Nagy plakátokkal, feliratokkal köszöntek be a Kolozsvári U FC fanatikus ultrái a Vasutasok stadionja előtt, ugyanis hét év távollét után a kolozsvári „egyetemi” csapat visszajutott a román első ligába.

Ugyan az U nagy riválisának tartja a CFR-t, viszont majd a fociszakértők megmondják, hogy a zsinórban öt bajnoki címet nyerő CFR-nek valóban riválisa lesz-e az U, vagy csak egyszerű ellenfele. Mivel az első liga sokkal nagyobb figyelmet kap a többinél, a hírhedt ultrákat is górcső alá veszi majd a nyilvánosság, ennek okán pedig feltevődik a kérdés, hogy milyen messzire képesek elmenni, ugyanis, mint azt sokan tudjuk, nemcsak arról híres ez a drukkerbanda, hogy mélységesen és hűségesen szurkolnak a csapatuknak, hanem rasszista viselkedésükről, magyargyalázó cselekedeteikről és számos vandálkodásukról.

Mialatt a Kolozsvári U FC focicsapata távol volt az első ligától, fanatikus szurkolóik nem tudták, hogyan éljék ki erőszakos, olykor vadállati vágyaikat. A CFR-drukkerek által szervezett 2017-es amatőr focikupa azonban tökéletes lehetőséget adott nekik erre: ezen a bizonyos focikupán – amelynek mérkőzéseit a kolozsvári Fellegváron játszották – a CFR szurkolóinak csapata mellett más, többek közt magyarországi és határon túli magyar csapatok is részt vettek. A Kolozsvári U FC ultrái ezt mintegy személyes sértésnek vették és hívatlanul berontottak a békés eseményre. Az eset tettlegességig fajult, ezt sajnálatos módon kisgyerekek is végignézték. Ha ez mind nem lenne elég, az ultrák provokálták a magyarokat, diszkriminatív jelszavakat skandáltak, és teljesen tönkretették azt a családias hangulatot, ami azt a focikupát jellemezte. Summa summarum, a résztvevőknek sikerült elkergetniük az ultrákat, de sajnos a 2018-as focikupa erről lett emlékezetes.

Mióta először eljöttek ünnepelni az U-fanok a CFR stadionjához, azóta alkalmanként visszajárnak. Kétszáz méterre lakom a stadiontól, sokszor lettem figyelmes arra, hogy tűzijátékszerű petárdákat dobálnak a sportpálya környékén, fényjelző rakétákat a lelátó alatti parkólóba. Nem tudtam hova tenni ezeket az eseteket. Mi értelme van ilyen akciónak? Mindössze annyi történhet, hogy a stadion portását, a környéken lakókat megijesztik. Ócska, fölösleges provokáció ez, semmi más.

A csapat vajon büszke arra, hogy van nekik, mellettük néhány tucatnyi megszállott szurkoló? A választ sajnos nem tudom, de az biztos, hogy ez a fanatizmus egyáltalán nem szükséges. A csapat nem fog jobban teljesíteni, több mérkőzést megnyerni azért, mert te, elvakult drukker, kifordulsz magadból, szitkozódsz a játék alatt, rongálsz, vandálkodsz és provokálod a „rivális” csapatot.

Úgy tűnik, néhányan arra törekednek, hogy arányos legyen az ultrák száma az őket kísérő csendőrökével, hazai és vendégmeccseken egyaránt. Szerintem meg az a sok csendőr a szurkolók körül azt sugallja, hogy azok bizony veszélyesek.

Most, hogy újra első ligás az U, remélhetőleg szigorúan fogják figyelni és ellenőrizni a futballmeccseken való viselkedést, és nem fogják engedni, hogy a fanatikusok a végsőkig elmenjenek. Mert az nemcsak a csapatra hoz szégyent, hanem Kolozsvárra is, meg a román ligára, amelynek így sem áll túl jól a szénája az európai fociprérin.

Kettő ide, kettő oda, forgat hármat, forog, a fiú ugrál kettőt, megcsapja a lábát, megint forognak, megölel, vége. A legtöbb ember azt hiszi, ennyiből áll a néptáncelőadás, pedig a próbák nagy része jobban hasonlít kardioedzéssel vegyített enyhe Fölszállott a páva epizódhoz.

