Pontosan két éve történt. Két éve, hogy megváltozott az egész életem, és akármennyire szeretném, soha nem lesz már a régi…

Szerencsés kislánynak mondhattam magam. Volt egy apukám, aki mindig, minden helyzetben kiállt mellettem, teljesítette a vágyaimat, bárkivel szembement, ha rólam volt szó. Elengedett minden buliba, kedvesen fogadta a barátaimat, támogatott merész álmaim megvalósításában. Miattam elszakadt a családi háztól, külföldön keresett munkát. Miattam csak kéthavonta jöhetett haza. Miattam sötétben indult dolgozni, és sötétben ért haza. Miattam csak telefonon hallhatta szeretett felesége hangját. Miattam, hogy nekem mindenem meglegyen.

Aztán egy téli délután, amikor anya és én a legjobban veszekedtünk, betoppant hozzánk apa egyik munkatársa. Hangja ijesztően rideg volt, szavai lassan és halkan érték el tudatunkat: „András balesetet szenvedett, mentőhelikopter vitte be a kórházba, még nem tudjuk, hogy melyikbe. Állapota kritikus, kómában van.” Anya másnap repülőre szállt, és fél évre itthon hagyott, hogy a kórházban lehessen férje mellett. Ott volt, amikor felébredt a kómából, amikor először megszólalt, amikor először lábra állt, amikor először evett normális ételt.

Én itthon maradtam. Négy szoba, konyha, fürdő, előszobák, egy tányér az asztalon, egy fogkefe a fürdőben, csend, magány, cigifüst. Egyedül éltem, napokig nem hallottam emberi hangot. Néha a zuhany alatt sírtam, de csak röviden, zavartak a hangjaim. Minden este értesített anya az újdonságokról. Nem emlékszik semmire, nem tud a családjáról, nem tudja, hogy hívják a lányát, hol lakik, hány éves, mi a neve, állampolgársága, minden homály. Ezzel a tudattal megszerveztem a ballagásomat, leérettségiztem, beiratkoztam egyetemre, összepakoltam, felköltöztem Kolozsvárra. Mindenki annyira büszke volt rám, és mindenki annyira sajnált. Bárkivel találkoztam, mondataiban legalább kétszer benne volt a „szegény leányka” szókapcsolat. Utáltam emberek közé menni. Én csak cselekedtem, amit kellett, mosoly nélkül, élettelenül, megszokásból, mert szükségszerű volt. A szenvedő magányt hamarosan átalakítottam boldog magánnyá. Egyedül akartam lenni, senkivel sem akartam beszélni. Gyűlöltem a sok kérdést, a sajnálatot, a szomorú tekinteteket. Mindenki arról beszélt, hogy milyen jó ember, testvér, koma, barát stb. volt apukám. De csak én tudtam, hogy édesapának volt a legjobb.

Azóta fizikailag többé-kevésbé helyrejött. Otthon van a családi házban, anyával. A régi ruháit hordja, úgy eszik, gesztikulál, mosolyog, mint régen. De ő már soha többé nem lesz az én szuperhős apukám.

*Zorán – Apám hitte