André Ferenc bölcsész, költő, slammer: az irodalom nem verseny, hanem egy jó buli

Vizsgafeladat BBTE újságírás harmadéven: portré-interjút készíteni egy érdekesnek tartott, kultúrkörökben is mozgó személlyel. Ezekből az interjúkból szemlézünk a következő hetekben. Elsőként itt az André Ferenc fiatal költővel, slammerrel készített interjú.

A Marci az jó suli. A hó csikorogjon, ha rálépsz. A mikrofon ijesztő tárgy. A diploma papírja kitűnő az origamihoz. A Bulga behemót. A közönség jóarc. S a sapka meg azért fontos, mert abba gyűl az ihlet meg a tetű, és ha hazamész, különválogatod ezeket, és az ihletből máris alkothatsz valamit. Ezek jutottak eszébe az általunk megadott szavakra a bölcsésznek, slammernek, költőnek, Bretter-kör elnökének, André Ferencnek.

A nagy slam-kapcsolatod egy éjszakás kalanddal kezdődött. Kivel, mivel, miként?

Egy éjszakás kaland a költészettel. Az csak egy parodisztikus dolog, hogy véletlenül elolvastam egy verset, aztán lett belőle több, nagy vers-lator lettem, és csak így piff-puff rágtuk egymás után. Aztán megpróbáltam írogatni, és egyszer megpróbáltam slammelni is, így teljesen random, hirtelen felindulásból.

Hogyan kell felkészülni egy ilyen slam szöveget előadni vagy megírni?

Fogja az ember magát, gondolkodik, agyal, hogy miről, hogyan. Aztán, utolsó percen leül, úgy kb. a fellépés előtti este, hajnalban vagy fellépés előtti délután (ami nem a legjobb megoldás), és ír egy teljesen más szöveget, mint amit addig gondolt, és azt megpróbálja minél jobban előadni. Nagyjából ennyi. A lényeg az, hogy működjön nyelvileg, álljanak össze benne első hallásra érthető gondolatok.

Mi lehet slam téma?

Az égvilágon bármi lehet slam téma, ha úgy vesszük elő. Alapvetően az, ami másokat érdekelhet. Utaljunk helyzetekre, problémákra, és azokat világítsuk meg olyan szemszögből, hogy valami újat hozzon a közönségnek.

A slam-szövegeidben sokszor szociális kérdéseket is érintesz. Számodra milyen szociális kérdések fontosak?

Alapvetően a közhangulat, a kirekesztettség, tehát azok az emberek, akik periférián vannak, a társadalom gondolatisága által. Homelessek, prostitúció, ilyenek. Ez a dolog nagyon árnyalt. Vannak büszke pornósok, és ezzel semmi baj nincs. De van, aki nem az. Ez nagyon érdekes mezsgye, az ilyen problémák érdekelnek jobban, nem az, ami állandó közbeszédben van. Inkább keresek olyan problémákat, amikről ritkábban beszélünk.

Ilyenkor inkább empatikus vagy kritikus vagy?

Abszolút empatikus, nem érzem úgy, hogy jogom lenne kritizálni az embereket. Ezeket nem elítélni kell, hanem beszélni róluk, próbálni megérteni őket.

Mégis miért mondják azt a slamről, hogy odamondós műfaj?

Mert van, aki odamondósabb. Ez személytől függ. A slam is többféle: van, ami nagyon személyes, vagy nagyon társadalmi, vagy ami úgy rossz, ahogy, de van, aki úgy gondolja, hogy stand up comedy, és csak vicceskedni kell, pedig nem.

Szerinted mitől van ekkora sikere, vonzereje a slamnek?

Az emberek mindig is igényt tartottak az irodalomra meg a mesélésre, a mesehallgatásra. Gondoljunk csak az eposzokra, a népköltészetre, a trubadúrokra. Aztán egyre csak csappanni kezdett ez az igény. A slam valamilyen szinten revitalizálta ezt, egy olyan poétikai beszédmódszerűséggel, ami a kortárs hangulatok mitológiáját használja fel – és most nem Perszephonéra kell utalni meg Apollóra, hanem Miley Cirusra és Ted Hughs-ra. Ugyanakkor a slamben az a legfontosabb, hogy pillanatnyi legyen. Sok olyan slam szöveg van, ami csak egyszer adható elő, pl. a tavalyi Félszigetről írt szövegem is. Ez nem minden szövegre igaz, de valamilyen szinten mindig aktualitásra utal. Pillanatnyi szövegek ezek, és nem az a céljuk, hogy bekerüljenek egy nagy kánonba és az utókort okítsák, hanem hogy valaki abban a percben arról a dologról beszéljen, ami most van.

Ez olyasmi, mint Petőfinek a Nemzeti dal, hogy ő kiállt, elmondta azt az ügyes költeményét, és hip-hop lett belőle egy forradalom, elég jó hatást ért el ezzel. Tehát, hogy ez a lényege, hogy ezt ott akkor arra a helyre írta. Petőfi volt a nagy slammer.

