Életemben egyszer fordult elő, hogy stadionban nézzek valamire való (értsd: nem az általános iskolás osztálytársaim által játszott) futballmérkőzést, amelynek során szerencsére nem találkoztam xenofóbiával. Hogy is találkoztam volna, amikor két magyar csapat játszott? Az egyik a Sepsi OSK volt, a másik a kolozsvári CFR. Az előbbinek tömbmagyar terület ad otthont, tulajdonosa magyar, a csapatösszetetétel is nyomokban tartalmaz magyarokat. A másik… Igen.

Elvitathatatlan történelmi tény, hogy a hivatalosan Fotbal Club CFR 1907 Cluj néven ismert sportegyesület alakulásának hajnalán a Kolozsvári Vasutas Sport Club nevet viselte. Nem nehéz innen kikövetkeztetni, hogy erdélyi csapatról beszélünk, amelynek tagjai magyarok voltak. Ahogy azt jól tudjuk, a történelem játszadozott az országhatárokkal, a valamikor független Erdélyi Fejedelemség mára Románia részét képezi, így magától értetődő, hogy ez az ország magáénak vallja az említett focicsapatot. Ez persze nem igaz minden állampolgárra.

Már-már rémtörténetként terjed szájhagyomány útján, hogy vigyázzon az, aki U–CFR-meccs napján az utcára merészkedik, mert kiszámíthatatlanul lecsaphat bárkire a verbális vagy fizikai erőszak. A két csapat szembenállásának egyik fő hajtóereje a következő mondat: Afară cu ungurii din ţară!, vagyis Ki a magyarokkal az országból! Ordibálják ezt olyan csapat ultrái, amelyben játszik magyar nemzetiségű sportoló, olyan csapatnak, amelyben nagyítóval kell keresni olyan személyeket, akiket etnikumra hivatkozva ki akarnak tessékelni Romániából.

Valamiért, amikor magyar vagy „magyar” csapat játszik román ellen, az esemény elhagyja a földi szféra profán realitását, és transzcendensen átalakul a szurkolók képzeletében népcsoportok háborújává. Ez teszi igazán toxikussá a sportot. Biztos van, aki nem ért egyet velem, de szerintem nem azért kétballábas egy sportoló, mert egy bizonyos nyelven beszél, nem azért győzi le az ellenfelét, mert az a nemzetisége, ami, a les nem hozható összefüggésbe a családi vérvonallal, és pláne nem attól függ a gólrúgás sikere, hogy hova született az illető.

Persze nem csak a mi vidékünkön társul agresszió a szurkoláshoz. Tetemes mennyiségű hírt hallottam magam is, a sportok nem nagy kedvelője arról, hogy X ultrák Y városban tüzet gyújtottak, rongáltak, verekedtek, ami a csövön kifér, mert éppen a saját csapatuk vesztett. Vagy nyert. Vagy döntetlen az eredmény.

Laikus hipotézisem szerint több, de valahol mégis egymáshoz kapcsolódó oka van ennek az indokolatlanul agresszív sport-megnyilvánulásnak. Valószínűleg az ilyen magatartás eleve elfojtott érzelmekből táplálkozik, a hangos kisebbség behálóz semleges figurákat, és néha kell ürügy az embernek arra, hogy teli torokból küldjön másokat azok családtagjainak testrészeibe. De tartsuk szem előtt: az ürügy nem mentség, és a felfokozott érzelmek nem igazolják a gyűlölködést.

