Birdman kritika

Michael Keaton színészt alakítva tér vissza a képernyőkre, akit hajdani ikonikus szuperhős szerepéért ismertek, de ezúttal egy nagyon ambíciós és komplikált színdarab középpontja lesz.

Szóval Riggan Thomson (Keaton) releváns próbál maradni a művészi szférában, félreteszi múltbéli akcióhős státuszát és főszereplője lesz a színdarabnak, amit ír, rendez, valamint finanszíroz a megtakarított pénzéből. Természetesen a Hollywoodból Broadwaybe történő átmenet kicsit sem zökkenőmentes a családi problémák, egy excentrikus színész és annak belső démonja(i) miatt.

Ahhoz képest, hogy nyilván Oscar reményekkel telien készítették, a Birdman nem ragad le a túlzenésített, csöpögéssel teli trófeagyáros klisé svédasztaloknál (khm, The Theory of Everything), ehelyett egy remekül összehozott, különleges kétórás tapasztalatot nyújt. Konkrétan, ez egy film-formátumban létező, színházi előadás, ami bemutatja főszereplője őrületbe menekvését és erősen kritizálja a mai sajtót, szociális médiát, Hollywoodot, illetve az ezen belüli szuperhős-/ akciórajongást, de az „igaz művészeket” sem kíméli.

A film legnagyobb sztárja az operatőri munka. Az utolsó tíz perc kivételével, a karaktereket követő, majd ezek között átmeneteket képező kamera egy nagy, folytonos jelenet látszatát kelti, ami hozzáad a színházi hangulathoz és elejétől végéig megragadja a néző figyelmét. Ehhez képest minden jelenetnek van célja, semmi sincs elhúzva, és a pár különleges vizuális effektusokat követelő jelenet is teljesen jó. Ezt kiegészíti a kiváló zenei aláfestés, aminek a hangszintje jelzi a jelenetek feszültségét is. Minél nagyobb a káosz, minél inkább kiég főszereplőnk belső csillárjában a villanykörte, annál inkább hangosabb, vadabb a dobpergés.

A következő aduász a színészek egymás melletti játéka, illetve karaktereik között fellépő kölcsönhatás. Keaton remekül érezteti Riggan kétségbeesését, elhivatottságát, illetve általános arroganciáját, időnkénti tudatlanságát. Amikor épp nem a létező emberekkel lép konfliktusba, ott van az arany éveit gúnyosan szimbolizáló Birdman perszónája, akitől Christian Bale Batmanje tanulhatna egyet, s mást a hangszabályzásról. Keatonnal szemben ott a fiatal, sikeres Broadway csodagyerek, Edward Norton, aki mindenkit túlszínészkedik és őrületbe is kerget, pont mint karaktere, Mike. Nagyrészt ezen két karakter járul hozzá a film komikusabb pillanataihoz.

De az elbűvölő és mindig tehetséges Emma Stone személyes drámája is letesz valamit az asztalra, mint főszereplőnk drogos, szétszórt lánya. Sam indulatos, érzékeny és magas szintű érzelmi intelligenciával rendelkezik, s mindezt viszonylag kevés jelenetből tudhatjuk meg, hála Stonenak. Az Oscar triumvirátus kollégái is tisztességesen végezték munkájukat, csak Zach Galifianakis nem tudta tartani társaival a színvonalat. Azért mindenkinek külön dícséret jár a hosszabb, vágatlan jelenetekkor bizonyított improvizációs képességéért.

Szóval igen, így néz ki egy tökéletes szereposztás és remek forgatókönyv, ami kihasználja az elérhető tehetségeket. Hiszen minden sor párbeszédnek súlya van, anélkül hogy elcsépelt, vagy csöpögős lenne és a jeleneteket is koherensen kötik össze az egymás után következő események. Mindegyik szereplő igazinak tűnő, bonyolult személyiség, aki együttérzéstől mosolyig bármit kiválthat belőlünk.

Ami zavarhat egyes embereket, az utolsó interpretálható képkockán kívül, az a nézők lehülyézése, a friss publicistáké, Facebookot, Twittert, akár YouTubeot használóké, követő embereké (szóval én, te,ő és a többi személyes névmásé). Ezen felül igen keserűen földbe van döngölve Hollywood úgy amblokk, de a szuperhősöket (pl. Vasember) szerepeltető, főleg akciófilmeket sem kíméli.  Azok rajongóit egy különleges igényeket (és védősisakokat) szolgáló intézetbe zárná az író-rendező úr (Alejandro González Iñárritu). Azért nem kell félni, a komoly kritikusok, illetve a színházi nép sem ússzák meg szárazon. Alapja teljesen van mindegyik ezekkel kapcsolatos médiakritikának, csak ebben az esetben Iñárritu nagyon átestett a pegazus másik oldalára, egyetérteni amúgy sem kell vele, ez az ő víziója. És amit el akart érni, azt kiválóan eléri. Amúgy is, mindig vicces hallgatni az évtizedek óta tartó “Hollywood haldoklik”, vagy ehhez hasonló herderi jóslatokat. Olyankor jön, hogy adjak egy cukorkát.

Szóval, a Birdman 2014 egyik legjobbja, egy kiváló, enyhén meta, sötét komédia, amire pénzt érdemes, ajánlott költeni. És igen, 2014, mert Kelet-Európa forgalmazói csóriságáért nem utaztatom a filmeket vissza a jövőbe.