Ha Petőfi a legnagyobb slammer, akkor ki a legnagyobb költő?

Nincs, ő is csak poénból a legnagyobb slammer. Nincs legnagyobb. Ez változik, helyzetben van talán legjobb slammer, egy pillanatban, egy versenyben egy helyszínen. De ez nem konstans.

Számodra mit jelent a versírás, és mit jelent a slam?

Alapvetően, amikor slamet írok, azt első hallásra kell megértse a hallgató. Tehát hiába akarok minél bonyolultabb körmondatokat, meg visszacsatolásokat alkotni, ami lehet, hogy írott szövegben működik – mert azt látja az ember, és vizuálisan is lehet arra rájátszani, hogy úgy tördeljük a sorokat, hogy létrejöjjön az összefüggés. Ezért slam íráskor köznapibb beszédet és kevésbé nyakatekert mondatokat igyekszem alkalmazni.

Több időt vesz el egy slam megalkotása, mint egy versé?

Nem. Csak másképp kezdek gondolkodni, másképp figyelek a közönségre. Versíráskor úgy figyelek, hogy egy olvasó fogja a szemeivel látni, míg a slam íráskor arra figyelek, hogy egy hallgató fogja a fülével receptálni. Bévenni a füleibe, na. A slamnek az a célja, hogy valahogy hallásra tudjon meggyőzni. Azért nem költészet, mert nem akar enigmatikus lenni, hanem precízen akar elmondani valamit. Használja a jó kis politikai elemeket, visszatérést, ismétlést, hallgatóság megszólítását, utalásokat. Ezekkel nagyon szépen játszik.

Más az, amikor itthoni közönségnek írsz, adsz elő szöveget, mint például Pesten?

Abszolút más a kulturális tudás, teljesen más a gondolkodás. Pesten sokszor szinte minden szövegben hallom Orbán Viktort, a rezsicsökkentést, a FIDESZ-t, az MSZP-t és még nem tudom hány hasonló terminológiát, mintha egy slamgenerátorból származnának. Amikor ott voltam a bajnokságnak a válogatóján, és figyeltem, hogy ki mit mond, eldöntöttem, hogy a politika nem elég. A szöveg mutasson olyan árnyalatot is, amitől több lesz az ember, azon kívül, hogy tudom azt, amit elolvastam az Indexről és a 444-ről délután. De ott alapvetően ez a beszédmód sokkal erősebben uralkodik. Páran képesek ezt is azért úgy megcsinálni – például Süveg Márk, Pion István vagy Simon Márton –, hogy nem csak úgy dobálóznak, hanem gondolati töltettel is megpakolják az egészet. De alapvetően más tudás, más érdeklődési kör. Nem tudnék ott elsütni egy román szóviccet, hogy mennyire fáin volt ez, mert nem értik, viszont van más, ami ott inkább működik.

A bookline-on megjelent a Slam.-ról egy előzetes ismertető, miszerint „ti slamerek beinvitáltok minket intim tereitekbe, oda ahonnan elindulnak a színpadra, oda ahol maga a színpad áll és oda ahova a színpadról levezet az út, mert ez a slam.” Mennyire intim a slam, mennyire teszed bele te magad, az érzéseidet, érzelmeidet egy-egy szövegedbe?

Általában igyekszem valamilyen szinten magam is belevinni, mert nem tudok másképp. Mert bárki bármiről beszél, magáról beszél szerintem, vagy magából mond el valamit. Magától értetődő, hogy belekerül intimitás, utalok magamra, a saját kis szemeimmel, kis agyammal érzékelt problémákra próbálok reflektálni. És ezeket szeretném átadni, vagy megvilágítani különböző helyzetekben.

Van-e olyan téma, amit annyira fontosnak érzel, hogy ha megírnád, akkor nem slamben tennéd, hanem a kicsit nagyobb távolságot igénylő vers formájában, pontosan azért, hogy ne vidd ki annyi ember elé?

Ha valamit hajlandó lennék megírni versben, azt hajlandó lennék megírni slamben is. Hogyha megkapnám azt a beszédmódot, ami működőképessé teszi úgy is. Ha megírom versbe, az már kitárulkozás, azt el fogják olvasni, és ha szerencsém van s jó páran, akkor már majdnem olyan, mintha slambe mondtam volna.

Mi ad neked ihleted?

Például Kolozsvár adott ihletett, megszerettem ezt a várost. De nincs konkrét recept, hogy fogok három csipet szójátékot, megfűszerezzük egy kis soráthajlással, egy intertextuális utalás és egy Justin Bieberes szóvicc, és úgy tökéletes lesz a szöveg. De a kávé az mindig segít!

És a nők? Vannak múzsáid?