Kislányosan naiv és idillikus elképzelésem szerint van mód arra, hogy a sport csak sport legyen, a foci csak foci, és a nemzeti kérdéseket máshol, más hangnemben, más érzelmi töltettel és más szavakkal tisztázzuk. De igazából nincs mit tisztázni. Erdélyben több etnikum is él, a világon temérdek. Egyesek egymástól eltérő nyelven beszélnek, másoknak más a bőrszínük, egy ország határain belül napjainkban – megkockáztatom – sosem egységes az állampolgárok nemzetisége; amiket felsoroltam, azok pedig mind ráhúzhatók akár egy futballcsapatra is. Ezt megérteni nem nehéz, de elfogadni néhány embernek valamiért annál inkább. És igazából tudom, hogy aki meccsen azt kántálja, hogy többek között én is takarodjak az országból, az nem szeretne máshol, más hangnemben, más érzelmi töltettel és más szavakkal tisztázni semmit.

Kézdivásárhelyen nóvum volt a hoki. Kolozsváron nem igazán volt lehetőség jégkorongozni. Miskolcon már több korosztályt edzhetett. A kézdivásárhelyi Koszta Ákos (képünkön) kezdetben U18-as csapatban játszott, Kolozsváron és Bukarestben tanult felsőoktatásban, majd az Erasmus programmal Magyarországon kötött ki edzőként. Jelenleg Sátoraljaújhelyen hokiedző, egyben a budapesti Testnevelési Egyetem hallgatója jégkorongedzői szakon. Bárhol szívesen dolgozna, ahol fejlődés és kihívás várja.

– Miért éppen a jégkorong mellett döntöttél? A hoki előtt érdekelt más sport?

– A hokival párhuzamosan fociztam nagy pályán, egyéb sportágat csak szórakozásból űztem. A jégkorong teljesen új volt mindenki számára a környéken. Otthon, Kézdivásárhelyen 2004-ben, hosszas szünet után újraalapították a jégkorongcsapatot, amihez negyedikes-ötödikes koromban csatlakoztam. Azelőtt igazából semmit sem tudtam a jégkorongról. Ismeretlen terep volt, ezért is vonzott annyira. Új volt a városban, de talán azt is mondhatom, hogy az egész megyében, és ott ragadtam. A kilencvenes évek végétől Erdélyben, Csíkszeredán meg Gyergyón kívül nagyjából sehol nem volt elterjedt a jégkorong.

Amikor újraindult a hokioktatás, úgy hatvanan voltunk a korosztályunkból a csapatban. Amikor befejeztük a junior bajnokságot, a hat-hét évvel azelőtti létszámból körülbelül 10-12 ember maradt, sokan kiestek. Gondolom, hogy kezdetben mindenki számára újdonság volt, mindenki ki akarta próbálni, aztán nem mindenki találta meg benne azt, amire számított. Van, aki megmaradt benne, van aki abbahagyta.

Kézdivásárhelyen akkor még nem volt fedett jégpálya

– Mikor és miért döntöttél úgy, hogy játékos helyett inkább edző leszel?

– Tizennyolc éves koromban abbahagytam a játékot. Nem láttam értelmét folytatni, nem voltak adottak a lehetőségek. Kézdivásárhelyen például akkor még nem volt fedett jégpálya, és akkor is, azóta is fiatalok számára játékosként nagyon kevés az egyesület Romániában, de akár Magyarországon is. Nagyon-nagyon jónak kell lenned, hogy hosszú távon bent maradhass, és annyit tudj anyagilag profitálni, hogy abból valamit félretehess későbbre, amikor már fel kell hagynod a sporttal. Erre nagyon kevés az esély, úgyhogy nem folytattam a játékos pályafutást, elég volt belőle hat-hét aktív év országos bajnokságokkal. Az eredményes volt, rengeteg tapasztalatot szereztem és pozitív élményt gyűjtöttem.

– Amíg rendszeresen játszottál, nemzetközi bajnokságokon is részt vettél. Felelevenítenél néhány fontosabb momentumot abból az időszakból?

