Rengeteg erőt tudunk adni nekik a szurkolásunkkal, és ezt ők gólok formájában hálálják meg. Emiatt mindig megéri elveszíteni egy rövid időre a hangunkat. 

– Minden sportnak megvan a maga „ideje”. Szezonon kívül is tudod tartani a hoki iránti lelkesedésed?

– Akkor is mindig figyelemmel követem a csapatunk játékosait, olyan videókat nézek, ahol szebbnél szebb gólokat, helyzeteket vagy épp taktikákat mutatnak be. De szerencsére nem kell olyan sokáig hoki nélkül kibírni, hamar eljönnek a szezonkezdések.

– Vetted már észre, milyen hatással bír az, hogy te „szenvedélyes” hokiszurkoló vagy? A hétköznapokban jelent számodra ez valamit?

– A szurkolás egyfajta kikapcsolódás és stresszlevezetés számomra, mivel közben nem igazán gondolok semmi másra, csak az adott meccsre. Teljes átéléssel szurkolok, olyankor mindent kiadok magamból, ami néha azt is jelenti, hogy üvöltök a képernyő előtt vagy a nézőtéren, de örömömben ugrálni is szoktam.

– Amikor az idei szezonról kérdeztelek, azt mondtad, hogy a fiúk kicsit fáradtnak tűnnek. Ha lenne lehetőséged, akkor mit mondanál nekik, hogy újra erőre tudjanak kapni?

– Az üzenetem számukra csak annyi lenne, hogy nem számít, épp mekkora gödörben vannak, a szurkolók mindig mellettük lesznek. Számunkra úgyis ők lesznek a legjobbak, függetlenül attól, mi történik. És ha a gödörből ki tudnak mászni, túl tudnak lépni az akadályokon, akkor ott már nincs megállás. Keep pushing!