Így konkrétan nincsenek, inkább csak hangulatok. Van, amikor egy nő ihleti a versemet, vagy több nő és olyan, mintha csak egyről szólna, pedig legalább 6 emberről vannak benne emlékképek, és azokból áll össze a szöveg. Sunyi dolgok, nem kell ezt tudják! Bármiről lehet verset írni: haverokról, kutyákról, vízilovakról. De a legjobban arról lehet, ami utólag elolvasva engem is érdekel. Igyekszem minél változatosabb lenni: keresni új beszédmódokat, más helyzeteket, hogy ne folyton csak rímekben, szabad versben, lendületben fogalmazzak. 3-4 hasonló vers után megunom. A rutin az nem megy nekem, az túl bestrapált.

Költészetből abból meg lehet élni?

Persze, persze, nagyon jól! Minden egyes versem után 6000 eurót szoktam kapni, meg felolvasások után is, legalább 60 női tangával megyek haza, csak így röpködnek. Igazából nem lehet megélni belőle, de szeretem csinálni, jó buli! Hogy miből fogok megélni, azt még nem tudom, de majd kialakul. Lehet elárusítás közben is írni, pl. nőkről, akik oda mennek vásárolni.

Gondolkodtál azon, hogy egy kötetbe szedd az írásaidat?

Jaj, gondolkodtam eleget, csak azt meg kell csinálni, hogy egységes legyen. Van anyag, csak sok bajom van vele. Magammal is nagyon kritikus vagyok, soha nem vagyok megelégedve a szövegeimmel. De szeretnék kötetet, mert már rakás jó helyen publikáltam. Szeretném ezt továbbra is folytatni, sőt akarom, máshoz nem értek.

Milyen üzenetet akarsz közvetíteni az olvasónak, ha azt mondod egy versednél, hogy nem akarod elmondani a történetet? Mi van annak a hátterében?

Nem üzenetet akarok átadni az olvasónak, hangulatokat inkább. Nem akarok nagyon konkrét világigazságokat állítani, inkább hangulatokat és érzelmeket szeretnék ott valahol megdolgozni. Csak írni próbálok egy szöveget, ami majd van, és ő a szöveg, nem én, az mond az olvasónak valamit, ha mond. És ha teljesen mást mond, mint amit én gondoltam, az nem számít. A szöveg és az olvasó dolga, hogy ketten mit beszélnek.

A Bretter-kör jelmondata: Itt és mást. Miben más?

Ez egy direkt műhely, ahol jön egy szerző, felolvassa a dolgait – prózát vagy verset, amije van –, ezek után a közönség véleményformálásának van alávetve. Tehát emberektől, akik nem feltétlen irodalmárok, csak érdekli őket az irodalom, azoktól kap konkrét, azonnali visszajelzést. Abban különbözik a többé-kevésbé hasonló kezdeményezésektől, hogy vitahelyzetbe pakolja az irodalmat. Pont olyan, mint egy jó bűnvádi eljárás. Elkövettél egy verset? A Bulgakovba veled. Megvádoljuk a szerzőt irodalommal, s megtudjuk, hogy van-e neki, vagy nincs.

Mennyire vagytok véresek, mennyire szeditek szét a friss tehetségeket?

Naaagyon. Igyekszünk nem könyörtelenek lenni, hogy próbáljuk megtalálni azt, ami jó egy-egy szerzőben. De attól függ, hogy a közönség mit mond. Én nagyon bízok abban, hogy a kevésbé érdekesen induló szerzőkből is jó lehet valamikor, mert mindez fejleszthető.

Ti, akik most az új nemzedék vagytok, kaptatok a nagyöregektől támogatást bátorítást, vagy konkurenciaként tekintenek rátok?

Nem számít konkurenciának, mert nem egy pályán úszunk. És eleve senki nem tart konkurenciának, mert az irodalom az nem egy verseny, az egy buli.

Hogyan látod magad húsz év múlva? Mit tartanál meg jelenlegi magadból, mitől remélsz megszabadulni? Várhatóan addigra lesz 5-6 köteted, néhány protokoll, így szokott ez lenni.

Valószínűleg azt a szokásomat tartanám meg, hogy mindig próbáljak másképp beszélni, hogy minél eklektikusabb legyen. Ezért is van bajom a kötettel, mert az eddigi anyagaim összessége nem egységes. Rímelőstől, viccelőstől nagyon merev, szabad versformában írt szövegig minden van. Tehát egy nagy katyvasz az egész. De ezt szeretném megtartani, mert félek, hogy unalmassá válik valamikor, és azt nem szeretném. Amit megváltoztatnék: aktívabban, rendszeresebben írjak. Mert néha leülök, s néha nem, s néha buszon, telefonba pötyögök, s néha három hétig, hónapig semmit, és ez így elég hézagos.

És, hogy visszacsatoljunk a beszélgetés eleji asszociációs játékra, mi jut neked legelőször eszedbe az ANDRÉ FERIRŐL?

Én. 🙂

Az interjút Győrffy Ibolya, Kristály Beáta, Nagy Kinga, Portik Ágota készítette.

A fényképeket Portik Ágota készítette, a borítókép Banga Szilárd munkája.