– Igazából nem vártunk el magunktól nagy eredményeket. A 12 éves kor, amikor kezdtük, még éppen határeset, de nagyon intenzíven kell űznöd a választott sportot, hogy a jövőben megálld a helyed. Nyilván voltak kimagasló eredmények, kupák országos bajnokságban. Amit igazán kiemelhetek, az egy országos harmadik helyezés. Ahhoz kellett úgy hét év, hogy elérjük. Voltunk néhány külföldi, hazai tornán, amelyek közül többet sikerült megnyerni. Az első meccsünket Csíkszereda ellen játszottuk, kikaptunk 60 góllal. A végén egyet engedtek nekünk.

Miskolci Erasmus-gyakorlatból edzőség

– Egy interjúban azt mondtad, pályázattal jutottál először Miskolcra. Ez hogyan történt?

– Kétszer voltam ott, mindkétszer három hónapot nyári gyakorlaton, edzőként. Ezt az Erasmusnak köszönhettem: annak van tanulmányi és gyakorlati része, én az utóbbiban pályáztam. Ez a része a szigorú kritériumok miatt egyeseknek nehéz. Igazából akkor tud valaki ilyen pályázattal más egyetemen gyakorlatozni, ha a befogadó egyesületnél van ismerőse, aki vállalja érte a felelősséget. Megeshet, hogy a pályázó jelentkezik egy külföldi ország egyetemére, felveszi a kapcsolatot a sportegyesülettel, megfelelne mind az egyetem, mind az Erasmus-iroda elvárásainak – ám sokszor ilyen esetben sem vállalják az egyesületek a kockázatot, mivel nem ismerik azt, aki odaigazol, nem tudhatják, hogy lesz-e pozitív hozadéka az együttműködésnek vagy inkább ráfáznak. Nekem úgy sikerült ez a pályázat, hogy Miskolcon voltak edző ismerőseim, volt segítségem.

– Akkor leginkább az ismeretség befolyásolta azt, hogy éppen Miskolcra menjél? Volt a döntésednek más oka?

– A gyakorlatot kötelezően külföldön kellett végezni. Nem nagyon kerestem más egyesületet, nem volt idő rá: megragadtam a miskolci lehetőséget.

– És megtetszett annyira, hogy ott akarj maradni? Ott dolgoztál edzőként először az Erasmus programot leszámítva?

– Ahogy vége lett az egyetemnek, súlyos sérülést szenvedtem, a teljes felépülésig nem tudtam aktív lenni. Otthon adódott munkalehetőség, megalakult a Székelyföldi Jégkorong Akadémia. Eleinte ott dolgoztam, de nem voltam igazán elégedett. Valahová külföldre szerettem volna menni, Miskolcon ismerős volt a közeg, tudtam már, hogy folyik ott a munka, úgyhogy ezt választottam.

– Miskolcon több hokicsapat is van több korosztályban. Te kezdetben milyen csapatot edzettél?

– Az Erasmus-gyakorlat alatt főként a 12 évesekkel, U12-es korosztállyal voltam – hozzávetőleg ötven főről beszélünk –, de dolgoztam nagyobbakkal és kisebbekkel is. Kábé hét korosztály volt az utánpótlásban Miskolcon, akikkel 15-16 edző dolgozott, így nagyjából mindenhol kipróbáltam magam.

– Most is ilyen korú csapatot edzel?

– Itt, Sátoraljaújhelyen nyolctól tizenhat évesekig alakulnak a csapatok, és van két amatőr, félamatőr felnőtt csapat. Három évvel ezelőtt, amikor ideigazoltam, minden korosztályt elvállaltam, én voltam a vezetőedzőjük. Emellett távoktatásban végzem a jégkorongedzői szakot a budapesti Testnevelési Egyetemen, úgyhogy jelenleg kicsit vissza kellett vennem a teendőkből. Most legtöbbször a 14 és a 16 éves korosztállyal vagyok.

– Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát az egyetemmel? Milyen a napi rutin?