A legtöbb próba legalább félórás bemelegítővel kezdődik. Sportcipő, tréningnadrág, trikó vagy ujjatlan, amiben könnyű mozogni, lányoknak haj felkötve, karóra és egyéb ékszer az asztalon. Az első öt perc hasonlít a licis tornaórához, amit már akkor is lihegve vészelt át az ember, ám ez még az enyhe része a bemelegítőnek, a neheze ezután jön. Ritmusgyakorlatok, folyamatok következnek, amelyek fejlesztik a ritmusérzéket, az állóképességet. Kicsit olyan, mintha tabatára adnád a fejed, annak is a néptáncos verziójára. Meredek, a lelkedet is kiteszed, és ha nem nyújtod le, másnap ne is reménykedj abban, hogy mozogni tudsz. A végén úgy érzed, annyit mozogtál, hogy már mehetsz is haza, de a próbarész tulajdonképpen csak most kezdődik.

A próbás szünetek igazából megtanítanak gyorsnak lenni: az ötperces szünetben van időd megszárítkozni, átöltözni, mosdóba menni, vizet inni és elszívni egy szál cigit is. Mire ismét a színpadon állsz teljes felszerelésben, már nem is érzed azt a kellemes, edzés utáni zsibbadtságot, erőre kaptál, készen állsz az új információ befogadására.

Néptánc közben mindig ki kell húznod a hátad. Nem lehetsz görbe, mert az milyen már, az emberek régen is egyenesen, büszkén adták elő a tánctudásukat, légy te is büszke, hiszen van mire. Legalábbis ezt mondogatod minden alkalommal, amikor már érzed a hátadban a fájdalmat, de már lassan nem az oktató, hanem te követeled meg saját magadtól a száztíz százalékot.

Tartás, ellentartás. A páros tánc egyik alapeleme. Még a legapróbb közös mozgásban is tartanod kell a párodat. Ha a fiú melletted legényesezik, az egyik kezével a derekadat, válladat fogja, neked amellett, hogy a saját lépésedet teszed – jobb esetben helyben állsz –, meg kell tartanod őt, igazából te vagy a stabil pontja, ehhez pedig nagy erőre van szükséged. Forgás közben is tartanod kell, és nem kifogás, hogy ő fiú, neki több ereje van. Nem. Ugyanolyan erővel, ugyanolyan lendülettel kell lépkedj mellette, éreznie kell, hogy ott vagy, hogy van kit megtáncoltasson. A nagy öntudatnak viszont nem kell átlépnie arra a szintre, hogy átvedd az irányítást, meg kell hagyni, hogy a fiú legalább elhiggye: ő irányít. Persze tudjuk, ki teszi igazából, de a boldog tudatlanság a legjobb állapot.

Egyezzünk meg abban, hogy az erdélyi táncok közül a szatmári az egyik legdurvább, a legtöbb lépésből áll. Ott nincs olyan, hogy megpihensz, tartasz tíz másodpercnyi szünetet. Folyamatosan táncolsz, ugrálsz, teszed a lábad a másik után. Ezután a mezőségi jön, itt végre nemcsak a férfi érvényesül, hanem a nő is, hiszen rengeteg a forgás, amit évekig tanulnak, gyakorolnak, hogy tökéletesen menjen, ha pedig valakinek sikerül rövid időn belül megtanulnia fél sarkon, egyenes háttal, tökéletes egyensúllyal forogni, az egészen biztosan boszorkány. S ha már boszorkányság, ki ne hagyjuk a csodaszép dalokkal és csujogatásokkal, na meg forgásokkal tűzdelt kalotaszegit: a viseletnél már csak a tánc szédítőbb és csillogóbb. Szinte szédülünk a táncos leányokat lesve, s el is felejtjük, hogy csodás viseletük sokszor nehezebb, mint ők maguk. Ennek ellenére mindig széles mosollyal, csillogó szemmel kiabálják, hogy „a kicsi mulatság tarthatna, míg a világ”. Szilágyság mindkét tájegysége olyan, hogy ha a többórás táncházban ez következik, fellélegzel, hogy végre megpihensz, aztán a tánc végén inkább papot hívsz, biztos, ami biztos. A szilágysági tánc nem bonyolult, egyszerű lépésekkel tűzdelt, a gyors része is csak forgásból, kiforgatásból áll. Összevetve a szatmárival még altatónak is megfelelne, ha nem lenne fárasztó, élményekkel teli a maga módján.

