Nagyjából két éve terveztem újranézni a Cinema Paradisót, de valahogy mindig közbejött valami. Vagy időm nem volt, vagy hangulatom, de a múlt héten a pénteki délutánom néhány óráját mégiscsak erre szántam. Arra számítottam, hogy újra meghatódom, de arra nem, hogy ennyire elgondolkodtat a film.

A történet nagy része visszaemlékezés a gyermek- és fiatalkorra, tulajdonképpen egy életutat mutat be, szerelemcentrikusan a mozi, a filmművészet és egy lány iránt. Megérintő a történet romantikus vonala, de a múltkezelés számomra mégis fontosabb volt (ennek a poénját viszont azok kedvéért, akik még nem látták ezt az Oscar-díjas alkotást, nem lövöm le).

Sosem tudtam, hogyan kell helyesen viszonyulni a múlthoz. Egyrészt lehetséges, hogy jobb mindent a hátunk mögött hagyni, „egészségesebb” nem bolygatni azt, amin képtelenek vagyunk változtatni. Persze, több fajtája van ennek a megközelítésnek: tanulhatunk a lezárásokból vagy nem. Elemzés után zárjuk le, vagy nem is törődünk vele. Másrészt ott van annak a lehetősége, hogy bizonyos dolgokon sosem lépünk túl – ezen emlékek aránya személyenként változó. Talán nem is kell annyira meghatározó élmények legyenek ahhoz, hogy kitörölhetetlenül bevésődjenek az emlékezetünkbe. Nekem mindig bűntudatom volt, ha nem foglalkoztam régi történésekkel, és nem próbáltam a jelenemre reflektálni az emlékeimet felhasználva, legyen az kedves vagy fájó. Úgy éreztem, megtagadom ezáltal a múltat vagy akár önmagamat. Fejlődni mindig akartam, változni soha. Mostanában is sokat gondolkodom azon, hogy vajon hű vagyok-e önmagamhoz, a múltamhoz, ha nem foglalkozom ez utóbbival, csak hagyom, hogy nyugodjon békében, aminek vége. Rémisztő egy kifejezés ez. Legtöbbször drasztikus eseményeknél találkozunk vele, így javarészt keserű érzéseket társítunk hozzá. Ha pedig épphogy pozitív dolgot jelent a vég, akkor az azt megelőző történések voltak kellemetlenek. Talán ennek a szónak végérvényesen az a sorsa, hogy negatív karakter legyen a történeteinkben – miközben elengedhetetlen figura.

Ijesztő néha belegondolni, hogy minden másodperc eltelte egy vég, ami által múlt lesz a jelenből. Minden, ami időhöz köthető, véges, és egy idő után „lezárt (…), mint a kárhozat”, hogy Pilinszky szavaival éljek, amelyek túl sokszor jutnak eszembe ezekben a napokban. Nekem múlt már az, hogy ezt a cikket elkezdtem írni. Neked meg az, hogy elkezdted olvasni. De az idő csak telik, és mindenkinek lejár egy váratlan ponton. Minden „fölösleges” cselekvés (de ugyan mi alapján döntjük el, fölösleges-e?) időrablás. Így is folytatod az olvasást? Én semmit sem ígérek.

Van egy olyan felfogás, miszerint a jelent úgy kell megélni, hogy amikor visszagondolunk rá, akkor jó emlék lebegjen a szemünk előtt. Viszont ezáltal az ember inkább koncentrál arra, hogy egy esemény hogyan raktározódik el benne, mint az aktuális történésekre. Így nem éli át az élményt, ergo csorbul a teljessége. Előbbre jutottunk?

Feltételezzük, hogy igen. „Tökéletes” emlékeket örökítünk meg az agyunkban. És tovább? Vagy folyamatosan visszagondolunk rá, hogy milyen jó volt, „bezzeg akkor!”, így bizonyos szinten a múltban élünk, és egy idő után fennáll a veszélye, hogy kikopik a jelen élvezete, vagy magunk mögött hagyjuk a múltat, és éljük tovább, ami adatott (mert nagy vonalakban, részletekbe nem süllyedve, ez a két opció lehetséges). Maximum konzekvenciákat szűrünk le, amelyekből építkezünk, de különösebben nem foglalkozunk a múlttal. Így pedig miért van értelme annyira széppé varázsolni?

Én szeretem a szabályokat, és reméltem, hogy van ezeknek olyan változata vagy kiadása, ami az életre vonatkoztatható. Egy recept, egy törvénykönyv, egy előírt módszer, de sajnos nyomát sem látom bármi hasonlónak. Kicsit deistán egyedül vagyunk a létezéssel. A jövővel, a jelennel, szerintem meg leginkább a múlttal.

Ahogy említettem, nem tudtam soha, mi a helyes hozzáállás a múlt kezeléséhez. Nos, most sem tudom. Csak annyit, hogy „ami még nem múlt el, az mind hátravan.”

Hozzászólások