– Munka mellett nem tudok nappali képzésre járni. Naponta 1–3 ötvenperces edzést tartok. A hétvégék és a meccsek húzósabbak. Ha hazai meccsről beszélünk, annak kezdete előtt legalább egy órával ott kell lenni, utána át kell beszélni a dolgokat a gyerekekkel, ha viszont utazni kell, az napi tizenkét órát is felvehet.

– Mit érzel az eddigi legnagyobb sikerednek edzőként?

– Az én pályám még nem annyira eredményes. Mintegy hat éve dolgozom főállású edzőként. Mindenhol voltak sikerek, Miskolcon is, Sátoraljaújhelyen is. Amikor az új helyre igazoltam, akkor az első idény első szezonjában a tizenkét évesekkel megnyertük a bajnokságot. Nagyon pozitív kezdet ez. Megyei szinten az év sportolója közönségdíjas kategóriában a 12 éves csapatunk nyert, én az edzőjükként úgyszintén. Egy ilyen kezdeti siker emlékezetes marad.

– Melyik korosztállyal szeretsz a legjobban dolgozni?

– Mindeniknek megvan az előnye és a hátránya. Kisebb gyerekekkel játékosabb edzéseket kell tartani. Ott nem tudsz olyan sok szakmai dolgot megvalósítani, továbbadni, 16 éves kategóriában már összetettebbek az edzések és a meccsek. Munka szempontjából mindkettő egyformán eredményes, de ha választani kell, akkor a nagyobb korosztályokat választanám.

Magyarországon több a szakember, népszerűbb a sport, nagyobb a támogatás

– Látsz különbséget aközött, ahogyan Magyarországon és ahogyan Romániában, Erdélyben tanítják a gyerekeknek a sportokat?

– Sokkal több szakember dolgozik itt, Magyarországon, tapasztalatom szerint bármelyik sportágban. Nagyobb a merítés is. A legfontosabb: nagyobb a támogatás. A társadalmi adórendszer értelmében a cégek jövedelmi adójuk két százalékát egyesületnek utalhatják, vagy az államkasszában marad. Az egyesület megkereshet cégeket, megpályázhatják azt az adószázalékot. Azt tudni kell, hogy egy ilyen jégkorong-egyesületben, mint a mienk, nagyjából száztíz gyerek sportol aktívan. Ehhez 40-50 millió forintos költségvetésre van szükség egy szezonban, amit a szülők nem biztos, hogy képesek vállalni.

– Ettől más lehet a magyarországi emberek sporthoz való hozzáállása, mint a romániaiaké?

– Nem tudom. Igazából nem tudom azt mondani, hogy Magyarország sikeresebb bármilyen sportágban. Ha a jégkorongot nézem, több egyesület létezik itt. Mint mondtam, csak nálunk sportol száztíz gyerek, akkora városban, mint amilyen otthon Kézdivásárhely. Az a száztíz gyerek a rokonságban, baráti körben folyamatosan vonzza az újabb gyerekeket. Az emberek folyamatosan beszélnek a sportokról, a sport mindig téma, és akinek kedve van, az csatlakozhat valamelyik egyesülethez. Jégkorong terén Romániában most egy 12 éves országos bajnokságon lehet úgy tizenkét csapat, Magyarországon ebben a korosztályban van hatvan.

– Említetted, számotokra otthon, játékosként, a fedett pálya hiánya nehezítette a haladást, fejlődést. Egy egyesület vagy csapat felkészültségében ezenkívül mi a legfontosabb?

– Nincs szükség a legkomolyabb felszerelésre. A legfontosabb, hogy minél hosszabb ideig lehessen a gyerek vagy sportoló a jégen. Ugyanilyen lényeges, hogy sokszor kerüljön versenyhelyzetbe. Minél több egyesülettel mérkőzik valaki, minél több ellenféllel játszik, annál több tapasztalatot szerez, annál gyorsabban fejlődik. A felszerelés minősége másodlagos, inkább arra van szükség, hogy eddzen olyan helyen, ahol biztosítani tudnak 8-10 hónapot a jégen.