Összességében, a tapasztalataimból kiindulva nem kell feltétlenül sportolnod vagy komoly edzéseket végezned ahhoz, hogy formában tartsd magad. Sok vélemény alapján egy-egy táncpróbáról fáradtabban, eredményesebben mehetsz haza, mint néhány óra edzőtermi mozgásból. És persze a színpadon csak az látszik, hogy a táncosok mosolyognak és forognak, a való életben viszont a próbákon vért éppen még nem, de verejtéket izzadnak azért, hogy minden lépés tökéletesen menjen. És megéri. Mindig megéri.

Hosszú kihagyás után az Ördögtérgye Néptáncegyüttes utánpótláscsapata ismét egybehívja a kolozsvári egyetemistákat. Minden hétfőn 18 órától mezőkeszüi táncokat oktatnak a Heltai Folkcenterben. Ha kedvet kaptál, ragadd meg a tánccipőt és tarts velünk! A jókedv garantált!

Elsőéves a kolozsvári sportegyetemen, volt kosárlabda-játékos, edző. Bencze Brigitta másodikos korában kezdett el kosárlabdázni, a gyergyószentmiklósi Iskolás Sportklubnál. A sport iránti szeretete azóta sem lankadt, s bár most épp nem játszik, még mindig a pályán van, csak más szerepben. Kíváncsi voltam, mi vette rá arra, hogy elkezdjen sportolni, milyen sikerei voltak és hogyan érzi magát fiatal edzőként.

– Saját akaratból kezdted el a sportot vagy a szüleid írattak be?

– Saját akaratomból kezdtem el sportolni. Iskolai testnevelésórán annyira magával ragadott a labda és a gyűrű, hogy aznap, amikor hazamentem, közöltem a szüleimmel, hogy szeretnék kosárlabdázni járni. Ők nagyon támogatóak voltak, és felkeresték az akkori edzőmet.

– Milyen csapatban/csapatokban játszottál és meddig?

– Az ISK Gyergyónál játszottam mint leigazolt játékos, mivel elég fiatal voltam még akkoriban. 2010-ben kezdtem és egészen 2016-ig voltam a csapat tagja. Emellett játszottam a székely válogatottal két alkalommal, egy bécsi és egy kaposvári turnén. 2016-ban feloszlottunk, és már csak az iskolai csapataimat erősítettem, amennyire tudtam. Velük körzeti és megyei bajnokságokon egyaránt részt vettünk. Középiskolás csapatunkkal a vírushelyzet előtt minden évben részt vettünk A mi olimpiánk sportolimpián Kolozsváron.

– Van olyan élményed a pályáról, ami nagyon emlékezetes?

– A legemlékezetesebb meccsünk a középiskolás csapatommal volt, épp a sportolimpián, ahol 2018-ban mi vittük el a bajnoki címet, a lány kategóriában. Háromnapos bajnokság volt, mindennap 1-2 meccsel. Mivel viszonylag sok csapat játszott, két kisebb csoportra osztottak. Elég jól teljesítettünk, csoportelsők lettünk, és izgatottan vártuk, ki lesz az ellenfelünk a döntőben a másik csoportból. Az udvarhelyi iskola lányai legyőzték a legnagyobb riválist, a csíkszeredai csapatot, így velük játszottuk a döntőt. Négy 7 perces negyedet játszottunk és valahogy mindig úgy alakult, hogy vagy mi vagy az ellenfél csapata kiegyenlített. Ezután következik a hosszabbítás, amiből összesen ötöt játszottunk. Folyamatosan egyenlő eredményt mutatott az eredményjelző, már mindenki hullafáradt volt, de senki nem adta fel, tudtuk, már nincs sok hátra és meg kell hogy nyerjük. Ott volt bennünk a stressz, hogy a vonatot el kell érnünk (aznap kellett hazautaznunk, amikor volt a döntő és az idő igen szorított), de ha nem fejezzük be, akkor hamarosan lekéssük, bennünk volt a bizonyítási vágy, hogy nem hiába küzdünk. Aztán az ötödik hosszabbítás végére az eredményjelző nekünk mutatott több pontot. Emlékszem, ahogy mindenki a csapatból a pálya közepére futott, és egymás nyakába szökve utolsó erőinkkel kiabáltuk, hogy megcsináltuk.

Bencze Brigitta

– Hogyan lettél edző?

