Amerikai mesterlövész kritika

Az Egyesült Államok számos golyó segítségével vitte az olajba értékesített szabadságot az irakiaknak. Ez a Clint Eastwood-rendezte kétórás promó videó a katonaságról meg is mutatja a néhai „hős”, Chris Kyle szemein keresztül a hogyant.

Eastwood hullámzó rendezői munkássága tovább folytatódik egy „Oscar-gyár” filmmel, amiben Bradley Cooper játssza a texasi, rodeos cowboyból vált SEAL katonát, aki önkéntes alapon járta meg számtalanszor a földi poklot. Részletesebb leírásra szükség egyáltalán nincs, mivel többről nem szól a film. Kyle karakterfejlődése, a SEAL tagok testvérisége és a szörnyű háború, ami az olaj a haza védelméért szükséges. Ja, és a film címével omonim, Kyle által írt könyv állítólagosan lazább adaptációja.

A több forrásból származó patriotizmus túladagolás lassan egy propaganda mű érzetét kelti, mint egy filmalkotásét. Amíg nem amatőr munka ez, a történet egy papírmasé főhős életének szinte majdnem különlegesen kiválasztott pillanatait mutatja meg azzal az üzenettel, hogy márpedig ő egy hős, mert sok embert ölt, de ezzel sok (teljesen jogosan) ott tartózkodó embert mentett meg. Ez a díjreményekkel teli bibliografikus karakterdrámák kliséinek svédasztalával tálaltatik.

Ha a történeted főszereplőjének jellemzői ott kezdődnek, hogy vidéki, TV-n látta a 9/11-es eseményeket és az Amerika jó, a haza dicső, a háború kell érzéseknél ér is véget, nagyon jó forgatókönyved kell legyen. Ilyenkor mesteri párbeszéd, humor, figyelemfelkeltő mellékszereplők, vagy érdekfeszítő és jól kivitelezett események valamennyi jelenléte szükséges. És egyik sem nagyon található meg, mivel a Mindenség elmélete, illetve a Kódjátszma szalutáló társaságában azért van a Földön, hogy a célközönség empátiájára alapozva teljen meg a pénztárca és trófeák díszítsék a polcokat. Mert a háború, haza, személyes tragédia és a filmvégi ismeretterjesztő feliratok mindenki tenger-mély érzéseire hatnak.

Amúgy egy különálló rész sem szörnyű, csak az összkép siralmasan közepes és gépies. Kyle nem szerethető, nem utálható, lojalitása miatt kb. az ár sodorja, de Cooper meglepően jó alakítása miatt mégis eltűrjűk abban a 130 percben. Nyugati akcentusa hihető, testbeszéde nem kérdőjelezteti meg senkivel keményfiú mivoltát és karaktere ritka emberibb pillanatait is jól érezteti. De a neki és másoknak írt párbeszéd ugyanaz a szó mix, amelyeket évek óta hallunk minden háborús veteránokról szóló alkotásban.

A legjobb pillanatok a célkereszt felbukkanásakor vannak. Ezen jelenetek ridegek, általában a lövész lélegzetvitele hangjával kezdődnek, majd mégnagyobb és feszültebb sóhajokkal zárulnak. Felesleges vágások, vagy „inspiráló” zeneválasztások szerencsére nincsenek. Szóval ezeknek van súlya, amit aztán el is tipor egy 90-es évekbeli akcióhős főgonosz, aki simán lehetne egy Joel Schumacher által választott Batman ősellenség.

Ezen kívül, ahogy említettem, jelen van a filmvégi, örök-boldogságot hordozó felirat lajstrom, ami tudatja a nézővel a film és a jelen közötti eseményeket, mivel ez sokkal szórakoztatóbb nekünk, mint megnézni tényleges megírt, leforgatott jelenetek formájában. De minden egyes megtörtént alkalom után, Ron Howard egy lépéssel közelebb jár a halhatatlansághoz.

Végül meg exisztenciális csőlátásban szenvedő főhősünk családi krízisei, amik fontosnak akartak tűnni, kevesebb időt kaptak a képernyőn, mint a mumus főgonosz Nike cipői, mert a film össze-vissza történő időugrásaiban nem tudta, mire koncentráljon igazán.
Tehát, ha akartad látni a Hurt Lucker Forrest Gumpos változatát, ez a te filmed, de akkor is egérrel béreld ki. Pénzt a Birdmanre tessék adni.

U.I.: Magát a háborút hülyeségnek mondom, de a katonák oda voltak téve, hogy arannyá vállásig pofozzák a szart. Ezért ők nem hibásak, de hősök nem tudom mennyire jönnek ki érdekcsatákból.