– Kinek ajánlanád ezt a sportágat? Milyennek kell lennie valakinek ahhoz, hogy jó legyen jégkorongban, mitől neki való ez a sport?

– Nem lehet ránézésre kiválasztani. Ha eljön jégkorongozni a 12 éves gyerek, néhány hónap után fogod látni, hogy mennyit fejlődött, van-e egyáltalán tehetsége hozzá, tudod, hogy hosszú távon mit tudsz belőle faragni. Mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, főleg kisebb korosztályban. Ha 16 évesen kezdene valaki sportszerűen jégkorongozni, mert látta a tévében vagy hívták a haverok, akkor már nem nagyon ajánlom, ám a 8–12 éves, de akár még a 14 éves gyerek is egy-két év alatt annyira felhozhatja magát, mint aki öt-hat éve játszik. Rengeteg munka, alázat szükséges ehhez.

– Az idődet biztosan kitölti az edzői munka és az egyetem. Vannak új terveid?

– Most ért véget a jégkorongbajnokság középszakasza, az egyetemen lassan vége a vizsgaidőszaknak. Nem tudok nagyon előre tervezni. A sportágban szeretnék maradni. Először be akarom fejezni az A licences jégkorongedzői egyetemet, mert ez magas szintű végzettséget ad. Nehéz volt bekerülni, az idén százhúszan jelentkeztek, felvettek húszat. A munkára és az egyetemre fókuszálok egyelőre, és elégedett vagyok azzal, ahol tartok. Ha akad vonzó lehetőség vagy megkeresés, ebben a korban tapasztalatszerzés szempontjából is simán el lehet vállalni.

– Akkor az is benne van a pakliban, hogy Magyarországon kívül máshol dolgozz, ha olyan ajánlatot kapsz?

– Igen, bárhol el tudom képzelni a jövőmet. Elégedett vagyok, jó eredményeink vannak, de nem érzem úgy, hogy kötelességem egy helyen maradni az elkövetkező 5-10 évben. Ha például adódna lehetőség Szaúd-Arábiában, most, 30 évesen akár azt is meg lehet próbálni. Ha valaki eligazol onnan, ahol addig dolgozott, legyen szó Magyarországról vagy Romániáról, szívesen visszavárják később, amennyiben jó szakember. Érkeztek hozzám otthoni megkeresések, viszont most már nem akartam váltani. De semminek nem vagyok elrontója, főleg ha látom, hogy a javamat szolgálja vagy eredményes vagyok benne.

– A Romániából érkező ajánlatokat miért nem találtad megfelelőnek?

– Amikor dolgozni kezdtem, nagyon rövid időn belül láttam, hány egyesület van otthon, mennyi gyerek sportol, ezzel szemben milyenek a lehetőségek mondjuk Magyarországon. Azt gondoltam, idő kell ahhoz, hogy otthon is felépüljön valami. Igazából úgy voltam vele, hogy ha eligazoltam otthonról, akkor alig 3-4 év után nem megyek vissza, főleg, hogy itt ilyen eredményes szezonokat értünk el, számítanak a munkámra, már a következő idényben is megegyeztünk, meg abban, hogy milyen korosztályokkal milyen bajnokságokra jelentkezünk. Ugyanakkor ezen a területen senki se mondja azt, hogy az elkövetkező három szezonban biztos, hogy ott fog dolgozni, ahol jelenleg. Nem így működik, és ez nem is elvárás az egyesületek részéről sem. Egyelőre most itt, így mindenkinek nagyon jó.

Köztudomású, hogy a futball a világ legnépszerűbb sportja, planétánk minden szegletén találunk a labdarúgás iránt érdeklődőket, rajongókat, vagy elvetemült fanatikusokat. Engem ez azonban elkerült. Egészen a 2022-es foci-világbajnokságig.