– Igazából csak segédedzői szerepet töltök be. Hobaj Levente, egykori edzőm vetette fel az ötletet, hogy szeretnék-e segíteni a kicsi lányoknál, néhány alkalommal el is mentem, de nem nagyon tudtam egyeztetni az iskolával, a saját edzéseimmel és a kicsi lányok edzéseivel a programom (ekkor nyolcadikos voltam és készültem a vizsgára), ezért hamar abba is maradt. 2016-ban, ahogy feloszlottunk, lett egy összevont csapatunk a nagyobbakkal, mert ők is kevesen maradtak, s közösen jártunk edzésekre. Ekkor kezdtem a kilencedik osztályt, már nem voltak vizsgáim, kicsit szellősebbek voltak a napjaim és az összevont csapatunk is megszűnt egy éven belül. Megkeresett az akkori edzőm, Kercsó Zoltán az ötlettel, hogy indítanak egy közös fiúcsapatot a VUK SK-val és nem jönnék-e segíteni nekik, ha már erre a pályára készülök. Nem nagy titok: már ötödikes korom óta tudom, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Természetesen igent mondtam, és szívesen mentem és csináltam négy éven keresztül.

– Milyen csapatokat edzel?

– Az ISK Gyergyószentmiklósnál voltam 4 évet, ott 2009–2010–2011-ben született fiúkat tanítottam és tanítok a mai napig, amikor otthon tartózkodom. Most pedig a kolozsvári Smart Basketball csapatnál segítek be, ahol fiatal lányokat taníthatok.

– Milyen edzőnek lenni?

– Elmondhatatlan jó érzés. A gyerekek szeretete mindig annyira feltölt és annyi energiát ad, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Én úgy érzem, eddig mind a két helyen megtaláltam a gyerekekkel a közös hangot, felnéznek rám, és egyfajta barátként tekintenek.

– Visszaállnál még a pályára hivatásos kosarasként, vagy másfelé helyezkednél el?

– Nem tagadom, ha felkérést kapnék valamelyik csapathoz, gondolkodás nélkül azonnal igent mondanék. Nagyon hiányoznak a mérkőzések, az, hogy egy csapat része lehessek és az érzés, hogy amikor a pályára lépsz, mindenki elvárja, hogy a legjobbat nyújtsd. Viszont nem valószínű, hogy hosszú távon tudnám csinálni. A játék is fel tud tölteni, de nekem az igazi nagy szerelem a tanítás, akár testnevelő tanárként, akár edzőként.

Köztudott tény, hogy a rendszeres testmozgás számos jótékony hatással bír az emberi test fizikai egészségére nézve. A sport az egészséges életmód egyik alappillérének számít, hiszen egyaránt növeli állóképességünket, valamint megannyi betegség megelőzésére is megoldást jelent. Kevesebbet beszélnek a sport és mentális egészség kapcsolatáról, pedig lelki épségünk megőrzése épp olyan fontos kellene hogy legyen életünkben, mint testi egészségünké, a rendszeres testmozgás pedig segítségünkre lehet ezen a téren.

Általában az emberek nagy része azért sportol, hogy jó kondiban legyen, esetleg olyanra formálja magát, amivel saját és mások tetszését is elnyeri, vagy hobbiból, netán hivatásból. Keveseknek jut eszébe bármilyen sportba belekezdeni csupán azért, hogy megőrizzék mentális egészségüket. Ez annak tudható be, hogy kevesebb az erről megjelent információ, szakemberek csekély hányada hangoztatja a testmozgás hatásainak ezt a részét, és így nem ivódott be a köztudatba, hogy mennyit segíthet a rendszeres fizikai aktivitás lelki épségünk megőrzésében. Ezzel én is így voltam, hiszen meg kellett érjem a huszonegyedik életévemet, mire felvilágosítottak ezzel a témával kapcsolatban.

