Néhány hónappal ezelőtt eldöntöttem, hogy én igenis ki fogok lépni a komfortzónámból. Búcsút mondok a szürke hétköznapoknak, a könyveknek, filmeknek, cikkeknek, munkáknak, és élni fogok. Élni fogok, mint egy egészséges fiatal lány, akinek adott a lehetőség, hogy kihasználja egyetemi éveit. A napokban pedig elém sodródott a lehetőség, hogy megtegyem. Eddig el sem tudtam magamról képzelni, hogy vonatra szállok, utazok három órát, csak azért, hogy meghallgassak egy idegen bandát, egy idegen városban. Jött a kérdés, hogy megyek-e, nehezen, de jött a válasz, hogy igen.

Az utolsó percben értünk az állomásra barátnőmmel, nem volt már lehetőségem visszafordulni. A vonat elindult, nekem meg életemben először spontánnak kellett lennem. Fogalmam sem volt arról, hogyan alakul majd az estém. Azt sem tudtam, milyen műfajú zenékre fogok csápolni majd a színpad előtt. De elöntött a boldogság, hiszen végre valami olyat csinálhatok, ami nem kötelező, nem fárasztó, nem kell, hanem szimplán jólesik. Kiült a mosoly az arcomra, és nem akart távozni.

Megérkeztünk, megvettük a jegyeket visszafelé, taxiba szálltunk, hogy véletlenül se vesszünk el a városban, hiszen csak percek voltak hátra a koncert kezdetéig. Rohantunk a színpadig, majd szólt a barátnőm, hogy sajnos még nem a mi bandánk zenél. Félórás csúszásról hallottunk elejtett szavakat a tömegben. Abból másfél óra lett, és mi már tudtunk, hogy le fogjuk késni a vonatot. De akkor a mának éltünk: kit érdekel?! Teljes izgalommal vártam már a bandát, pedig akkor még csak a nevüket tudtam: Esti Kornél. Ez pedig Kosztolányi művére emlékeztetett, amelyet nagyon szeretek, szóval gondoltam, ez sem lehet rossz.

Felálltak a színpadra a fiúk, és az első hangokkal elvarázsoltak. Helyben tanultam a szövegeket, és minden dal végén már tele torokból énekeltem a refrént. Megöleltem a barátnőmet, hálás voltam neki, hogy megosztja velem ezt az élményt. A banda hat fiatal, szemrevaló srácból áll, akik imádják, amit csinálnak. Körülöttem mindenki eltökélt rajongójuk volt, csak én álltam ott tudatlanul. De pillanatok alatt magukkal sodortak engem is. Vízhólyagokat táncoltam lábaimra, a dalszövegek pedig mintha szívemből szóltak volna. Bejelentették, hogy utolsó daluk érkezik, és valósággal elszomorodtam.

A következő fellépő a Bagossy Brothers volt. Tőlük már ismertem két dalt is, és jónéhány refrént a rádióból. Mivel a Kolozsvárra tartó vonat, amelyre kiváltottuk a jegyeinket, már félúton tartott nélkülünk, úgy döntöttük meghallgatjuk még ezt a két zeneszámot. Sokáig nem kellett várnunk, a két ismert dalszöveg a legelején elhangzott. „Carpe diem” jelszóval maradtunk ennek a koncertnek is a végéig. Az utolsó pillanatokban már nem éreztem a lábaimat. Csak reflexből táncoltam. A mosoly még mindig díszelgett izzadt arcomon. Az járt a fejemben, hogy évek óta ez a legjobb estém. Random kezdődött, minden döntés a születése pillanatában el is fogadtatott.

Fájós lábakkal, kócos hajakkal taxiba ültünk. Tudtuk, nemsokára lefagy a mosoly az arcunkról. Az állomáson közölték, fizetnünk kell a jegyért, ha még aznap haza szeretnénk jutni. Utolsó pénzünket odaadtuk a furcsán mosolygó nőnek, és szótlanul elindultunk a peron felé. Leültünk egy padra, egymásra néztünk, és percekig tartó, hangos nevetésbe kezdtünk.