Az elmúlt év második fele egyértelműen a közel-keleti Katarban megrendezett FIFA világbajnokságtól és a szervezés körülményeitől volt hangos. Ennek idén több egyedi oka is volt: a késő őszi/téli időpont, az eseménynek otthont adó ország politikája és természetesen az, hogy ki és milyen eredménnyel nyeri majd meg a tornát. A megmérettetések sora november 20-án el is startolt, széles e planéta szurkolói, futballszakértők és újságírók egyként ültek a tévé előtt, izgalommal figyelve a bajnokság alakulását.

A katari megmérettetések második hetén egy merő véletlennek köszönhetően én is a tévé elé keveredtem, a Lengyelország–Szaúd-Arábia mérkőzéssel pedig kezdetét vette az én vébés „karrierem is”. Beszélgetéseket hallgattam, híreket olvastam, megtanultam tájékozódni a foci világában, jóllehet a világbajnokságot megelőzően futball „szakértelmem” kimerült annyiban, hogy jó testfelépítésű sportolók rúgják a labdát és szaladnak utána.

A futballra találásom estéjén már el is dőlt, hogy „kivel tartok”. November huszonhatodikán Dánia mérte össze magát Franciaországgal, számomra pedig egyértelművé vált, hogy allez les bleus. Nem csak azért, mert a francia válogatottból fel tudtam sorolni ötnél több játékost, hanem azért is, mert tetszett, amit látok. A csapatjáték, a technika, a játékosok és persze a 2018-ashoz hasonló újabb sláger reménye, amennyiben Franciaország áll a dobogó legfelső fokára.

Innentől kezdve tüzetesen utánanéztem a focistáknak, az edzőnek, a 2018-as és a 2022-es felállás összehasonlításának, sőt még a Karim Benzemat érintő botrányba, perpatvarba is beleástam magam. Az „ásatások” során gyakran találkoztam az – elég sokak által vallott – állásponttal, miszerint a francia válogatott nem is francia, nincsenek benne francia játékosok, hiszen szinte mindenki színes bőrű. Ennek az álláspontnak a nyomán tegyünk tisztába egy-két dolgot: egyrészt Mbappé, Dembélé vagy Upamecano francia identitásából jottányit sem vesz el a bőr színe, ha egyszer ott született és nevelkedett. Másrészt viszont, tetszik vagy sem, a francia válogatott népszerűsége valahol itt is gyökerezik. A technika, a csapatmunka és a teljesítmény mellett ez a csapat, közvetve bár, de azt is mutatja, hogy mindent lehet. Bármilyen város bármilyen lakótelepéről származzon is az ember, ha elég elszánt és tehetséges, sztárfocista lehet belőle. Ez pedig nagyon sok nyomorban, mélyszegénységben élő kisgyereknek jelenthet reményt és kiutat.

Ezen a ponton megfogható  másik oka az én gyorsan kialakult mély franciák iránti rajongásomnak: a remény, amit ezek az emberek jelentenek azoknak, akik abban nőttek fel, hogy nincs remény és nem érhetik el a céljaikat pusztán azért, mert oda születtek, ahová. A francia válogatott sztárjátékosai sem ezüst kiskanállal a szájukban születtek. Tehetségesek, munkát és energiát fektettek be, és Didier Deschamps vezetésével ezüstérmet szereztek Katarban. Bár nem ők vitték haza a kupát, én naivan szeretem hinni, hogy mégis ők a 2022-es világbajnokság igazi nyertesei.

Kép forrása: Équipe de France de Football/ Facebook

A National Basketball Association (NBA) december közepén bemutatta a Kia Performance Award díjátadó új és átalakított, átnevezett elismeréseit, amelyek a liga történelmének nagy játékosai közül hatnak a nevét viselik. Ezek közül a legjelentősebb a legértékesebb játékosnak járó díj (MVP), amelyet a hatszoros bajnok Michael Jordanről neveztek el. A trófea figyelmesebb szemrevételezésekor feltűnhet, hogy a többivel ellentétben ez nem a díj névadóját ábrázolja, hanem inkább kosárlabdázó modellt, korántsem véletlenül. Mindenekelőtt nézzük meg, mi is az a kecske és mi teszi a kecskét kecskévé.