Emlékeim szerint gyermekként nagyon aktív kislány voltam. Sosem tudtam öt percnél tovább egy helyben maradni, valahova mindig futottam, másztam, és emiatt sokszor bajba is kerültem. Azonban ez nem meglepő, hiszen a gyermekben rengeteg energia lakozik, amit valamilyen formában le kell vezetnie annak érdekében, hogy legalább az etetőszékben nyugton üljön és zökkenőmentes legyen a vacsorázás. Viszont ahogy megkezdődtek első iskolai éveim, az átlagos testmozgás mennyisége a korábbinak több mint felére csökkent az időhiány miatt. Bár az iskolában is van testnevelés, emellett választható tantárgyként kosarazni jártam, sajnos a heti két-három alkalom nem volt elegendő ahhoz, hogy rendszerességet alakítson ki az életemben. Ennek az lett az eredménye, hogy líceumi éveimre teljesen párhuzamos lettem a sporttal, és a későbbiekben már ellenszenvet is éreztem iránta, ugyanis addigra egy teljesen más életmódot alakítottam ki a magam számára. Természetesen tisztában voltam a testmozgás fontosságának miértjeivel, legalábbis fizikai egészségemre nézve, azonban soha nem találtam elég meggyőzőnek ezeket az érveket ahhoz, hogy beiktassam az életembe a sportot. Ezzel így voltam mindaddig, amíg mentális egészségem padlót nem fogott és el nem mentem szakemberhez.

A pszichológusnál találkoztam először a sport és a mentális egészség kapcsolatával. Ekkor megtudtam, milyen mértékű segítséget nyújthat a rendszeres testmozgás lelki egészségemre nézve. Azonban nem elég hébe-hóba elmenni biciklizni vagy heti egyszer lefutni néhány kilométert, hiszen a mozgás kedélyjavító hatásának érvényesüléséhez szükség van a rendszerességre, illetve létfontosságú az is, hogy olyan sporttevékenységet folytassunk, amely számunkra szimpatikus, amit élvezni tudunk. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek élsportolónak kell lennie ahhoz, hogy jól érezze magát, a cél csupán annyi, hogy a mozgás rekreációs hatása érvényesülni tudjon. Ha ezt a két tényezőt szemmel tartva fogunk bele a sportba, akkor rövid időn belül is látványos eredményeket kaphatunk. Tulajdonképpen a testedzés során az emberi szervezetben komplex kémiai és fiziológiai folyamatok játszódnak le, amelyek együttesen javítják az egyén életminőségét. Fizikai aktivitás során szervezetünk béta-endorfinokat, dopamint és szerotonint is termel, amelyek boldogságérzetet táplálnak bennünk, javítják a hangulatunkat és általános közérzetünket, valamint csökkentik a stresszt és a szorongást.

Ugyanakkor a rendszeresség is egyensúlyt teremt életünkben, ösztönöz a mindennapi teendők elvégzésében, ez pedig nagy löketet ad annak, aki például depresszióval küzd. Hiszen számukra az egyszerű, mindennapos tevékenységek elvégzése is sokszor kihívást jelent, de ha már van kapaszkodójuk (a sport), könnyebb kimászni ebből a mély gödörből és talpra állni.

Ahogy a rendszeres aktivitás életünk részévé válik, úgy annak eredménye testünkön is meglátszik, ami ismét pozitívan hat ránk. A formás alak és a fizikai jóllét hatására javul a személy önbecsülése, és az önbizalma is növekedésnek indul.

A mai fiatalok körében egyre ritkább a rendszeres sportolás és egyre nagyobb a mentális megbetegedés aránya. Nem is gondolnánk, mennyi gyógyszert, pszichoterápiát és pénzt spórolhatunk meg a testmozgással. Ismétlem: nem kell élsportolónak lennünk ahhoz, hogy sikereket érjünk el ezen a téren, csupán meg kell találni azt a tevékenységet, ami számunkra ideális. Én például lustaságom okán választottam a jógát, hiszen még a lakásunkat sem kell feltétlenül elhagyni ahhoz, hogy ezt a sportot űzzük. Végül ez az apró, napi egyórás tevékenység lett mentális egészségem mentsvára.

Ha azt mondom, hogy létezik egy holisztikus fitnesztánc, amely néha aikidó, néha jóga, néha pedig az Alexander-technikát idézi, biztos megkérdőjeleznéd a kijelentésem valóságtartalmát. Persze csak azután, miután kétszer is elolvastad a mondatot, rákerestél a módszerre, amellyel a hibás testtartási szokásokat korrigálják, és átrágtad magad a mit is akart a költő ezzel mondani fázison. A módszerről Szabó Andreával, a Nia-tánc nagyváradi képviselőjével beszélgettünk.

