Négyéves lehettem, amikor legelőször kényszerítettek a sportra. Ez abból állt, hogy bátyámnak focizni támadt kedve, és ahhoz kellett neki egy ellenfél. Kedvességből kaptam öt gól előnyt, de az egy nyolcéves fiú ellen, mondanom sem kell, néhány másodpercig tartott csupán. Én imádtam a testvéremet, ő imádott focizni, úgyhogy évekig rúgtam a labdát vele, ha épp nem értek rá a barátai. Emlékszem, egyszer elegem lett már a dologból, és megkértem rá, hadd játsszunk papás-mamást. Azóta is a fejemben cseng válasza: „Rendben, kislányom, akkor most megtanítalak futballozni.” Ez az időszak nem tartott sokáig. Rájött, hogy nem vagyok a legmegfelelőbb ellenfél, és egy idő után már ciki is volt a kis copfos lánykával játszani.

Ekkor köszöntött be az életembe a kézilabda. Egy családi eseményen találkoztam az otthoni edzővel, aki kérlelte a szüleimet, hogy vigyenek el néhány edzésre, mert rátermettnek nézek ki. Hát igen, annak néztem ki. Azt hiszem, nagyjából öt edzésen vehettem részt. Habár béna voltam hozzá, szerettem. De közbelépett a sors, a csapat megszűnt, és azzal a sportolás is az életemben, jónéhány évig.
Szüleim tudták, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni. Úgy döntöttünk, elég nekem a délutáni szaladgálás, biciklizés a barátokkal. Falun egy kisgyerek amúgy sem tud elhízni. Legalábbis, amikor én kicsi voltam, télen-nyáron kint játszottunk, körbesétáltuk az utcákat, másztuk a dombokat. Nem a számítógép előtt roskadtunk napokig. Nézni sem igazán szerettem a sporteseményeket. Kiskamasz koromig csak a snookert követtem, mert az olyan apa-lánya program volt, minden téli délutánon.
Aztán, ahogy a szemeim már a fiúkra kezdtek nyílni, rájöttünk a bartánőimmel, nem is olyan rosszak ezek a focimeccsek. Mindannyiunknak volt egy kiszemeltje a csapatban, akiért minden vasárnap elmentünk a pályára, szotyizni, legeltetni a szemeinket. Majd ezzel együtt beköszöntött az a korszak is az életembe, amikor minden kislány kövérnek látja magát. Így délutánonként, hazaérve a suliból, bekapcsoltam a számítógépet, rákerestem YouTube-on Rubint Réka videóira, és utánoztam, amíg anyuka rám nem szólt: „tanulni!”. Kitartóan csináltam évekig. Edzéstervet írtam magamnak, amihez persze abszolút nem értettem, de rengeteget kutakodtam a témában.
Egy idő után látszódott már a munka, kezdtem izmosodni, nagyon büszke voltam magamra. Egyre jobban magába szippantott. Rájöttem, nem biztos, hogy a legegészségesebb otthon, bután csinálni (most már tudom, hogy nem, egyáltalán nem volt az), úgyhogy elkezdtem tai-bo edzésekre járni. Két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy észrevegyem, miről is szólnak az edzések. Rajtam kívül csak középkorú nők voltak, az edzőbácsi meg kifejezetten jól nézett ki. Mindenki az első sorban akart izzadni, első akart lenni, aki kipróbálja erejét az edző kockás hasán. (És azt hiszem, a további leírások nem tűrnek nyomdafestéket.) Mire beláttam, hogy utálom ezt a világot, már végzős voltam a líceumban. Minden energiámat a tanulásra fordítottam, nem is volt már kedvem más sportot keresni. Érettségi után néhány hónapig otthon csináltam a gyakorlatokat, amiket az edzésen ellestem. Egyedül, tükör előtt. Szükségét éreztem izmot építeni magamra, mivel lelki okok miatt csontsoványra fogytam.
Aztán felkerültem Kolozsvárra, egyenesbe ért az életem. És amikor az ember boldog, nem érdeklik olyan pitiáner ügyek, hogy sportolni is kellene. „Nincs időm”, „nincs rá szükségem”, „majd jövő hónaptól” – a szokásos mondatokkal hitegettem magam. Úgy döntöttem, hogy nekem éppen elég minden nap többször is megmászni a Haşdeut. A sport iránti szeretetem pedig jelenleg kimerül abban, hogy a barátom sportoló. De majd jövő hónaptól veszek bérletet az edzőterembe…

fotó:

unsplash-logoNik Shuliahin