Az utóbbi években bármilyen közösségimédia-felületen szembefuthatott az emberrel egy-egy kecskeemoji vagy maga a „goat” szó, ami általában nem az állatra, de még csak nem is a sátánizmusra utal, hanem a greatest of all time (minden idők legjobbja) rövidítése. A kifejezést (akkor csak „The Greatest” formájában) még az 1960-as években kezdte el használni saját beceneveként Muhammad Ali bokszoló. Később, a kilencvenes években a média egyéb sportolókra is kezdett ekként hivatkozni, például Michael Jordanre vagy Pelére. A kifejezés aztán elég hamar átszivárgott a zeneiparba, LL Cool J 2000-ben megjelent G.O.A.T. albuma is innen kapta a címét.

De kiből is lesz a kecske és miért nem lehet soha megállapodni egyetlen emberben? Nincsenek ugyan kőbe vésett szabályok, de azért jó, ha: 1. Az adott sportoló teljesítménye kiemelkedő a sportágában. 2. Globálisan ismert és elismert ember (már amennyire ez lehetséges, én sem tudnék pl. krikettjátékosra példát mondani). 3. Az adott korszak legmeghatározóbb személye a sportágában vagy úgy egyáltalán. Ezek mellett jó, ha népszerűsíti az adott sportágat olyanok számára, akik másként talán nem is hallottak volna róla. Ilyen sportember például Duke Kahanamoku, aki az addig csak Hawaiin ismert szörfözést ismertette meg a világgal.

Sok esetben lehetetlen egyetlen goat személyben megállapodni nemhogy egy-egy sportágon, de még ligákon belül is. A legtöbb sportágnak már legalább száz éve létezik profi változata, ennyi idő alatt pedig rengeteg dolog változott. A tudomány fejlődése, az életszínvonal javulása, a sportban lévő pénz mennyiségének elképesztő növekedése rengeteget változtatott a sportágak nagy részén. Képzeljünk el egy mai F1-es pilótát az 1950-es évek autóiban vagy akár John L. Sullivan kontra Tyson Fury bokszmeccset… A különböző korszakok sportolói különböző körülmények közt, más ellenfelek ellen, más módszerrel végezték a munkájukat. Ennek okán pedig szinte lehetetlen akár csak két korszak legjobbját is összevetni egymással. Nem beszélve arról, mennyire káros embereket méregetni egymáshoz ahelyett, hogy azok egyéni teljesítményét tárgyalnánk, másokétól függetlenül.

Itt nyer értelmet a fent említett trófea is. Ugyanis a díj egyik tervezője, a Jordan Brandnél is fontos szerepet betöltő Mark Smith szerint Michael Jordan azt szeretné, ha a díj nyertese önmagát látná a díjban, nem pedig őt, Jordant. Furcsa ilyet hallani a versenyszellem földi helytartójától. Hozzáállása rámutat arra, hogy valamiben a legjobbnak lenni nem feltétlenül egyenlő az elvakultsággal és a nagyképűséggel.

A kosárlabda-kedvelők szerint megtörtént a lehetetlen és a csodával határos december 7-én: a kolozsvári U-BT férficsapata 98–82-re nyert a spanyol Joventut Badalona ellen. A jóslatok szerint Carles Duran játékosai a legesélyesebbek, hogy a 7Days Európa Kupa dobogójának legfelső fokára álljanak, ezért is fogadta kitörő öröm a házigazdák győzelmét a BT Arénában.