A Nia összegyűjt mozdulatokat a tai chi, a taekwondo és az aikidó világából. Alkotórészei az Alexander-technika, a Feldenkrais-módszer és a jóga. Fűszerezi még egy kis jazz- és modern táncművészeti elemekkel, mint például Isadora Duncan stílusa. Mindezek ellenére a cél továbbra is a legkönnyedebb és legboldogabb módon önmagunkhoz érni, eljutni a személyes Narniánkig. Elsajátítani egy életstílust, ami az egyén fizikai egészsége mellett a harmóniateremtésre figyel a külső világgal is. Szabó Andrea 15 éves vendéglátós háttérrel, egyedülálló anyaként és túlélőként ismerkedett a koncepcióval, amelynek már 11 éve szerelmese.

– Mikor került a tánc az életedbe?

– A tánc mindig is az életem része volt, már kislány koromban pörögtem, forogtam. Szerettem a zenét. A mozgás számomra nagyon ösztönös, felszabadító, boldog valami volt. Tudatos keretek között ezt az érzést ma Niának hívom. A Niával 2010-ben találkoztam, útkeresésem sokadik stációján. Oda sem magamtól indultam el, jött egy betegség, pontosabban a mellrák, ami kibillentett a mindennapi életemből. Ez indított el valamit bennem és terelt abba az irányba, amerre tartok.

– Mi is pontosan a Nia? Mivel több mondjuk, mint a sport?

– A Nia hivatalosan a Neuromuscular Integrative Action kezdőbetűinek a rövidítése, de ha valaki a lelke felől közelíti meg a táncot, arra jobb a Now I Am. Egyik jelentés sem zárja ki a másikat. A Niában tudatosan vagy tudattalanul kapcsolódunk az örömhöz, ez kevésbé jellemző más sportokra. Mezítláb táncolunk, mert megtehetjük. Azt valljuk, a lábak, a talpak nem cipőre kondicionáltak, hanem fordítva. Létrehozunk egy köteléket a mozdulataink és a testünk között. A tánc endorfint szabadít fel a szervezetünkben, csökken a stresszhormonok szintje, javul a hangulatunk.

– Mesélnél a különböző övek jelentéséről és a saját képzéseidről?

– Az övek a következők: fehér, kék, zöld, barna és fekete. Az első képzést Budapesten végeztem 2016-ban, Európán belül ez volt számomra a legközelebb. Itt a fehér övet (White Belt) lehetett megszerezni egy egyhetes intenzív tanfolyam keretében. A tréning az érzékelés művészetére fókuszált, ezután kezdhettem el tanítani. A másodikat online végeztem el 2020 telén. Ez 12 hétig tartott, ám csak heti egyszer találkoztunk. Ezzel sajátítottam el a tudást, ami a kék övvel (Blue Belt) járt és aminek a középpontjában a kommunikáció és az intimitás állt. Sokszor úgy érzem, ebbe úgy igazán csak most érkezem meg.

–Ahogy láttam, a legtöbb esetben a Niát nők táncolják. Csatlakozhatnak férfiak is?

– A Niát ketten alapították 1983-ban, Debbie és Carlos Rosas. Amikor először megláttam Carlos Rosast táncolni, a csillogó felső és trapéznadrág alól sugárzott az erő. Nem volt gáz, ahogy rázta a mellkasát vagy billentette a csípőjét. Akkor még nem is tudtam, hogy amit látok, az az 52 mozdulatból kettő, ami a Nia vázát képezi. Külföldön oktatnak Niát férfiak is, de nagyobbrészt a nőké ezen babér. Mindig boldog vagyok, amikor rövidebb-hosszabb időre velünk táncol valaki, akiben több a jang, mint bennünk, nőkben.

– Kiknek ajánlod? Van olyan, hogy korhatár?

– Én mindenkinek ajánlom. Kóstolj bele, mint a csokiba! Ha az első keserű, akkor harapj bele még egybe. Én az elsőt szerettem, de nem biztos, hogy mindenkinek az lesz a kedvence. Azok a dolgok, amiket a Nia nyújt, hozzátesznek az élethez. Gyerekkel és nagymamával is táncoltam. Én modellezem a mozdulatot, és mindenki úgy hajtja végre, hogy beleteszi a saját 100 százalékát. Más hatása van annak, ha a testhez közeli gyakorlatot végzel és más a nagy mozdulat, de így is, úgy is Nia. Ha felnyújtózol az égig vagy leengeded a kezed a földig, a szervezeted majd megmutatja, mi a határa és mi a jó neki.

– Hogy reagáltak a nagyváradiak az újdonságra?