Több mint 5000 néző előtt zajlott az erdélyi és a spanyolországi csapatok találkozója múlt szerda este. Ez a megszokottnál némileg kevesebb, ugyanis néhány méterrel odébb, a kolozsvári Arénában a Kolozsvári U focistái küzdöttek a bukaresti Rapid ellen, így a szurkolók kénytelenek voltak választani a két mérkőzés közül. Olyan drukkerek is jelen voltak a kosárlabdázók megmérettetésén, akik nagyszünetben átugrottak szemügyre venni a futballmeccs állását.

Mihai Silvăşan a kezdő ötösbe Karel Gúzmant, Stefan Birčevićet, Emanuel Căţét, Leo Meindlt és Patrick Richardot választotta. Az indító játékosok szinte végig a küzdőtérben maradtak, csak néhányszor eszközölt cserét az Egyetemisták edzője. A kezdő ötös fogat centerjátékosa, a 15-ös számú Căţe öt fault után kispadra kényszerült.

Bár az U-BT a megmérettetés legelső percében bezsebelt egy kétpontos kosarat, a vendég Badalona 22–17 arányban uralta az első negyedet. A zöldben játszó spanyolok nyugodtan vették az első 10 perc akadályát, nem csoda, hiszen az A csoport legerősebb együtteséről beszélünk. A vendégeknek a 4-es számú Pau Ribas és a 22-es Andres Feliz zsákmányolt a legtöbbet, fejenként 20 pontot írtak jóvá csapatuknak.

A kezdeti bizonytalanság és a néha hajszálon függő állás ellenére a kolozsvári fiúk magabiztosan és határozottan behozták a lemaradást. Számos helyzetet váratlanul, de eredményesen oldottak meg, ehhez pedig elengedhetetlen volt a játékosok közötti összhang. A szoros alakulás és a másodperceken múló döntések stressze Silvăşan edzőn is látszott, alkalomadtán a pálya ellentétes oldalán is lehetett hallani az utasításait. Ez az impulzivitás a vörös sapkás szurkolókra is átragadt, egy-egy helyzetnél néhányan hangosan üvöltöttek, ugráltak vagy megölelték a mellettük ülőt. Ezeket a zsigeri reakciókat azonban semmiképp sem a labdarúgás fanatikusainak szintjén képzeljük el. Szemmel látható és tisztán érezhető, hogy a kolozsvári csapat kosárlabdameccseire jegyet váltók máshogy viszonyulnak a sport iránti rajongáshoz. Ez a szurkolói miliő sokkal nyugodtabb, kellemesebb és biztonságosabbnak hat. Magyarán, kosármeccs után nem félsz, hogy megvernek a Sétatéren hazafelé.

A mérkőzés és az este egyértelmű sztárja az U-BT brazil bedobója, Leo Meindl volt. A latin-amerikai sportoló 21 pontot szerzett csapatának. Vitathatatlan, hogy Meindl a szurkolók egységes rajongását és szeretetét élvezi, ez játék közben és után egyaránt kiderült. A mérkőzést követő pacsizás során őt tartották fenn a leghosszabb ideig, fényképek és aláírások tömkelegét kellett teljesítenie, a szurkolói szerelésbe bújtatott kisgyerekek is körülrajongták. Azt is hozzá kell tenni, hogy az érzés kölcsönösnek bizonyul. Mármint Leo és az irányába érkező rajongás között. Ugyanis a brazil játékos kétségtelenül fürdőzött a jelenlévők lelkesedésében és szeretetében. Mondhatjuk úgy is: érzékelte, hogy sztárként kezelik, tehát akként is viselkedett.

A kolozsvári együttes a következőkben az ukrán Prometey-vel méri össze magát, ezúttal vendégcsapatként, hazai terepen december 21-én kerül sor találkozóra a német Ratiopharm ellen. Egy azonban biztos: akit a labdarúgás szurkolói miliője eltántorít a sporteseményektől, annak azt ajánlom, menjen el kosármeccsre. Meg lehet ezt szeretni.

Kép forrása: U-BT Cluj-Napoca Facebook oldala