– Nem az üzletet kerestem benne, hanem a jó érzést. Tudtam, hogy ez nekem kell és másnak is hasznos lesz. Először a barátnőim jöttek velem, aztán mások. A Padlás (a csoportos Nia-táncok helyszíne – szerk. megj.) volt az első igazi otthonunk. Hálás vagyok azért, amit bele tudok látni helyekbe, érzésekbe, emberekbe. Úgy gondolom, nem szabad a látszatból ítélni. A Padlásban nagyon sokunk segítsége, munkája, lelke benne volt. Év elején el kellett búcsúznunk tőle. Remélem, olyan örömöt ad majd új lakóinak, mint amit nekünk adott. Jelenleg pedig zajlik a helykeresés.

– A koronavírus miatt online kezdtél Niát oktatni. Hogy sikerült a váltás?

– Ezzel kapcsolatban kicsit úgy éreztem magam, mint aki beleugrott a mély vízbe s onnan evickélt ki a partra. Mindig a biztonságra játszom. Szeretem a megismert, jól bevált dolgokat. Ennek két és fél éve annyi. Amikor minden zárva volt, én még egyedül laktam, ezért egy túlélési tervet kovácsoltam. Táncoltunk mindennap egy kicsit. 

Az autós GPS-hez tudom hasonlítani a felmerülő problémákat. Bár megjegyzem, azt sem tudom használni a mai napig, mert hol hamarabb fordulok le, hol túlmegyek a letérőn… Meg kellett tanulnom újratervezni. Nem nézegetni, hogy kellett volna és merre, hanem keresni a megoldást. Rengeteg technikai akadályba ütköztem és ütközöm a mai napig, ennek ellenére mégis belevágok. Talán ügyetlenkedésemet látva, más is megengedőbb lesz önmagával. Ilyen esetekben Popper Péter egyik mondatát szoktam a jól őrzött ládikámból elővenni. Mi lesz, ha megteszem, megkérdezem, kipróbálom stb.? A válasz, hogy semmi nem történik, ami amúgy később nem történne meg. Minden attól függ, hogy én meddig félek valamitől.

A váltásnak van jó oldala is. Elvégezhettem a kék övet anélkül, hogy elutaztam volna. Természetesen a személyes képzésnek más a varázsa, de enélkül megfosztottam volna magam a tanulás, a fejlődés lehetőségétől. Az online térben pedig új kapcsolatok születtek. Olyan emberekhez is sikerült eljuttatni a Niát, akikhez másképp talán nem lett volna lehetőség. Illetve, jobb online táncolni, mint sehogy.

– Nagyon összeszokottnak tűnik a kis csoportotok. Nem vágytál soha nagyobb érdeklődésre?

– Elég sokan jöttek-mentek az elmúlt évek során, de van egy „kemény mag”, aki maradt, aki ebben találja meg azt, ami nem elmondható, kézzel nem fogható, le nem írható. Ez az, amikor megérzed a mozdulatban azt, amire pont akkor neked szükséged van. Nagyobb felhajtásra, ismeretségre nem vágytam, így alakult. De ha eljön az ideje, senki nem marad ki a táncból.

– Ezen foglalatosság mellett, még hangtálakon is játszol. Pontosítanád, hogy miből áll egy hangmasszőr feladata?

– Általában engem szoktak megkeresni, onnan időpont egyeztetés következik. Egy alkalom körülbelül 60-90 percet vesz igénybe. Egyéni kezeléseknél a rezgések, csoportosoknál a hangok dominálnak. Az energiákkal kezelés és a tálak, a rezgések, tiszta fizika. A test az egyensúlyra törekszik, de ritkán van tökéletes állapotban. A tálak megrezgetik a testünk sejtjeiben lévő vizet. Egy felnőtt ember 70%-a víz, ami az életkor előrehaladtával fokozatosan csökken. Attól függően, hogy mit „énekel” a tál (singing bowls), beviszünk, illetve oszlatunk energiákat. Ehhez a foglalkozáshoz elengedhetetlen a gyakorlat hiánya, mint mindenhez. Ezenfelül bárki meg tudja szólaltatni az eszközöket.

– Szerinted miért olyan idegenek a romániai lakosok számára a spirituálisabb jellegű kezdeményezések?

– Nehezen nyílunk meg. Először túl harsány, aztán meg túl személyes. Nem erre vagyunk kondicionálva.